Új Szó, 1970. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1970-06-04 / 131. szám, csütörtök

OLDRICH ŠVESTKÁNAK, a Tribúna főszerkesztőjének tanulmánya (Folytatás a 7. oldalról) ni vezetősége engedte, hogy az opportunisták és a szocialistaellenes erők a párttal szemben visszaéljenek saját hibáinak és fogyatékosságainak beismerésével, ahelyett, hogy ez a beismerés új munkalendületet szült volna. A "pártnak ez a vezetősége (pontosabban fogalmazva annak egy része) ilyformán megnyitotta az utat a jobboldali opportunista s egyben a szocialistaellenes erők előtt. 2. Jelenlegi gondjaink és problémáink második alapvető okát a Január előtti pártvezetőség s a maga módján az egész párt hibái és tévedései képezték, mivel lehetővé tette, hogy igen gyakran — nem egyszer még az ún. osztályérdek nevében is — csak tudomásul vettük súlyos fogyatékosságainkat és hibáinkat. Pártunk január előtti vezetőségének, súlyos hibái mély nyomokat hagytak nálunk az emberek tudatában, amivel előkészítették a liberális és a revizionista nézetek elburjánzásának, a jobboldali opportunista, a szocialista- és a kommunistaellenes erők támadásba lendülésének talaját. A január előtti pártvezetőség hibáit és tévedéseit sorsdöntő hibáknak tekinthetjük, mivel súlyos következményekkel jártak az emberek tudatában. Erre napjainkban is feltétlenül szükséges újra emlékeztetnünk. Elég például felidéznünk január előtti politikai és gazdasági gyakorlatunk számos sikertelenségét, a „Nemzedékünk a kommunizmusban fog élni" Jelszó csődjét, két ötéves terv zátonyra futását vagy azt a jelszót, hogy „A mezőgazdaságban négy év alatt teljesítjük az ötéves tervet", vagy azt az „óhajt", hogy „1965-ig Prágában és 1970-ig az egész köztársaságban megoldjuk a lakásválságot." Talán nem is kell több ténnyel és érvvel dokumentálnunk a január előtti pártvezetőség gazdaságpolitikai hibáit. Az ideológiai munka és a burzsoá elméletek elleni eszmei harc alapvető fogyatékosságairól már szóltunk. Viszont egy fontos tapasztalatról még kell írnunk és beszélnünk. A párt eszmei-politikai munkájáról, ideológiai és gyakorlati-politikai tevékenységéről a január előtti és utáni időszakban. Már a januári KB-ülés előtti Időszakban — néhány határozott és „kemény" beavatkozás ellenére — következetlen, de főleg nem minden esetben ügyes és hatékony harc folyt a pártban a liberális és a revizionista erők ellen. A másik oldalon azonban túlságosan tolerálták, sőt mi több, szem elől tévesztették a párt gyakorlati politikai munkájában a dogmatikus-szektás megnyilvánulásokat. Ennek közös nevezője az egész pártnak és vezetőségének hiányos elméleti felkészültsége volt. A liberalizmus és a revizionizmus ellen nem vívtak harcot az egész széles fronton, nem alkalmazták a párt minden eszmei eszközét, hanem ez a harc túlnyomórészt leszűkült az emberek szűk körére. A január előtti pártvezetőségnek ezek a hibái ilyformán megakadályozták, vagy legalábbis nagyon megnehezítették a múlhatatlanul szükséges differenciálódást. Ugyanakkor lehetővé tették, hogy a joboldali opportunista erők híveinek igen szűk köre megnyerjen további követőket, főleg az értelmiség soraibői. Ezek a hibák tulajdonképpen megalapozták a Jobboldali erők alkalmát, lehetővé tették nekik a hazárdjátékot, sőt mi több, azt, hogy pártunkban és hazánkban nekibátorodjanak a hatalomért vfvott harcnak. Ez a maga módján egyet jelentett pártunk és az egész nemzetközi kommunista mozgalom történelmi tapasztalatainak durva lebecsülésével. Sajnos, ezekről a tapasztalatokról néhány hónapon át teljesen megfeledkeztek. Az első, a második és a harmadik „dubfeki vezetőség" alatt ezeket a tapasztalatokat a visszájukra fordították. Akkor lényegében csak a „konzervativizmus" és a „baloldaliság" veszélye „létezett" s csupán a „megújhodási folyamat" peremén figyelmeztettek a jobboldali opportunista nézetek veszélyére. Első ízben csak a CSKP KB 1968 novemberi ülésének határozata beszélt párton belüli jobboldalról. Szükség esetén ezt az állításunkat több tlz (és több száz) ténnyel, elsősorban azonban szembetűnő politikai tendenciákkal támasztjuk alá. Az említett tények egy alapvető következtetésre késztetnek bennünket: Amennyiben következetesen harcoltunk volna mind a liberális, a revizionista és a jobboldali opportunista nézetek, mind pedig saját hibáink, tévedéseink és egyben a szektás megnyilvánulások ellen, akkor idejében elejét vettük volna az elmúlt években átélt problémáknak és válságoknak. Milyen következtetésre juthatunk jelenlegi viszonyainkra vonatkozóan? Amennyiben a párt és a társadalom irányítása minden fokán következetesen harcolni fogunk a jobboldali opportunista erők ellen, akkor határozottan és hatásosan útját állhatjuk a „baloldali" szélsőséges megnyilvánulásoknak, a dogmatikus és szektás nézeteknek ls. Ha viszont következetlenül fogunk küzdeni a jobboldali opportunista nézetek ellen, amelyek a fő veszélyt képviselik, logikusan következetlenek leszünk a szélsőséges „baloldali" megnyilvánulások elleni harcban is, amelyek megnehezíthetik pártunk jelenlegi politikájának valóra váltását. Csak a mindennemű véglettel szembeszegülő elvszerű és következetes politika biztosíthatja a jobboldal elleni harc sikerét, alapozhatja meg a rágalmak és a különféle hangulatok felszámolásának feltételeit, csak ez cövekelheti ki a jövőnkbe vezető szilárd és világos utat. 3. A pártnak mint egésznek felelőssége. Volt ilyen kollektív felelősség vagy sem? A kérdés megválaszolása során fontolóra kell vennünk főleg minden párttag felelősségének kérdését. Véleményem szerint a felelősség mértékét a párttag ismeretei és képességei, de egyben szociális és társadalmi helyzete szabja meg, amennyiben azt egybevetjük akkori passzivitásával vagy elkötelezettségével. Ennek kellene egyben meghatároznia a tolerancia kereteit. Így pl. helyes a lehető legnagyobb tolerancia a munkásosztály tagjaival vagy más egyszerű dolgozó emberekkel szemben. A tolerancia mind kisebb lesz, minél feljebb jutunk a társadalmi ranglétrán. Viszont minden fokon a legnagyobb mértékben igazságosaknak kell lennünk, az embereket komplexen és pontosan kell értékelnünk és nem szabad kiragadnunk valamelyik állásfoglalásukat, illetve kitételüket. A másik oldalon a tájékozatlanság nem lehet mentség ott, ahol hosszabb vagy hosszú ideig sor került a jobboldali opportunista nézetek mellett való közvetlen elkötelezettség kinyilvánítására. Van itt azonban egy további rendkívül fontos tényező. Ez kapcsolatban áll az elmúlt időszakban sok párttag ingadozásának forrásaival. Ez a tényező végülis sok párttagot a jobboldaliak kitárt karjaiba juttatott. Ez a tényező az olyan párttagok tízezreinek és százezreinek eszmei felkészületlensége és meg nem edzettsége, akik 1948 februárja után léptek ba a pártba, vagy kénytelenek voltak belépni, illetve ugyan sokkal később léptek a párt soraiba, de csak azért, hogy ilyformán megfelelő posztokon érvényesíthessék képességeiket és biztosítsák megfelelő egzísztenclájulcat. Nem lehet észre nem vennünk, ho

sy elég gyakran olyan emberek léptek be a pártba, akik csak személyi karrierjükre gondoltak — tekintet nélkül arra, hogy mit tudtak vagy tudnak. Ezek olyan párttagok, akiknek — sem az első sem a második esetben — nem volt és mindmáig nincs igazi kommunista meggyőződésük. A pártnak véglegese* meg kellene válnia ezektől az emberektől, akiknek nagy többsége hosszú éveken át passzív tagja volt a pártnak. Az első esetben jóban, harag vagy a bosszúállás kinyilvánítása nélkül kellene megválni tőlük. Ezt kellene nekik mondani: „Teljes mértékben lehetővé tesszük képességeik érvényesülését, tekintet nélkül arra, hogy tagjai a pártnak avagy sem!" Az élet és maga a gyakorlat természetesen sokkal bonyolultabb és összetettebb annál, hogy ez kifejezésre juthasson egy vagy akár több tíz cikkben. Ezért a felelősség mértékének meghatározásánál nem lehet előzetesen teljesen kizárni a félreértéseket és a hibákat. Ezeket azonban mindig lehetséges és szükséges gyorsan kiküszöbölni és helyrehozni. Még egy „újdonsült" tapasztalatról kellene beszélnem. Manapság a tagkönyvcserénél a párt egyes tagjainak felelősségéről beszélve, gyakran halljuk a jobboldali opportunista nézetek hordozóinak ezt a „védekezését": Szemünkre vetik, hogy pártellenes pozíciókra kerültünk és jobboldali nézeteink voltak, pedig tulajdonképpen nem tettünk mást, csak azt, amit a párt akart. A párt vezetőségének utasításai szerint jártunk el és . határozatait teljesítettük". Némi, de valóban csak némi igazság van ebben. Az ilyen mentegetőzéssel azonban nem lehet kibújni a felelősség alól. Végső soron az is számít, hogy ki védekezik a dubčeki vezetőség hibáira hivatkozva. A jobboldaliaknak és a hozzájuk hasonlóaknak nincs semmi joguk alkalmazni ezt az érvet. Először is: Az augusztus előtti időszakban sok, általában helyes utasítása, döntése és határozata volt a Központi Bizottság elnökségének és magának a Központi Bizottságnak ls, amelyet a jobboldali erők és a jobboldali opportunizmus által erősen megfertőzött szervezetek is ignoráltak és nyilvánosan szembehelyezkedtek velük. Néhány példája az ilyen utasításoknak és határozatoknak (nehogy elmerüljenek a feledés homályában): Ne szégyenítsék meg nyilvánosan a párt képviselőit és tényezőit (február). A hírközlő eszközökben ne rágalmazzák és ne támadják szocialista barátainkat (februártól augusztusig több ízben). Akadályozzák meg a pártellenes visszaélést a Šejna-uggyel (március). A Központi Bizottság elnökségének és plénumának döntése a XIV. kongresszus összehívásáról (április). A májusi KB-ülés határozatait a jobboldali veszélyről (május). A CSKP KB elnökségének határozata a „2000 szó" című cikkel kapcsolatban (június) stb. Hasonló példákat találunk augusztus után is. Másodszor: A. Dubček gyengesége, meghasonlottsága s végső soron nacionalizmusa mellett soha sem tagadta augusztusig elhangzó nyilvános beszédeiben a párt vagy a munkásosztály vezető szerepét, hanem ellenkezőleg. Igen. A párt vezetősége képtelen volt biztosítani döntéseink teljesítését, meghátrált, sőt az ügy kárára még a saját helyes határozatait is megváltoztatta. Persze végül is teljesen helytelen és nacionalizmust kiváltó döntéseket is elfogadott. Erről már írtunk. A jobboldaliaknak nincs joguk hivatkozni a párt vezetőségének ezekre a tragikus hibáira sem, mert tulajdonképpen ők késztették a hibák elkövetésére. Ez csak az olyan becsületes ember jogában áll, akit megtévesztettek a hírközlő eszközök hazugságai, s akit végül is tévútra vezetett a párt és az állam vezetősége. összegezhetjük tehát, hogy az egész párt felelőssége csak egyes tagjai felelőssége tükrében fejezhető ki. 4. A párt és az ország problémáinak és politikai válságainak utolsó döntő fontosságú oka a belső, de főleg a külső osztályellenség bomlasztó tevékenysége, az eszmei diverzió és egyben a felforgató kémkedés volt. Ezek az emberek ritkán látott egységben törekedtek embereink tudatában a szocializmus alapvető értékeinek bomlasztására, szocialista rendszerünk hatalmi eszközeinek szétzüllesztésére. Eszmei aknamunkájukban az ö szempontjukból rendkívül hatásosan kihasználták hibáinkat, különösen azért, mivel ebben tudatosan vagy nem tudatosan segítséget nyújtottak nekik hírközlő eszközeink és néhány akkori vezető demagógiája, valamint gyengesége. Már szóltunk arról, hogy a nyugati tőkésállamok kémszolgálatai közvetlen kapcsolatban álltak nálunk néhány jobboldalival és megtanácskozták velük a Csehszlovákia Kommunista Pártja, valamint a Varsói Szerződés szocialista tagállamai, elsősorban a Szovjetunió elleni harc stratégiáját és taktikáját. Dollárért, font sterlingért, márkáért és frankért, a tőkésországokban ingyenes tartózkodásért, az ún. tanulmányutakért és néha csak a csehszlovákiai „megújhodási folyamat" támogatásáról szóló jelszavakkal megvásárolták embereinket, beleértve a párt számos tagját. (Nem is beszélünk a harisnyákról, a cigarettákról és a csokoládéról.) A cseh és a szlovák kispolgár nem érdemli meg, hogy részletesen foglalkozzunk vele, annál inkább nem, mivel bizonyos pillanatokban tanújelét adta oly nagyfokú „hazafiságnak". Bennünket csak az bánthat, hogy pártunk január előtti és utáni vezetősége oly kedvező feltételeket teremtett a hazánk elleni eszmei aknamunkára. Bennünket csak az bánthat, hogy pártunk mint egész nem tudta útját állni ezeknek az irányzatoknak és az ellenforradalmi akcióknak. A jobboldali opportunista nézetek kiötlői és hordozói Nem a párton kívül, hanem azon belül ütötték fel a fejüket, különben nem is nevezhetnénk őket jobboldaliaknak. Jelentős hányaduk nem sokkal később már részét képezte volna a szocialista- és kommunistaellenes erőknek. Ezzel kapcsolatban nem kell mélyen visszatérnünk a múltba, hogy aránylag tárgyilagosan rátaláljunk természetes formálódásuk helyére, a természettudósok szavával élve, lokalitásukra. Sajnos a pártnak ezeket a területeket, ezeket a lokalitásokat, amelyek a párt testén a betegség gócpontját képezték, nem sikerült először elszigetelnie, majd hatásosan gyógyítania. 1948 februárja után sok százezer eszmeileg felkészületlen ember, sőt a volt politikai pártok több százezernyi tagja lépett be pártunkba. Ez nem lenne baj, ha maradéktalanul meg tudtuk volna őket győzni és megnyertük volna őket a pártpolitika aktív támogatására. Sajnos, erre képteleneknek bizonyultunk és az óriási méretű tagtoborzással járó problémákat megnyugtatóan nem oldhatta meg a párttagság két ízben való átigazolása sem. Nem vitás, hogy akkoriban sok olyan ember lépett be pártunkba, akik jó kommunisták lettek, helytálltak a legnehezebb próbatétekben, nemegyszer sokkalta jobban, mint egyes régebbi vagy régi párttagok. Ezzel szemben sokan azok közül, akik akkoriban megkapták a tagkönyvet, sohasem lettek igazi kommunisták. A tagkönyv csak arra volt Jő számukra, hogy biztosítsa jó, nemegyszer igen jő egzisztenciájukat. Ennek folytán a pártban sok lett a gyakran kispolgári társutas. Ezek a kispolgárok „tudtak" élni a pártban, tudtak alkalmazkodni, gyakran megfelelőképpen színt is váltottak, képesek voltak hangoztatni a legforradalmibb jelszavakat, de mindig nagyon távol állt tőlük a szocialista forradalom értelme. Szégyenpír nélkül alkalmazkodtak a durva szektás megnyilvánulásokhoz és terjesztették azokat. A pártban a dogmatikus-szektás jelenségek lehetővé tették tevékenységük kibontakozását s ők tulajdonképpen hálából segítséget nyújtottak a« ilyen jelenségek életbentartásához. A pártban feltűntek a karrieristák is. Alapvető „politikai"' krédójuk önző személyi érdekük volt, „ismerték a dörgést", hogy soha ne égessék meg nagyon. az ujjukat, mindent átéltek és mindig jó volt a dolguk. Feltűntek a pártban jó, rátermett és munkaszerető emberek is, akik ugyan sohasem nőttek össze a párttal, de nem is ár* tottak neki. Csak azért léptek soraiba, hogy nyugton hagyják őket és biztosított legyen az egzisztenciájuk. Ilyformán már régen január előtt kialakultak annak feltételei, hogy a párt említett különféle csoportjaiban a további fejlődés során feltűnjenek a jobboldali opportunizmus hordozói. És nemcsak erről van szó — ezek az emberek adták be a legkönnyebben a derekukat a jobboldaliak befolyásának. A jobboldali opportunista nézetek' hordozóinak azonban vannak más forrásaik is. Az olyan párttagok nagy, sőt jelentőségénél fogva egyik legfontosabb csoportját, akik tudatosan vagy nem tudatosan támogatták-a jobboldali opportunista nézeteket, vagy legalább a nacionalizmust, illetve közvetlen hordozóikká váltak, azok az emberek alkotják, akiket jogtalan sérelem ért. A pártnak sok olyan tagja van, aki jogtalanul szenvedett és sajnos ez a körülmény számukra végül is sorsdöntő lett, behódoltak saját érzéseiknek, emócióiknak s ennek folytán megtorlást követeltek a velük szemben elkövetett sérelmekért. Ez azonban a párt elleni megtorlás volt. Ebbe a csoportba sorolhatjuk J. Smrkovskýt, J. Pavelt, M. Svermovát, E. Goldstückert és sok más elvtársat. Voltak azonban kimondottan politikai kalandorok is, mint pl. dr. Fr. Kriegel is. A további csoportba tartoznak az olyan el nem ismert párttagok, akiknek saját képességeikkel kapcsolatos elképzeléseik eltértek a párt vezetőségének elképzeléseitől, de néhányan közülük mindig kispolgárok és ezért pártunk alkalmazkodásra képes társutasai voltak, mint pl. O. Sik, A. J. Liehm, J. Pelikán, B. Simon stb. A csak el nem ismertek sorába tartozik azonban pl. F. Vodsloň, pártunk régi, háború előtti tagja is. Különleges csoportot alkotnak azok a párttagok, akik régebben túlzásba vitték a dogmatikus-szektás megnyilvánulásokat, de már 1968 januárja előtt vagy után „bűnbocsánatot" akartak nyerni a liberalista és a jobboldali opportunista erők előtti hajbókolással, mint pl. V. Slavík. Továbbá azok, akik ugyan, amint az a politikában előfordul, hibákat követtek el, ettől megijedtek és végül szövetségre léptek a jobboldaliakkal, mint pl. Vaculík, F. Sorm, A. Hradecký stb. Sőt ml több, ezek kezdetben ki voltak téve a jobboldal igen éles támadásainak. Ez a körülmény nagyon tanulságos az akkori dubčeki pártvezetőség káderpolitikája viszonylatában is. Ez a vezetőség — a kivételektől eltekintve — lényegében nem tudott védelmére kelni a jó, bár hibákat elkövető kommunistáknak a jobboldali opportunista erők támadásaival szemben. Végül a párttagok nagy csoportját alkotják azok, akik ugyan nem hódoltak be a jobboldali opportunista nézeteknek, de nem tudtak ellenük harcolni, mivel eszmeileg nem voltak eléggé felvértezve, tájékozatlanok vagy tudatlanok voltak, Illetve nem volt elég merszük, hogy „vállalják" ezt a harcot. Ezek magatartásukkal gyakorlatilag gyengítették az egészséges erők harcát a párton belüli jobboldal ellen. Még mindig megválaszolatlan marad az a kérdés, hogy mi okozta a CSKP KB elnöksége néhány további tagja, főleg A. Dubček magatartásának alakulását. Ez azonban mélyreható elemzést követel s ez a párt vezető szerveinek feladata. (Folytatás a 9. oldalon) 1970. 8