Új Szó, 1970. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1970-06-04 / 131. szám, csütörtök

OLDRICH SVESTKÄNAK, a Tribúna Mszerkesztőjének tanulmánya | Folytatás a 6. oldalon dekében éljünk minden politikai alkalommal. Varsóból távolmaradtunk és ezzel ezt a lehetőséget a gyakorlatban elvetettük. Ez a tény politikánkat törvényszerűen más, szövetségeseink szempontjából ú/ megvilágításba helyezte. További bizonyíték! Pártunk egyes vezetői a varsói tanácskozás után számolni kezdtek a szakadással, sőt elő akarták azt idézni. Akkoriban Olyan dokumentumokat terjesztettek az elnökség elé, amelyek feltételezték a végleges szakadást és javasolták néhány külpolitikai akció gyors nyélbeütését (sőt mi több, ezekre sor került még az ágcsernyői tanácskozások után is). Az iHetékes szerveknek a szakadás esetére javasolták a szükséges gazdasági intézkedések megtételét. Néhány éles kritika után ezeket az anyagokat levették a tanácskozás napirendjéről. Harmadik bizonyíték! Az ágcsernyői tanácskozások idején tájékoztattuk barátainkat a bonyolult helyzetünk megoldását célzó javaslatok soráról, de néhány kivételtől eltekintve, egyiket sem váltották valóra, pontosabban fogalmazva, egyes tényezőink ezeket n§m akarták valóra váltani s ebben megegyeztek még mielőtt Ágcsernyőre érkeztünk. Ez talán elegendő külpolitikánk jellemzésére, amelyet nem merek a teljes mértékben találó szavakkal minősíteni. Van itt azonban egy másik, szintén áldatlan vetület: A jobboldali erők megkísérelték — néha sikerrel — tárgyilagosságtól mentesen tájékoztatni, tehát félrevezetni a nyugati kommunista pártok vezetőségeit és tagjait is . . . E fejezetek végén talán még meg kell mondanom, hogy a komplex jobboldali opportunista erők jellegzetes képviselőinek száma nem nagy, de néhány jelszavukkal sikerült befolyást gyakorolniuk a párt és a társadalom jelentős részére és sokakat teljesen megnyerni. Ezért mindmáig sok állampolgár, de elsősorban a párt egyes tagjai és funkcionáriusai teljes mértékben nem értik meg, hogy az ilyen nézeteknek nemcsak céltáblájává, hanem egyben terjesztőivé váltak. A maga módján ez érthető, mivel ez az igazság megismerésének kérdése és gyakran hosszú út vezet az igazságig. Ez szabja meg politikánkat és eljárásunkat a jobboldali veszély elleni harcban. Ennek az eljárásnak következetesnek és elvszerűnek, de egyben differenciáltnak, tapintatosnak és igazságosnak kell lennie. A jobboldaliak szövetségesei — a kispolgárok, antiszocialisták és antikomiTKuntsták 1970 VI. 4. Megengedhető, hogy valaki nem tudta felismerni az igazi jobboldal szándékait, amelyeket ügyesen kiválasztott és sokak szemében „vonzó, szocialista" jelszavakkal elködösített. Nehéz azonban elismerni a tévedés jogát, ha látta, vagy láthatta, hogy a jobboldali opportunista erők milyen szövetségeseket kerestek és a gyakorlatban kire támaszkodtak. A jobboldal félt a párt egészséges erőitől, amelyeket áltaIártosságban konzervatívoknak bélyegzett meg, félt az olyan kommunisták döntő többségétől, akik akkoriban minden szinten, a Központi Bizottságoktól kezdve az alapszervezetekig, tag' jai voltak a párt szerveinek, vagy a pártapparátusban dolgoztak, s nem esem túlzásba, amikor azt mondom, hogy féltek a párttagság túlnyomó többségétől is. Elég talán emlékeztetnem a pártapparátusra szüntelenül fokozott nyomásra, mivel a jobboldaliak benne látták a „megújhodási" folyamatot fenyegető legnagyobb veszélyt. Ebből végül is logikusan eredt, hogy dr. F. Kriegel — de mások is — a CSKP KB elnökségén azt a követelményt támasztotta, hogy, építsük át a pártot, tulajdonképpen hozzunk létre egy új pártot és elsősorban az iifjúságot vegyük fel soraiba, amelyet akkoriban a legjobban megfertőzött a nacionalizmus. Követelték egyben, hogy a párt váljon nemzetivé. Azzal érveltek, hogy nálunk már nincsenek ellentétben álló osztályok és csoportok, össznépi állammá váltunk és megnyílt pártunk és népeink egySégéYiek új szakasza. Ezek a javaslatok és követelmények gyakorlatilag vitába szálltak a párt internacionalista küldetésével, valamiféle „védelmet" szerveztek és egyben a párt, valamint nemzeteink „egységét" a „rossz" Szovjetunió ellen. A nemzeti kommunista párt építését rendkívül erőteljesen sürgették főleg 1968. augusztus 21. után, mégpedig nemcsak a pártban és annak vezetőségéban, hanem a Nemzeti Front többi pártja tagjainak körében ls. Legalább egy példát említek, amely több a rendkívül szemléltető jelenségnél. B. Simon a CSKP KB elnökségének 1968. augusztus 28-1 ülésén bejelentette, hogy a szocialista és a néppárt prágai Városi szervezetének vezetősége javasolja saját feloszlatását azzal, hogy a CSKP soraikból kiválaszthatja azt, akit csak akar. Véleményünk szerint létali mér nem indokolt, mivel a CSKP vállalta egész programjukat. Érdekes, ugyebár?! Természetesen ezeket a javaslatokat elutasították és azonnal a CSKP KB 1968. augusztus 31-i ülése után egybehívták a Nemzeti Front Központi Bizottságának ülését, amelyen A. Dubček a Nemzeti Front létének szükségességéről beszélt. Az igazi kommunisták, a hazafiak és az internacionalisták itt nagy akadályt jelentettek, s a jobboldal velük szemben szövetségeseket „hajkurászott"-, mégpedig a nacionalizmus és a szovjetellenesség talaján, 196B augusztusa előtt és után egyaránt. A jobboldal — amint már mondottuk — éppen ezért eltitkolt számos kommunistaellenes > megnyilvánulást, tolerálta és félvállról vette a K-321, a KAN létét és tevékenységét, valamint a szociáldemokrata párt illegális munkásságát. Bár tagadta a jobboldal létezését a pártban, a CSKP KB 1968 májusi ülésén nem gátolhatta meg a világos határozat meghozatalát, hogy társadalmunkban rendkívül komoly a jobboldali, illetve az antiszocialista veszély. Hírközlő eszközeink azonban átsiklottak efelett s a párt, valamint egész közvéleményünk előtt ezt tulajdonképpen eltitkolták. A szocialistaellenes erők és szervezeteik viszont nagyon tüntető és aktív „támogatásban" részesítették a párton belüli jobboldali erőket. Ezek az erők pedig (kevés kivételtől eltekintve) nem ítélték el a szocialistaellenes erőket, nem léptek fel nyilvános akcióik és cselekedeteik ellen. Ma elegendő bizonyítékunk van arra vonatkozólag, [sok ilyen bizonyítékot már közöltek), hogy a jobboldal nem egy képviselője kapcsolatot tartott fenn és tanácskozott a burzsoá diplomatákkal és kémekkel annak taktikájáról, hogy miképp kényszerítsék térdre a kommunista pártot és ebben milyen segítséget nyújtanak a kapitalista államok. A jobboldal számos képviselőjének lelkiismeretét ezzel kapcsolatban nagy felelősség terheli, amit csak igazol emigrálásuk. Teljesen tárgyilagosan és felelősségteljesen összegezhetjük: a párton belüli jobboldal megnyitotta a kapukat a szocialista-, valamint a kommunistaellenes erők előtt, teret nyitott nekik, míg legaktívabb és legagresszívabb része gyakorlatilag átment a kommuntstaellenesség pozícióiba. Ez nem meglepő, ez a szakadár tevékenységnek, a frakció belső alakulásának logikája. A jobboldal frakciót szervezett a párton beliil. A nemzetközi kommunista mozgalom egyik legjelentősebb képviselője annak idején kijelentette, hogy a frakciós harcnak gyakran sokkal élesebb és könyörtelenebb formái vannak, mint az osztályellenséggel szembeni küzdelemnek. Ez a, sajnos, annyiszor megismételt tétel ma is rendkívül időszerű. Egyes elvtársakat nyilvánvalóan feleslegesen figyelmeztettünk erre, nem hajlandók tekintetbe venni a tapasztalatokat. Nem hajlandók megérteni, hogy a pártnak árt, a mozgalmat gyengíti még a legjobb szándékú szakadártevékenység is. Tanulmányom e részének befejezéseképp talán meg kell mondani, hogy bizonyos pillanatba eltűnik a jobboldali opportunizmus és a szocialista-, valamint a kommunistaellenesség között húzódó határvonal. Ugyanakkor feltétlenül szükséges szigorúan különbséget tenni a szocialista- vagy kommunistaellenesség, illetve a nem szocialista és a nem kommunista fogalma között. Az előbbiek a pártot és a szocializmust támadják, míg az utóbbiak nagyon gyakran — mondhatnám azt is, hogy nagy többségükben — támogatják a párt politikáját és aktívan építik a szocializmust, bár ideológiai nézeteik nem mindig fedik a miéinket. Ez teljesen érthető és logikus, hiszen nem egy katolikus vagy más vallású ember elfogad egyben sok szocialista gondolatot, mert azokat közelieknek, sőt sajátjainak tekinti. A legszemléltetőbben az alábbi példával igazolhatjuk ezt. Egy nagyon jó földműves szorgosan és kezdeményezően dolgozik az efsz-ben, életét ma tnár nem tudja elképzelni a szövetkezeten kívül. Ugyanakkor templomba jár és katolikus vallású. Nem ritka jelenség, hogy vele szemben nem egy párttag idézni tud mindenféle jelszavakat, de feleannyi munkát sem végez el, mint ez a katolikus. A politika aeért csak akkor helyes, ha számol mindezekkel a körülményekkel. Nem arról van szó, hogy ismét meghátráljunk valaki elől, vagy igazodjunk a múló hangulatokhoz. Valóban nem erről: Pártunknak nap nap után biztosítania kell a szocialista hatalmat, de ugyanakkor vezetnie kell az embereket és szüntelenül meg kell őket nyernie politikájának. A jobboldali opportunizmus forrásai ás hordozói Messze a CSKP KB 1968 januári plenáris ülése előtt, sőt sok évvel a januári plénum előtt, már az ötvenes években kell keresnünk a kezdetet, amikor kialakították az opportunista nézetek kicsírázásának, felélénkülésének, fokozatos kibontakozásuknak és terjesztésüknek „táptalaját", „kedvező" feltételeit. Az akkori jobboldali opportunizmus egyes okairól és forrásairól már szóltam cikkem előző fejezeteiben s ezért nem kell ehhez visszatérnem, nem kell emlékeztetnem összefüggésükre e fejezet tartalmával. Figyelmeztetni szeretnék elsősorban a CSKP KB januári plenáris ülése előtti 4—5 esztendő néhány tapasztalatára és tényére, mivel akkoriban kezdett szembetűnően kialakulni a párton belüli jobboldali opportunista erők ideológiája. Előzetesen azonban hangsúlyozni szeretném, hogy egyetlen említett tényt sem lehet abszolutizálni a múltunkkal és a jelenünkkel kapcsolatos megállapításainkban. A földeken ugyanis mindenütt találunk gyomot. Néhol még elburjánzása előtt elpusztul, másutt, bár eleinte kevés van belőle, magba szökken és elterjed. Jó és bölcs gazda híján a következő években is elburjánzik. Minden gazda a saját tapasztalatai alapján tudja, hogy mi a sorsa az ilyen földnek. Többször fel kell szántani, rengeteg fizikai munkát követel a gyom özönének eltávolítása, mivel erre önmagukban még a korszerű vegyszerek sem képesek. Erről talán nem is kell egyelőre többet beszélni. Térjünk vissza a politikához. Már négy vagy öt évvel a januári plénum előtt nagyon éles és intenzív harc kezdett kibontakozni a párt egészséges erői és a liberalisták, illetve a revizionisták között, akik 1956-ban és 1969-ben nálunk a jobboldali erők fő képviselői "ettek és mindmáig azok. Megkezdődött, yj<éban mondva kiéleződött a pa'rt egészséges erőinek bírálata ls s ezt a kritikát súlyos tévedéseiért, bürokratikus és szektás hibáiért a párt vezetőségének címezték. Rendkívül összetett s az egész párt számára át nem tekinthető eszmei és politikai harc volt ez. Nem titkolhatom el, hogy az elvtársakat a párt vezetőségében és főleg A. Novotný elvtársat ez a fejlődés nem nyugtalanította s főleg ő maga komolyabba nem tartott az ellenforradalomtól. (Sajnos akkor sem, amikor labdarúgó-válogatottunk Chiléből visszatért hazánkba.) Gyakran hivatkozott a magyarországi tapasztalatokra, de ritkán tudott ennek alapján helyes következtetésekre jutni pártunkra és hazánkra vonatkozóan. Sokszor egyszerűen nem tudta megkülönböztetni a búzát a konkolytól, az egészséges erőket a liberálisoktól és a revizionistáktól, a becsületes párttagot a karrieristától, tűrte a talpnyalást s elutasította az őszinte, becsületes szándékú bírálatot. Minden „határozottsága" és „keménysége" ellenére ő maga néhány helytelen, mind „jobboldali", mind „baloldali" nézet hatása alá került. Ebből eredt egyik legnagyobb hibája — a rossz káderpolitika. Nem célunk azonban az, hogy csak őt tegyük felelőssé. Egész vezetőségünk és egész pártunk, bár különböző, esetenként rendkívül eltérő mértékben, felel a hibákért. A párt vezetősége, amelynek élén Novotný elvtárs állt, sok jót is tett, de ez más lapra tartozik, ez a cikk teljes mértékben nem tükrözheti és nem is akarja ezt tükrözni. Hatványozott mértékben vonatkozik ez egész pártunkra és társadalmunkra. Szeretném felhívni a figyelmet a január előtti időszak néhány tényére. A liberalizmus és revizionizmus veszélyéről teljes határozottsággal első ízben 1964-ben esik szó a CSKP KB elnökségének az ország folyóirataival foglalkozó dokumentumában. Ez a dokumentum, bár nem maradéktalanul, de alapvetően jellemzi a jobboldali opportunista nézetek valamennyi fő vonását. Sőt mi több, akkoriban ezeket a nézeteket ellenzékieknek minősíti. Ez azonban nem akadályozta meg azt, hogy ennek a dokumentumnak szerzőit, mivel felléplek a dogmatikus és a szektás nézetek ellen is, szintén liberálisoknak bélyegezzék. Tragikus, sőt, ha úgy akarják, tragikomikus hogy ennek a dokumentumnak alapvető elméleti gondolatait és politikai szándékait maga a párt vezetősége és további szervei nem védték meg eléggé határozottan. „Közzétették" e dokumentum szerzőinek nevét s nekik azután maguknak kellett védekezniük. Néhány évig folyt a harc az egészséges erők és a liberálisok, egyben a helyes és a szektás nézetek között. A frontok kezdtek aránylag élesen kirajzolódni, de már az 1965—1967-es években világos volt, hogy a liberálisok és a revizionisták ellen csak két pártlap, a Rudé právo és a Život strany harcolt (természetesen e veszély ellen harcolt a párt vezetőségének zöme is). Csakhogy ebben a harcban sem volt egység, egységes eljárás. Alapvető hiba lenne, ha napjainkban eltitkolnánk ennek az eszmei-politikai küzdqlemnek nagy Különbségeit és ellentmondásait. A különbség rendkívül szembetűnő a Rudé právo és a Život strany hasábjain, könynyen megállapítható, mivel kézenfekvő: a Rudé právo látta hibáinkat és a szektás-dogmatikus megnyilvánulásokat, míg a Život strany azokat — a kivételektől eltekintve — nem ismerte be, vagy csak formálisan. Ez nem volt a véletlen rrTfive, hanem a pártunk vezetőségében és az egész pártban uralkodó helyzet hű tükörképe. Sajnos ennek a ténynek lényegét elkendőzték a párttagság széles tömegei előtt. Itt emlékeztetünk arra, a jobboldaliak nem büszkélkedhetnek semmiféle érdemmel, hogy Sarcoltak már akkoriban a helytelen szektás-dogmatikus megnyilvánulások ellen. Ök ugyanis már akkoriban egyoldalúak voltak: nem ismerték e! és tagadták a „jobboldali" veszélyt, a liberalizmus és a revizionizmus veszélyét. A jobboldali opportunista nézetek kialakulásának fo okai A kommunista párt a hatalom átvétele után politikájával mindig valamiért, valami újért, jóért és pozitívért harcol és ennek alapján meghatározza a valami ellen folytatott harc, az akadályok és nehézségek, a hibák és a fogyatékosságok elleni küzdelem feladatait is. A január előtti időszakban nem egyszer visszájára fordult a pártnak ez a küldetése. Nem egyszer magánál Novotný elvtársnál az első helyen állt a valami ellen vívott harc. Sőt, január után ez a valami ellen vívott harc a pártban és azon kívül ls a jobboldal programja lett nálunk. A jobboldali erők „szétrombolták" a múltat és az altkori jelent is, sok esetben egyetértésre találtak a pártban és a társadalomban ls. Ennek természetesen több oka van és jelentőségüket, sorrendjüket én magam nem határozhatom meg. Meggyőződésein, hogy csak a múlt fejleményeinek tárgyilagos elemzése adhat perdöntő választ erre a kérdésre. Tudatában vagyok annak, hogy e tekintetben bármit is mondok, ez az én személyes, szubjektív nézetem lesz, amely a fejlemények, főleg a január utáni fejlemények általam megismert tényeiből indul ki. Ugyanakkor nemcsak a jelenlegi problémák okainak sorrendjéről, hanem főleg igazukról van szó. A múlt fejleményednek analízisén dolgoznak, ezt az elemzést a párt legmagasabb szintű szervei megtárgyaljuk, jóváhagyják és megítélésre az egész párt elé terjesztik. A párton belüli vita keretében azonban lehetőségem nyílik kifejteni a közelmúlt válságai és problémái fő okaival kapcsolatos nézeteimet. A fő okok közé sorolom: í. Gyenge volt és nem voft egységes a kommunista-párt január utáni vezetősége. Képtelen volt útját állni a jobboldali opportunista, szocialista- és a kommunistaellenes erőknek. A párt vezetőségének döntő hányada — nemcsak a szavazatok számára gondolok, hanem a kitöltött tisztségek jelentőségére is — lépésről lépésre meghátrált a jobboldalt és a szocialijtaellenes erők nyomása elől, nem tudott határozottan szembeszegülni szándékaikkal, sőt azokat gyakran közvetlenül támogatta. Ezen túlmenően a január utáni vezetőség néháney tagja mindent megtett annak Érdekében, hogy az eszközök megválogatása nélkül elhallgattassa a párt vezetőségének azt a részét, amelynek az akkori helyzettel, a párt és az ország további fejlődésével kapcsolatban helyes és reális nézetei voltak. Ez vonatkozik mind a három dubčeki vezetőségre; az elsőre: 1968 Januárjától, a másodikra: 1968 áprilisától és a harmadikra: 1968 augusztusától. Figyelemre méltó dolog ezl Ogy hiszem, egyetlen kommunista, de még burzsoá párt történetében sem találunk példát arra, hogy a párt vezére egy év leforgása alatt három ízben megengedje, illetve szervezze a párt vezetőségének alapvető megváltoztatását. Nem akarom ezt a tényt különösképpen hangsúlyozni vagy dramatizálni, de szeretnék minden becsületes kommunistát felszólítani arra, hogy gondolkozzék efölött. Már pártunk elsó január uté(Folytatás a 8. oldalon!