Új Szó, 1970. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1970-06-04 / 131. szám, csütörtök

OLDRICH ŠVESTKÁNAK, a Tribúna főszerkesztőjének tanulmánya (Folytatás az 5. oldalról) a népuralom fogalmát. A hiba nem abban rejlett, hogy már a Január előtti időszakban túlságosan sok volt a demokrácia, — ahogy azt akkoriban és manapság is hangoztatják egyes kommunisták, — hanem abban, hogy, általában kevés volt belőle (ezen mitsem változtat, hogy helyenként, főleg a munkafolyamatban sok volt a „demokrácia") s ez a demokrácia nem volt teljes mértékben szocialista jellegű. A nacionalizmusról, főleg az 1968 augusztusában megnyilvánuló nacionalista jelenségekről Az előző fejezetben igyekeztünk röviden jellemezni a nacionalizmust és a szovjetellenséget. Ez azonban távolról sem elegendő az 1968-ban nálunk történtek megértéséhez. Ez az elmúlt fejlődési szakasz egyik legigényesebb és legösszetettebb kérdése, mivel a legérzékenyebb és a maga módján a legkizúrólagosabb kérdés, amelyre kihatottak az évszázadok és minden eszközzel osztályellenségeink is. Meggyőződésem azonban, hogy amennyiben feltárjuk a nacionalizmus megnyilvánulásának igazi okait és forrásait, azokat pontosan és érzékenyen megkülönböztetjük, akkor hamarosan szót értünk minden becsületes emberrel, akik az elmúlt években — többnyire önhibájukon kívül — tévelyegtek és utat tévesztettek, gyakran csak néhány, napra, hétre vagy hónapra. Nézetem szerint több forrása van a nacionalizmus óriási hullámának, amelynek szemtanúi voltunk a Január és az augusztus utáni időszakban, s ezek között különbséget kell tennünk: a) A tudatos nacionalizmus a jobboldali opportunizmus egyik bázisa volt és ma is az, s általában a legnagyobb veszélyt jelenti a szocializmusra, valamint internacionalista eszméire; b j A nacionalizmus ideiglenes megnyilvánulásai, az ún. sértett nemzeti önérzet megnyilvánulásai, amelyek nem a jobboldali ideológiában, hanem a tudatlanságban és annak ideiglenes meg nem értésében gyökereznek, ami nálunk a valóságban lejátszódott. Ezeket az elvtársakat és állampolgárokat nem tájékoztatták az igazságnak megfelelően, s így a példátlanul bonyolult helyzetben Csődöt mondott osztály- és szociális ösztönük; c) A nem meggyőződésből, hanem a kényszerből eredő „nacionalizmus" megnyilvánulásai, amelyek a nyilvánosság előtt a legrövidebb ideig tartottak. Elég sok példát találunk arra, hogy; számos párttag és hazánk sok állampolgára is kimondottan nacionalista rezolúciókra szavazott, vagy aláírta azokat. Szóba kerülhet itt a derekasság kérdése, de a válasz nem lehet egyértelmű. Mondhatnánk azt, hogy kötelességük volt az elhatárolódás, de akkor nem biztos, hogy megmaradtak volna posztjukon, s ugyanakkor gyakran jobb volt, ha posztjukat megtartották. Néha viszont hatásosabb volt a kockázat vállalása, a merészség. Ezek az elvtársak döntő többségükben már a következő napokban, főleg a CSKP KB elnökségének moszkvai tanácskozása után egyértelműen bebizonyították, hogy hová tartoznak. Tudatúban kell lennünk annak, hogy néhány hónapon át majdnem minden hírközlő eszköz olyan légkört és meggyőződést keltett, minha a Szovjetunió bántalmazna „bennünket", sérelmeket okozna „nekünk" és akadályozna bennünket abban, hogy létrehozzunk valami „nagy dolgot", ami a szocializmus nevében ámulatba ejtené a világot. És a mi kis országunkat, amely „naggy,á", a „világ köldökévé" válhatott, hirtelen „megerőszakolta" osztálytestvérünk, aki nem tudott kiötleni ehhez hasonló „óriási dolgokat" (ebben az esetben nincs szó a konkrétumokról, hogy a valóságban mit értünk el és mit tettünk). Tu)ajdonképpen mit is ötlöttünk ki? Az „emberarcú szocializmust", illetve a „demokratikus szocializmust". Csakhogy ez nem volt új a Nap alatt. Pontosan meghatározhatjuk ezeknek a fogalmaknak hajlott életkorát. Jellegük ugyanis teljes mértékben szociáldemokrata, s nem egyszer fizettek értük a tőkések trezorjaiból. Vagy talán a népgazdaság irányításának új rendszerét? Nem tagadom, Šik „modelljében" találhatunk néhány pozitív elemet, de van benne sok archaikus vonás is, főleg a piac szerepének értelmezésében. A tőkéseknek ma a piac szabályozásával kapcsolatban Síknál korszerűbb nézeteik és főleg hatásosabb gyakorlatuk van. Nekünk azonban nem szabadna haragudnunk az olyan emberekre, akik a hírközlő eszközBk kampánya hatására tudatlanságból behódoltak a nacionalista megnyilvánulásoknak. A felelősség itt olsősorban pártunk vezetőségét terheli. Az eddigi tapasztalatok és néhány elvtárs nézetei alapján feltételezhetem, hogy minden esetben nem értenek nuijd egyet ezzel a kísérlettel, amelyr nek célja jellemezni az elmúlt időszakban nálunk előforduló nacionalista megnyilvánulások okait. Joguk van az eltérő nézetre. Viszont ebben a kérdésben nekem is jogom van a saját nézetemre, amelyet ezen felül alátámaszt számos kétségbevonhatatlan tény. A párt vállvetett igyekezetében jelenleg döntő fontosságú lesz feltárni az igazi okokat és a közelmúlt fejlődésének legfontosabb tapasztalatait, maradéktalanul felismerni és lelep lezni nálunk a jobboldali opportunista nézetek és a nacionalizmus fellendülésének igazi szervezőit és kezdeményezőit, beleértve későbbi, de öntudatos hordozóikat. Ezektől ugyanakkor meg kell különböztetnünk azokat a kommunistákat és állampolgárokat, akiket többékevésbé megtévesztettek és kalandor politikájukkal félrevezettek. Az első esetben kérlelhetetleneknek és intoleránsaknak kell lennünk, ha a jövőben nem akarjuk megkockáztatni a további válságokat. A másik esetben természetesen elvszerűnek, de egyben tapintatosaknak és szükség esetén toleránsaknak kell lennünk, ha azt akarjük, hogy nálunk minél több ember képes legyen megérteni jelenlegi politikánkat, s az elmúlt években átlábalt válságok okait is. A Szovjetunió iránti viszonyunk örök időkre megmarad a kommunisták értékelése egyik alapvető mércéjének. A másik oldalon azonban látnunk kell az 1968. januárja, illetve augusztusa utáni időszakban az emberek ingadozásának és tévelységének minden objektív és szubjektív okát is. A Központi Bizottság ezért helyesen leszögezte, hogy a tagkönyvcsere folyamán tárgyilagosan értékelni kell a párttagok egész profilját és egész életét. A kommunisták életében nagyon fontos, de nem az egyedüli tényező magatartásuk 1968. augusztusának napjaiban. Érdem szerint s az igazságnak megfelelően tekintetbe kell vennünk a párttagok egész előző tevékenységét és ugyanilyen elvszerűen kell értékelnünk az 1968. augusztusa, novembere és az 1969. áprilisa után kifejtett munkásságukat is. Kötelességünk a pártból kiűzni az igazi bűnösöket, az igazi jobboldaliakat, megválni a hoszszú ideje tudatosan vagy tudat alatt passzív párttagoktól, s ezzel párhuzamosan harcolni minden becsületes, bár ideiglenesen megtévedt párttagért. Sok ember sohasem fogadta el teljes egészében a jobboldali opportunista nézeteket, hanem csak ezt, vagy azt a követelményt, főleg a helytelen módszerek bírálatát, vagy a demokráciáról szóló jelszavakat, de elsősorban megfertőződött a nacionalista megnyilvánulások által. Egyszóval, se nem fehérek, se nem feketék — bocsássák meg nekem ezt a kifejezést —, többé-kevésbé „megkevertek", de nagyrészt becsületes emberek, s ezért elsősorban nekik kell nyíltan megmondanunk az igazságot és megnyernünk őket a párt politikájának. A jobboldaliak politikai taktikája és gyakorlata A jobboldali erők szándékai közéletünk minden területén meghatározták taktikájukat és politikai gyakorlatukat is, amelynek egyedüli célja az volt, hogy minden eszközzel — Masaryk kedvelt jelszava, „A cél szentesíti az eszközt" alapján — harcot szervezzenek az emberek tudatáért és a pártban, valamint az államban a hatalom átvételéért. A jobboldal politikai taktikáját és gyakorlatát, amely sokkal, de sokkal rosszabb volt nyilvánosan hirdetett eszmei nézeteinél, s amely könyörtelen volt és nem demokratikus, néhány alapvető vonással jellemezhetjük. A jobboldal elsősorban türelmesen kivárta a „megfelelő" alkalmat, taktikája és gyakorlata nagyon rugalmas volt, igen gyorsan és hatásosan reagált a párt és az ország helyzetének alakulására. Igy pl.: 1. A jobboldali erők elégedetlenek voltak a CSKP KB 1968 januári %ülésének eredményeivel és jelentőségével, sőt kijelentették, hogy „eltekintve az új fejfedőktől" gyakorlatilag mi sem történt. Ezért fokozatosan bedobták a köztudatba a „január utáni politika", a „január utáni fejlődés", a „megújhodási folyamat" stb. fogalmát, s ők elsősorban a „január utáni politikát" vallották a magukénak és nem a januári KBülés eredményeit. Ezek a politikai fogalmak ugyanakkor az elméletben és a gyakorlatban lényegében egyet jelentettek a XIII. kongresszus „teljesen elavult" alapvető megállapításainak globális elítélésével és felölelték az ún. új fő irányvonul első vonásait is, amelyet nyilvánosan főleg J. Špaček igényelt (fő eszmei szerzője azonban J. Sabala, az egyik legádázabb jobboldali volt). Ugyanakkor 1968-ban a januári plenáris ülés egyértelműen pártolta a XIII. kongresszus megállapításait és éppen azért bírálta a párt akkori vezetőségét, hogy ezeket a határozatokat következetesen nem váltotta valóra a pártban és a társadalomban. A jobboldali erők néhány hétig várakoztak a döntő támadással, és csak miután megállapították, hogy a párt vezetősége gyenge és ingadozó s ilyformán alkalom nyílik előttük, tárták fel szándékaikat, harcba veiették embereiket, mert már nem féltették sorsukat, már nem kellett őket rejtegetniük és nem kellett kockáztatniuk leleplezésüket. Ez a tény rendkívül tanulságos. Kár, hogy egyes elvtársak, főleg azok, akik ma a januári plenáris ülést a pártban végbement valamilyen „puccsnak" tekintik, erről már megfeledkeztek. 2. A fobboldal azonnal a hatalomért vívott harc első szakaszában igyekezett befolyása alá keríteni a hírközlő eszközöket, mivel túlságosan jól tudta, hogy csak ezek a hatalmi eszközök törhetnek utat a hatalomhoz a mi feltételeink között, ezek segíthetik az emberek tudatának és főleg az államhatalmi szerveknek, mint pl. az államapparátusnak, de főleg a biztonsági szerveknek, a hadseregnek és különösképp a népi milíciának fellazítását, amelytől úgy féltek, mint ördög a szentelt víztől. És nagyon gyorsan — mondhatnám megdöbbentő gyorsasággal — sikertilt teljes mértékben uralniuk majdnem minden hírközlő eszközt. Csak a Rudé právo hatalmába kerítéséért folytatott harc húzódott el egészen az augusztusi eseményekig, s ezt a harcot 1968. augusztus 31-én a CSKP Központi Bizottságának plénuma pecsételte meg, amely a lapot kiadta a jobbolda) kezébe. 3. A jobboldal ilyen körülmények között már aggodalom nélkül valóra válthatta egyik legrosszabb, de egyben leghatásosabb szándékát — a múlt teljes megtagadását, szocialista múltunk s a párt egész addigi tevékenysége, vaiamint a Szovjetunió iránti barátságunk és szövetségünk általános elítélését: ez utóbbi a jobboldal gyalázatos tervei megvalósításában a legnagyobb akadályok egyike volt. Sajnos, féligazságok, az öszszefüggéseikből kiragadott áldatlan tények és egyben a hazugságok segítségével sok ember szemében sikerült befeketítenie a pártot, a szocialista eszméket, magát a szocializmust is, és kiváltania a napjainkban gyakran már érthetetlen érzelmeket és szenvedélyeket. Igen. Hibákat, tévedéseket és túlkapásokat követtünk el. Ezt minden becsületes kommunista sajnálja s a feleslegeseket és jogtalanokat rendkívül fájlalja. Ez azonban senkit sem jogosít fel arra, hogy rágalmazza pártunk, minden becsületes kommunistánk és állampolgárunk munkáját, aláássa a kommunista párt és a szocializmus alapjait. Sajnos a párt január utáni vezetősége megengedte azt, hogy az opportunisták és a kommunistaellenes erők a párttal szemben visszaéljenek saját hibáink és fogyatékosságaink beismerésével. A jobboldal ezzel a negáclőval nemcsak a január előtti időszak hibáiért felerős emberek elítélésére törekedett, hanem gyalázta és elhallgattatta az összes becsületes kommunistát is. Ezzel párhuzamosan eszményítette a München előtti burzsoá köztársaságot és vezéreit, főleg T. G. Masarykot. A jobboldal ezzel feszegette és végül megnyitotta a hatalomhoz vezető út kapuit. 4. A párton belül a hatalomért vívott harc elsősorban a jobboldal ún. káderpolitikájában nyilvánult meg, vagyis számos pártfunkcionárius nyilvános megtámadásában és lejáratásában. Sor került arra ís, hogy „feketelistákat" készítettek azokról, akiknek távozniuk kell a Központi Bizottságból és más tisztségekből. A hírközlő eszközök e tekintetben „jól működtek": egyeseket rossz szellemeknek, barbároknak, ostobáknak és semmirekelőknek minősítettek. Éppen ezért másokat kénytelenek voltak hősökké avatni, mégpedig azokat, akik csak öt perccel tizenkettő után csatlakoztak a jobboldalhoz, s ennek folytán igyekvőbben törekedtek a „bűnbocsánat" elnyerésére. De kiktől várták ezt? A párttól, népeinktől? Inkább politikai kalandoroktól, sőt az osztályellenségtől. A jobboldali erők nemcsak a káderkérdéseket, hanem minden más fontos párton belüli problémát is a nyilvánosság elé vittek, nem vetették magukat alá a pártfegyelemnek, kibontakoztatták szakadár tevékenységüket. Ennek következtében nemcsak a Központi Bizottságnak, hanem a CSKP KB elnökségének is minden ülése már jő előre ki volt téve az ún. második centrum s a párton belüli, illetve kívüli más, nyomást gyakorló csoportok mind szemtelenebb követelményeinek. Nemcsak azokról a személyekről volt szó, akik hibákat követtek el, akiknek nevével egybefűződött korábbi fejlődésünk, s akiknek tevékenységében céltudatosan nem ismertek el semmilyen pozitív vagy jó vonást. Sző volt itt az egész . pártról, az egész szocialista társadalomról. A jobboldaliak részéről nagy szélhámosság volt, hogy gátlástalanul visszaélve Lenin gondolatával, azt mondották — előbb el kell szakadnunk egymástól, hogy azután Ismét egyesülhessünk. Arra törekedtek ugyanis, hogy pártunk szakítson a marxizmusleninizmussal; az „egyesülés" tekintetében pedig ennek bázisa a nacionalizmus és szovjetellenesség lett volna. 5. A jobboldalnak szerveznie kellett célkitűzései elérését. Nevetséges lenne annak feltételezése, hogy minden, ami a januári KB-ülés után lejátszódott, ösztönös és véletlenszerű volt, a párttagság és az állampolgári tömegek valamilyen „új felismeréséből" fakadt. A pártban a jobboldal politikáját, taktikáját és gyakorlatát az ún. második centrum szervezte, vagy ahogy ők hívták — szögezzük le a töíelmi rend kedvéért — a i dik eszmei centrum, itt helye van az „eszmei" szónak. Nem véletlenszerű, pontosabban kirajzolja és jellemzi a második centrum „eszmei" vezéreit, szándékaikat és taktikájukat. Egyszóval nem politikai, hanem csak „eszmei" centrumnak nevezték magukat. Még vár ránk a második centrum és különféle fiókjai küldetésének, tevékenységének a tisztázása. Ez a munka rendkívül felelősségteljes és igényes lesz. Ebben a munkában nem lehet csak a feltevésekre, a találgatásokra és a fantáziára támaszkodni, hanem minden megállapítást konkrét tényekkel kell alátámasztani. Ezzel kapcsolatban ma a párttagság és egész társadalmunk előtt tanúsíthatom, hogy aránylag röviddel január után az ún. második eszmei centrum igyekezett megnyerni a Dubček ellen Irányuló együttműködésre. Nem a véletlen műve, hogy a második centrum egyik jelszava ez volt: Dubčekkel Dubček ellen. Elutasítottam az együttműködést ezekkel az emberekkel. Ezért közölték velem, hogy „kilőnek" s ezért már előre ismertem sorsomat, valamint néhány barátom és családom sorsát is. Meg kell mondanom, hogy ezek az emberek a „második centrumból", akik manapság mára párt volt tagjai, annyira biztosak voltak dolgukban, hogy szándékukat egyáltalában nem titkolták. Erről a tényről akkoriban tájékoztattam a CSKP KB elnökségét. Mi sem történt azonban, és fő képviselőink közül tőlera sem kérdezősködött senki sem. Hasonló „élménye" volt a CSKP KB akkori elnöksége másik tagjának is. Talán ez a néhány tény elegendő ahhoz, hogy egyes emberek megértsék, a január utáni fejlődés sok vonatkozása nem volt olyan „ártatlan" és elsősorban a történetekből sok minden nem szolgálta a szocializmus érdekét, hanem ellenkezőleg. 6. Már csak röviden kell szólnom a jobboldalnak, valamint tudatos és nem tudatos szövetségeseinek külpolitikájáról. Az előző fejezetben már választ adtam néhány ezzel kapcsolatos kérdésre. A nyugati tőkésországok előtti hajbókolásnak egyben velejárója volt a Szovjetunió és más szocialista országok iránti lekezelő és negatív viszonyt amely szüntelenül kifejezésre jutott hírközlő eszközeinkben. Ennek nemegyszer, főleg az 1968-as esztendő sorsdöntő pillanataiban, kísérő jelenségei voltak a párt ós az állam vezetőségének nem bölcs és nacionalista döntései. Bizonyíték? Távolmaradásunk a szocialista országok varsói tanácskozásáról. Ez nem felelt meg még az ún. január utáni politika alapelvének sem, hogy a felmerült problémák megoldása ér(Folytatása a 7. oldalon) 1970.