Új Szó, 1970. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1970-06-04 / 131. szám, csütörtök

I OLDRICH ŠVESTKÁNAK, a Tribúna főszerkesztőjének tanulmánya (Folytatás a 8. oldalról) Előfordul olyan nézet, hogy ezeknek az embereknek nem adjuk meg a védekezés jogát. A párt fórumain, a Központi Bi­zottság ülésein, az elnökségben, a bizottságokban és a csopor­tokban is, ezek az emberek va­lamennyien megkapták a véde­kezés jogát, s el ís mondták mindazt, amit akartak. Azoknak a párttagoknak túlnyomó több­sége, akiket 1968 januárja és augusztusa után űztek el tiszt­ségeikből és posztjaikról, nem rendelkezett ilyen lehetőséggel, sőt ezen túlmenően nagy nyil­vános erkölcsi terrornak voltak kitéve. A jobboldali opportunista erőktől eltérően a jelenlegi ve­zetőség megkívánja, hogy a párt volt képviselőinek és a jobbol­dali opportunista nézetek hor­dozóinak mindennemű nyilvá­nos Itritikája tárgyilagos és igazságos legyen. Elég sokat okultunk ahhoz, hogy már sohase hallgassunk, ne akadályozzuk meg a leegy­szerűsítést, az egyoldalú ítéle­teket. Ugyanakkor azonban fe­lelősségre kell vonni azokat a párttagokat, akik felelősséggel tartoznak a válságért, amelyen pártunknak és hazánknak át kellett mennie. Ezekből a tapasztalatokból a legeredményesebb okulást két­ségtelenül a múlt fejleményei­nek pártunk vezetősége által ki­dolgozott elemzése fogja fel­ölelni. Mi a centrizmus? A centrizmus történelmi foga­lom, amelyet 1968-ban, 1969-ben és 1970-ben is gyakorlattá vál­toztattak. Ma már nehéz meghatározni ä „centrizmus" eszmei nézetei­nek pontos tartalmát, mivel képviselői eszmei-politikai né­zeteiket rendszerint erről vagy arról az oldalról vett „mozai­kokból" állítják össze. Ezt ek­lekticizmusnak nevezik, amely mindig valami „között" helyez­kedik és sohasem eredeti. Mi a centrizmus legjellem­zőbb vonása? A „centristák" a pártban min­dig törekedtek a „baloldal" és a „jobboldal" közti ellentmon­dások áthidalására, de nem a megoldásukra. Ez azonban alap­vető tévedésük. Az Ily jellegű ellentmondások szavakkal való áthidalására irányuló törekvé­sük nem reális. Még a legjobb akarat mellett sem lehet egye­síteni a tüzet és a vizet. A cent­rizmus akarva-akaratlan, végül is nem harcolhat sikeresen a végletek ellen és akadályává válik az elvszerű, következetes, valóban lenini politikának. A centrizmus mindig a poli­tikai romantizmusra és idealiz­musra támaszkodott, s abból a hasztalan törekvésből indult ki, hogy leküzdje az ún. baloldal és a jobboldal közti ellentmondá­sokat. Mindig nagy veszélyt je­lentett a pártra, mivel elvtelen és opportunista rendszer volt a múltban s ma is az. Ezért so­hasem válhat a kommunista párt programjává. A centrizmus eszmei-politikai nézetként és irányzatként nem létezhet sokáig. Előbb vagy utóbb széthull. Képviselőinek bizonyos, rendszerint nagyobb hányada átpártol a jobboldal­hoz s egy részük a baloldalhoz vagy a baloldalisághoz. Ez több­nyire a jellem dolga. Végül a centristák egy része teljesen távozik a politikai életből. A centrista nyíltan és nyilvá­nosan nem harcolt a jobboldali opportunista nézetek ellen. Ezért helytelen centristáknak nevezni azokat, akik évek óta rendsze­resen és következetesen, bár gyakran magukra hagyatottan, küzdenek a jobboldaliak ellen Tévednek egyes elvtársak, akik hajlandóak „centristáknak" mi­nősíteni más elvtársakat, mivel merészen szembeszegülnek a szektás nézetekkel. Természete­sen az ilyen jelenségek ellen fellépő elvtársak mindig kissé „jobbra" fognak állni a szek­tásság és a dogmatizmus meg­nyilvánulásaitól. Nincs csak jobboldali opportunizmus, mint ahogy nincs csak „baloldali" dogmatizmus 1970 VI. 4. Az opportunizmus nemcsak Jobboldali jelszavakat és köve­telményeket vállal, hanem na­gyon ügyesen fedezni tudja ma­gát baloldali jelszavakkal és a legbalosabb frázisokkal is. Egy­szóval a szükségnek és a hely­zetnek megfelelően színt vált­hat. Alkalmazkodó képessége abban rejlik, hogy mindenkor idejében igyekszik megnyálazni az ujját és megállapítani, hon­nan fúj a szél. Azután gyorsan elfogadja az új alapelveket, sőt mi több, nagyon is elvszerű tud lenni. Nem egyszer találkozunk olyan esetekkel, hogy az ilyen emberek „kommunistábbak" az igazi kommunistáknál. A centristák és a kispolgárok nézeteinek alakulása, valamint számos további tapasztalat iga­zolja, hogy az opportunizmus különféle köntösben jelentkez­het. Az opportunizmus a kispolgár jellegzetes tulajdonsága és jel­legzetes magatartása, de a ma­ga módján megfertőzheti a be­csületes kommunistát is. fia opportunizmus lényegében elvtelenség és jellemtelenség. Amennyiben megnyílik előtte a „szabad tevékenység" útja — el­oadul; túlságosan szemléltető­en láthattuk 1968-ban, hogy mi­re képes az ilyen kispolgári ra­dikalizmus. Más zászlók alatt is nagyon rossz és könyörtelen tud lenni. És mi a helyzet a dogmatiz­mussal? A dogmatizmus nemcsak a baloldaliság kiváltsága. Dogma­tikus a jobboldali is, végső so­ron — amint már szóltunk er­ről — nem egy párttag, aki többé-kevésbé átvette a dogma­vedések védelmét. Sajnos egyes elvtársaink a kommunista elv­szerűséget összetévesztik a ré­gi iránti rendíthetetlen ragasz­kodással. A dogmatizmus azonban nem­csak a megcsontosodásnak, ha­nem egyben a tudatlanságnak, az alkotó gondolkodásmód fej­lesztésére való képtelenségnek megnyilvánulása is. Szóról szó­ra és betűről betűre félelem az újtól s ugyanakkor a nehezebb­től és az igényesebbtől. Az op­portunizmushoz hasonlóan ez is a kényelemszeretők „ideoló­giája". Sem ez, sem az nem kommunista tulajdonság. A szektás jelenségekről tikus nézeteket, „példaképül szolgáló" jobboldali lett. A dogmatizmus olyan beteg­ség, amely az emberiséget gya­korlatilag létrejöttétől fenyege­ti minden társadalmi rendben és végleges leküzdésére éppen a kommunizmus hivatott. A doginatizmust főleg az alap­elvek iránti „elvszerűség" és „hűség" jellemzi. Ennek alap­ján hirdeti az alapelvek, a dog­mák és egyben a célok elérésé­sében neki segítséget nyújtó módszerek változatlanságát. Eközben mit sem törődik az élettel, a fejlődéssel, az új meg­ismeréssel és az emberi tapasz­talatokkal. Ez az elvszerűség hamis és nem kommunista. A kommunista elvszerüség ki­fejezi a párttagok belső, öntuda­tos kommunista meggyőződését, a marxizmus—leninizmus alapel­vei és a szocialista eszmék irán­ti hűségüket, nemcsak szavak­ban, hanem főleg tettekben ki­fejezésre juttatja a kommunista párt politikájához fűződő viszo­nyukat. Kifejezője egyben a tárgyilagosságnak és az igazsá­gosságnak. A kommunista elvszerüség azonban ugyanakkor kifejezi az új megismerés és a tapasztala­tok iránti helyes viszonyt és kell, hogy tükrözze az életben végbemenő alkotó jellegű moz­gást. Az elvszerüség — szem­től szembe az új tényekkel — nem tesz és nem tehet bennün­ket vakká. A kommunista elvszerűség ezért nem jelenti és nem jelent­heti a ragaszkodást a túlhala­dotthoz, a régi, már elavult módszerekhez, a hibák és a té­Vannak nálunk szektás meg­nyilvánulások és milyenek? Ál­talában mi az a szektásság? Az első kérdés érthetetlennek tűnhet, de nem az. Néhány szó­nok különféle alkalmakkor s egy nem engedélyezett sajtóter­mék névtelen szerzője is eluta­sít mindennemű utalást arra, hogy léteznek a szektásság megnyilvánulásai. A Tribunát, valamint e cikk szerzőjét bírál­ják azért, hogyan merészkednek ilyesmit állítani. Kérem, ez az ő dolguk, de ezzel még nem tüntetik el a világból ezeket a megnyilvánulásokat. Ez a példa szemléltetően jel­lemzi gondolkodásmódjukat: Amennyiben ők maguk nem szenvednek szektásságban, állí­tásuk teljesen logikátlan. Véle­ményem szerint néha fel kelle­ne lapozniíik Lenin müvét. Főleg mi jellemzi a szektás­ságot? Nem kétséges, hogy a szektás nézetek időközönkénti vagy gyakori befogadására hajlamos elvtársak viszonya a szocializ­mushoz, a kommunista párthoz és a Szovjetunióhoz egyértelmű­en pozitív, őszinte. Sok ilyen elvtárs derekasan harcolt a pár­ton belüli jobboldali erők el­len. Meggyőződésem szerint alapvető eszmei egységben ál­lunk velük. A más, éppoly be­csületes elvtársaktól azonban az különbözteti meg őket, hogy hajlamosak a helytelen módsze­rek alkalmazására, amint mon­dani szokás, a „bunkózásra", hajlamosak „fermánokká" seké­lyesíteni a párt politikájának végrehajtását és hajlamosak más párttagod, de főleg a pár­tonkívüliek fölé rendelni magu­kat. Mindez veszélyes a párt­politika helyes gyakorlására. Meggyőződésem azonban, hogy a szektásságnak nagyon kevés jellegzetes képviselője van. A szektás nézetek viszont sokkal, de sokkal gyakrabban nyilvánulnak meg és időközön­ként előfordulnak a legértel­mesebb és a legmegfontoltabb elvtársaknál is. Itt nem a személyekről van szó, semmiképp sem, hanem a nálunk előforduló megnyilvánu­lásokról, amelyek árthatnak pártunk politikájának. Vala­mennyiünknek — önmagunkban — harcolnunk kell ellenük, le kell azokat küzdenünk. Ez min­den meggyőződéses kommunista kötelessége. A szektás megnyilvánulások­nak szintén több forrásuk van: Bizalmatlanság az emberek iránt, sőt egész társadalmi cso­portok iránti általános bizal­matlanság, továbbá a bizalom hiánya képességünkkel szem­ben, hogy a leghatékonyabban valóra válthatjuk a párt politi­káját. Az ilyen nézetek hordozói mintha csak magukban bízná­nak, mintha csak ők lennének lelkiismeretes párttagok. Gyak­ran előfordul azonban a lassú előrehaladás kiváltotta türel­metlenség is. Hatást gyakorol az egyes elvtársakra az elmúlt években jogtalanul esett sérel­mek érzete is, amely néha aka­ratlanul megtorlásra készteti őket. Nem utolsósorban szere­pet visz a politikai munkára való csekély mérvű képesség és felkészültség, illetve a tapasz­talatlanság és a határozatok erejébe vetett vak hit. Jelenleg számításba jön az is, hogy egyes elvtársak attól tar­tanak, nehogy ismét hatalomra jusson az elrejtőző és az alkal­mára kiváró jobboldal. A hata­lom kérdését hosszú, nagyon hosszú Időre eldöntöttük. A jobboldal legfeljebb megnehe­zítheti helyzetünket, gátolhatja a konszolidálást és az általános pozitív fejlődést. Igen, veszélyt jelenthetne, ha nem lennénk elvszerűek, de főleg ha nem tudnánk megoldani jelenlegi problémáinkat és túlságosan nagy hibákat követnénk el. Személyes meggyőződésem, hogy ezeknek az elvtársaknak többsége felismeri és fokozato­san kiküszöböli hiányosságait. Tudatosítanuk kellene azon­ban, hogy az ilyen jelenségek bírálata nem azonos az egység megbontásával és nem hajtja a vizet a jobboldaliak malmára. Ellenkezőleg, a szektás meg­nyilvánulások ideiekorai meg­előzése erősíti a marxi—lenini párt egységét, kiüti a jobbolda­liak kezéből azokat az érveket, amelyekkel a becsületes embe­rek nyugtalanítására és arra tö­rekednek, hogy eltanácsolják őket pártunk jelenlegi politiká­jának aktív támogatásától. A szektásságnak azonban, at­tól eltekintve, hogy a párt dol­gozó tömegektől való elszigete­lődésének veszélyével fenyeget, vannak más árnyoldalai is. A szektásság egyben felszínen tartja és termeli a bürokratiz­must. Lehetővé teszi a nem na­gyon felkészült, sőt a demagóg emberek érvényesülését és kie­melkedését. Elnémítja a kriti­kát s ezzel elősegíti az emberek jellemének elferdülését, mivel nem kommunista módszer félel­met kelteni a becsületes embe­rek körében. Ezeket az embe­reket szüntelenül emlékeztetni keli arra és ezt bizonyítani kell a gyakorlatban, hogy csak azo­kat sújtjuk és csak azok tevé­kenységét „korlátozzuk", akik fékezni akarják fejlődésünket vagy fordulatot akarnak ha­zánkban elérni, visszafelé akar­ják forgatni a történelem kere­két. Ezt legsajátabb érdekükben tesszük. Napjainkban is még rendkívül összetett helyzetben élünk és elsőrendű feladatunk — esz­mei-politikai, de egyben gazda­sági viszonylatban is — még hosszú ideig a jobboldali op­portunista veszély elleni harc lesz. Ez azonban nem jelenti, hogy teljesen szem elől téveszt­hetünk más egészségtelen je­lenségeket, hogy nem kell azo­kat „gyógyítanunk". Sőt, ez az emberek tudatában a jobboldali opportunista nézetek elleni még hatékonyabb harc egyik felté­tele. A szektás jelszavak és mód­szerek mögött megbújhatnak érdemtelen emberek, de sokszor mozgalmunk kispolgári társuta­sai vagy karrieristák is. Ne cso­dálkozzunk azon, hogy az ilyen emberek nem egyszer közvetle­nül maguk szorgalmazzák a funkciót — feltételeket támasz­tanak. Személyi számláikat is törleszthetik. Mindaz, amit már mondottunk a szektásságról, utal bizonyos szakadár csopor­tok létrejöttének lehetőségére is. Ettől azonban óvakodnia kel­lene minden becsületes kommu­nistának — ez támadást jelen­tene a párt egysége ellen. A legmegrögzöttebb szektásság gyakran nagyon közel áll a kí­nai „kulturális forradalom" megnyilvánulásaihoz. A szektásság megnyilvánulá­sait néha a „begyulladás", a „nem tiszta lelkiismeret" vált­ja ki, mivel a szektások nem tudtak becsületesen leszámolni tévedéseikkel és hibáikkal s úgy gondolják, hogy „baloldalisá­guk" azonos a kommunista meg­győződéssel és ezzel helyrehoz­zák hibáikat. Nem egyszer találkozunk olyan elvtársakkal, akik a leg­rendíthetetlenebb harcosoknak tekintik magukat csak azért, mert 1968 tavaszán nagyon ko­rán benyújtották lemondásukat, letették a fegyvert. Egyes elv­társak nem tehettek mást, egy­szerűen nem volt más lehetősé­gük. Éppen ezeknek vannak napjainkban rendszerint éssze­rű nézeteik. Mások azonban még harcolhattak volna, de nem harcoltak. És sokan közülök most pótolják az akkoriban ki­párolgott harciasságot. Mindezt napjainkban tisztáz­nunk kell, bár még mindig bo­nyolult helyzetben élünk és rendkívüli intézkedéseket is kell foganatosítanunk, mivel enélkül a párt nem biztosíthatná vi­szonyaink minél gyorsabb kon­szolidálását és normalizálását. Befejezésül A kommunisták „nemcsak a mának" élnek és dolgoznak, ha­nem a holnapnak, a jövőnek, a szebb, jobb és emberibb jövő­nek, a kommunista jövőnek is élnek, ezért harcolnak és alkot­nak. Jól tudják, hogy a kommuniz­must nem a saját maguk, ha­nem az egész társadalom szá­mára építik és azt is, hogy nem építhetik fel a becsületes embe­rek, népeink döntő többsége nél­kül. Erre alapozzák a jelen és a jövő politikáját is. Ezért nap­jainkban elsősorban egy olyan párt létrehozására törekednek, amely teljes mértékben garan­tálni fogja ennek a nagy törté­nelmi küldetésnek valóraváltá­sát. Ez egyben a párt jelenlegi vezetőségének, a G. Husák elv­társ által irányított vezetőség­nek soronkövetkező s egyben legigényesebb programja .is. Az ilyen pártért, a párt meg­tisztításáért, az állam és a tár­sadalom irányítása alapelveinek megújításáért folytatott harcot igyekeznek egyes elemek fel­használni a félelem, a lét- és a szociális bizonytalanság lég­körének terjesztésére. Nem jut­nak el messzire. Megtisztított, egységes és ak­cióképes pártot akarunk. Sokan ma nem lehetnek a kommunista párt soraiban. Minden jóakaratú ember azonban vállvetve halad­hat a párttagsággal, s a kom­munistákkal együtt megoldhatja a felgyülemlett proLÉémákat, építheti a jobb életet. Csőstül akad munkánk és minden be­csületes, bár hibázó ember tel­jes mértékben érvényesítheti képességeit és tehetségét. Tár­sadalmunk minden ilyen ember­rel számolni fog és számolnia kell, meg fogja becsülni és igaz­ságosan fogja díjazni munkáját. De nemcsak erről van szó. A' párt megtesz mindent azért, hogy éppen szocialista fejlődé­sünk érdekében cselekvően részt vehessenek az ország igazgatásúban. A szocialista eszmék, a leg­magasabb eszmények megvaló­sításáért folytatott harcnak a múltban mindig velejárója volt a hatalmi harc. Ez így lesz a jövőben is. A kommunisták, a pártunk jelenlegi vezetősége számára azonban a hatalmi harc betetőzése nem öncélú, s ir;m is lesz az. Célja népeink alko­tókészsége további sikeres ki­bontakoztatása alapvető felté­teleinek a létrehozása. Az emberek ezt a küldetést gyakran leegyszerűsítik. Ne­künk és nekik is sok tapaszta­latuk van s ezekről nem szabad­na megfeledkeznünk. Főleg a közelmúlt nagy ta­pasztalatairól nem feledkezhe­tünk meg. Nem, ez a gondolat még csak az árnyékát sem rej­ti a fenyegetésnek. Viszont végre-valahára már mindenki­nek világosan látnia kell, hogy hazánkban sohasem tesszük már kockára a szocializmus lé­tét, sohasem engedjük meg bomlasztani barátságunkat és testvériségünket, szövetségi kö­telékeinket a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal, mivel Gottwald elvtárs szaval értelmében ez hazánkban a szo­cializmus építésének alapköve. /Megjelent a Tribúna 1970. május 27-i számában)

Next

/
Thumbnails
Contents