Új Szó, 1970. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1970-06-04 / 131. szám, csütörtök

OLDRICH ŠVESTKÁNAK, a Tribúna főszerkesztőjétmk tanulmánya 1970. VI. 4. (Folytatás a 4. oldalról) A kommunista párt e felelőssége alól sohasem mentesülhet s ezt főleg önként nem teheti meg. Ez történelmi felelősség, amelyet maradéktalanul vállalni kell. 3. A jobboldal elködösítette az osztályharcot A jobboldali erők nyilvánvalóan lebecsülték és elhallgatták nálunk, de főleg világviszonylatban az osztályharc létét, a nemzetközi helyzetnek és a világ alakulásának osztályjellegű vonatkozásait s ezáltal a pártnak és az egész társadalomnak szerepét is ebben a nagy osztályhcurcban. Vtelősen azt mondhatjuk, hogy először kétségbevonták, majd nyilvánosan elítélték az „osztály", illetve az „osztályharc" fogalmát. Az „osztály" fogalma kiveszett szótárunkból és az „imperializmus" fogalma a gúnyolódás céltáblája lett. Ideológiai munkánkban a Január utáni időszakban ezek a szavak lényegében tabut jelentettek. A szektások valóban sok ember szemében lejáratták az „osztály" és az „osztályjelleg" fogalmát. Csakhogy, az osztályjelleg szektás értelmezése és az, hogy ez a fogalom része lett a társadalom bizonyos rétegeivel vagy csoportjaival szemben gyakorolt, nem mindig helyes politikának, még nem jogosítja fel a marxistát arra, — még a mai feltételek között sem —, hogy törölje ezt a fogalmat tudatából és szótárából. Senki sem cáfolhatja, hogy társadalmunkban léteznek az osztályharc szembetűnő vonásai, van eszmei diverzió, amely világos osztályjelleggel bír, mint ahogy senki sem tagadhatja, hogy a világban létezik osztályharc, összeütköznek az osztályérdekek. Természetesen eltűnőben van, s elavulttá válik népeink ellentmondásos, antagonista osztályokra és csoportokra való megosztásának mechanizmusa, de ez még nem jelenti azt, hogy társadalmunkban nem találkozunk osztály- vagy csoportérdekekkel. Végeredményben a Január utáni fejlődés nagyon szemléltetően tanúskodott osztályellenségeink, a szocialista- és a kommunistaellenes erők nagyméretű felélénküléséről és aktivitásáról. Ezek az erők régen vártak már „alkalmukra" és sajnos nemhiába, bár csak rövid ideig örülhettek ennek. Ezt nem szórványos tények, hanem rendkívül jelentős és kifejező irányzatok bizonyítják, amelyek akkoriban megnyilvánultak politikai és közéletünkben. így pl. előfordult a „Szakszervezetek kommunisták nélkül" vagy a „Nemzeti bizottságok kommunisták nélkül" jelszó, amelyet sokhelyütt meg ls valósítottak. 1968 májusában az FSZM-nek már néhány száz üzemi bizottságában nem voltak kommunisták. További néhány száz üzemi bizottságban egy, két vagy három kommunista maradt csak. A jobboldal a hírközlő eszközökben ezeket a tényeket rendszeresert és céltudatosan eltitkolta párttagságunk és általában közvéleményünk elől, pedig ezek a tények szemléltetően tanúskodtak a hazánkban kibontakozó osztályharcról. A hírközlő eszközök közül — kivételképp — erre a tényre csak a Rudé právo hívta fel a figyelmet, bár az sem teljes nyomatékkal. Akkoriban — márciusban és áprilisban — a jobboldaliak is védelembe vették a „Szakszervezetek kommunisták nélkül" Jelszót. Figyelmet érdemel érvelésük: Ez állítólag a kommunisták uralmának és az FSZMben kifejtett tevékenységüknek természetes következménye, és az FSZM kommunisták nélküli üzemi bizottságainak száma, a szakszervezetek nagy számához mérten elhanyagolható stb. Nem érdektelen, hogy május végén vagy június elején véget ért ennek a Jelszónak gyakorlati érvényesítése. Ma már nehéz meghatározni, hogy ez a jobboldal kezdeményezéséből, avagy a szocialistaellenes erők közvetlen kezdeményezéséből történt. Minden esetre ezek és azok is felismerték, hogy túlságosan csúszós jégre léptek, s az ilyen jelszók megvalósítása során idő előtt fény derülne igazi szándékaikra. Ez ugyanis túlságosan emlékeztetett a magyarországi ellenforradalom tapasztalataira és a szovjet kommunisták tapasztalataira is. Az osztályellenség támadásba lendülésének azonban sokkal több példája van és néhányat közülük jó lesz felidéznünk. a) Az osztály ellenségnek lehetővé tették nemcsak a tömörülést bizonyos kifejezetten politikai szervezetekben (pl. a K 231-ben), hanem a nyilvános szereplést is, a gyűlésektől eltekintve a sajtóban és az ún. Hyde-parkok keretében is. Az osztályellenség számos tagját, sok volt osztályellenfelet, akiket joggal elítéltek s akik az ötvenes években nemegyszer becsületes kommunistákat gyilkoltak — rehabilitálni kezdtek. Ezzel gyakorlatilag kezdetét vette szocialista forradalmunk elítélése és lejáratása. bj Kezdetét vette a nagyon szembetűnő hajbókolás a nyugati kapitalista államok előtt s az imperialista országok életének magasztalása. Ugyanakkor annál hevesebben támadták osztálytestvéreinket, a Szovjetuniót és a többi szocialista országot. Az augusztusi események előtti hónapokban hírközlő eszközeink alapján úgy tűnt, mintha legnagyobb ellenségünk a Szovjetunió lenne. A jobboldal útjának tehát egyértelmű logikája volt. A jobboldali opportunista nézetek hordozói elveszítették osztályöntudatukat és siettek szövetségre lépni a szovjet- valamint a szocializmusellenséggel. 4. Nacionalista uszítás és az internacionalizmus megvetése Az osztályöntudat elvesztése törvényszerűen beletorkollt a nacionalizmus és a szovjetellenesség szításába, a szocialista internacionalizmus megvetésébe. Politikánkban nem jelentene kiutat, ha éppen hazánk szocialista fejlődése érdekében nem ismernénk el és nem fejlesztenénk népünk nemzeti öntudatát. Ugyanilyen kiúttalan lenne azonban az olyan politika, amely lemondana az internacionalizmusról, táplálná a nacionalizmust, a sovinizmust és a szovjetellenességet. Ezért a nacionalizmus és a szovjetellenesség szítása a legsúlyosabban veszélyeztette legalapvetőbb nemzeti érdekeinket, a szocializmus legalapvetőbb érdekelt. A szocialista- és a kommunistaellenes erők — gyakorlatilag a jobboldali erők támogatásával — éltek az alkalommal és 1948 februárjáért készítették a visszavágást és végső soron a tőkés rendbe való fokozatos visszatérést. Nálunk sok — többségében becsületes — ember mindmáig nem hiszi el ezt, mindmáig nem ismerte fel igazi szándékaikat. Napjainkig nem értették meg vagy nem akarják megérteni, hova Jutna országunk, ha szembehelyezkedne a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal. Vajon nélkülük, — éppen a mi hazánkban — építhetnénk és felépíthetnénk-e a szocializmust? Ez távolról sem tekinthető csak politikai naivitásnak vagy romantizmusnak, főleg azoknál nem, akik ebben az Irányban Igyekeztek vezetni pártunkat és hazánkat. Igen, akkoriban hallhattunk olyan érveket, hogy a szocializmust a Szovjetunió iránti barátság nélkül ls építhetjük és fejleszthetjük, sőt állítólag még Jobban, mivel gáto! bennünket a szocializmus jő oldalainak fejlesztésében, nem híve a Csehszlovákiában megszületett „őriásl, alkotó gondolatoknak", amelyek minden szocialista országban új, magasabb fokra lendíthetnék a szocializmust. A Jobboldal és szövetségesei valóban erre törekedtek, arait számos tény igazolt. Hogyan kezdődött ez? Először szervilitással, hajbókolással, majd közvetett utalásokkal, hogy mindenért a Szovjetunió tehet, ezután közvetlen bírálattal s végül a nacionalista és szovjetellenes érzelmek hullámának felkorbácsolásával. Arra törekedtek, hogy eltompítsák az előző évtizedekben kialakult értelmi elemeket és az érzelmi kapcsolatokat. Ez már régen, 1968 januárja előtt megkezdődött. Ártatlanul és feltűnés nélkül. Egyesek jó szándékkal, de egyben naivitással is, mások „hajbókolástól" vezérelve s megint mások teljesen tudatosan kezdték megágyazni a szovjetellenességnek kedvező talajt. Ennél a tevékenységnél (anélkül, hogy tudatosították volna) ketten találkoztak: a dogmatikus és a kispolgár. Végeredményben Január utáni fejlődésünk is bizonyította, hogy gyakran akadnak közös vonásaik. A Szovjetunió iránti viszonyukban mindketten képesek lejáratni a számunkra legkedvesebbet és legértékesebbet: barátságunkat a szocializmus első országával. Éppen ők voltak képesek hirdetni és kifüggeszteni az ehhez hasonló jelszavakat: „Példaképünk a szovjet borbély", vagy „Példaképünk a szovjet tűzoltó", vagy „Példaképünk a szovjet esztergályos". Márpedig — különféle objektív okoknál fogva — minden esetben nem volt és nem is lehetett példakép. Hiszen valami egészen másról volt szó. A mi esztergályosunk, vagy borbélyunk szakmailag jobb iparos lehetett és gyakran jobb is volt szovjet barátjánál. A Szovjetunió azonban példát mutatott nekünk szocialista rendszerével, szociális és osztályküldetésével, internacionalizmusával. A „Példaképünk a Szovjetunió" jelszónak, ennek a helyes jelszónak politikai küldetése volt. Ebben a jelszóban a saját programunkat ís láttuk — az országban a hatalom kivívásáért a munkásosztály által folytatott harcot. Ezt több mint negyven évvel ezelőtt, 1929-ben megtartott első parlamenti beszédében, nyíltan megmondotta Klement Gottwald elvtárs, amikor kijelentette, hogy a csehszlovák kommunisták tanulni járnak Moszkvába, hogyan tekerjék ki a burzsoázia nyakát, hogyan biztosítsák a szocialista hatalmat és hogyan fejlesszék a szocializmust. Sajnos, megtűrtük a Szovjetunió iránti viszony szervilis megnyilvánulásait. Ez azonban a mi bűnünk volt és nem a Szovjetunióé. A szovjet emberek sohasem igényelték és nem is akarták az ilyen megnyilvánulásokat. Ellenkezőleg, becsülték és becsülik embereink munkáját; rendkívül nagyra tartották és tartják munkásaink és valamennyi dolgozónk szorgalmát és találékonyságát. Tapasztalatcserére jártak hozzánk, a tapasztalatokat Jól tudták kamatoztatni, gyakran hatásosabban és gyorsabban, mint idehaza. Ezzel szemben éppen mi nem tudtuk kiaknázni a szovjet kommunisták számunkra döntő fontosságú tapasztalatait. Legalább két alapvető tapasztalatról szeretnék szólni: a) A pártépítésnek elsősorban a munkásság, de egyben a szövetkezeti parasztság és a dolgozó értelmiség pártja, élcsapata építésének tapasztalatairól, amely tekintet nélkül a nehézségekre és az áldozatokra, történelmi küldetésként vállalta a szocializmus és a kommunizmus felépítését; b J A párt a pártonkívüliek iránti viszonya tapasztalatairól. Meggyőződésem, hogy elsősorban ebben rejlik egyik legnagyobb hibánk a Január előtti időszakban. Ha okulni tudtunk volna —, hogy legalább egy példát említsek — a szovjet kommunisták tapasztalataiból és nem érvényesítettük volna az ún. káderplafon politikáját, akkor Idejében elejét vehettük volna számos hibánknak és nehézségnek a pártonkívüliek iránti viszonyunkban. Már a Január előtti időszakban előfordultak a Szovjetunió elleni nyílt megnyilvánulások. Leggyakrabban a kultúra területén, illetve a kulturális folyóiratok hasábjain. Többnyire nem ütközött határozott ellenállásba a Szovjetunió kultúrájának, népe és nemzetei kulturális értékeinek nyilvános elmarasztalása és megvetése. Még az akkori prátvezetőség is néhány súlyos hibát követett el (pl. a CSKP elnökségének Ny. Sz. Hruscsov visszahívásával kapcsolatos nyilatkozatában), amivel akarva-akaratlan elősegítette a Szovjetunió iránti helytelen viszony elemeinek megalapozását. Az alapvető azonban az volt, ami nálunk a Január utáni időszakban lejátszódott. Először egyértelmű utalások történtek, hogy gazdasági nehézségeinkért és politikai problémáinkért éppúgy, mint az ötvenes évek túlkapásaiért a Szovjetuniót terheli a felelőséség, mivel ránk kényszerítette a szocializmus építésének számunkra nem alkalmas „szovjet modelljét". Azután ezt nyíltan mondogatták és tovább mentek, állandóan kiötlöttek valamit és azt kiszínezték. A jobboldal és a szocialistaellenes erők számára akkoriban jól jött minden hazugság, mert a cél elérését szolgálta. Röviden emlékeztessünk csak arra a kampányra, amely 1968. május elején bontakozott ki képviselőinek Moszkvából való visszatérte után s amely München megismétlése közvetlen vádjával tetőzött. Gátlástalan rágalmak hangzottak el 1968. júniusában a szocialista országok törzskari hadgyakorlata előtt s annak idején. Felkorbácsolták a nacionalista szenvedélyeket az öt szocialista ország varsói tanácskozásán való részvételünk vagy távolmaradásunk körül, és ez a kampány kicsúcsosodott az ágcsernyői, valamint a bratislavai tanácskozások előtt és után is, stb. Előkészítették a párt és társadalom jelentős hányada félrevezetésének feltételeit. A párt egészséges erői elveszítették a lélektani küzdelmet, a lélektani hadviselést, vereséget szenvedtek az esetenként legfontosabb, ún. negyedik dimenzióban. A jobboldalnak sikerült formálnia a „közvéleményt" és a Szovjetuniót megvádolnia azzal, hogy szem elől téveszti nemzeti és szociális édekeinket, méltánytalanul és bántóan kezel bennünket, elnyomja szabadságunkat és függetlenségünket és elvtársiatlanul viselkedik egyes vezető képviselőinkkel szemben. Sok ember tudatában valósággá, bár tűnő valósággá ért az a hazugság, mivel akkoriban sok politikusunk kapitulált az ilyen tűnő valóság előtt. A vezetőség (pontosabban annak legjelentősebb része) hírközlő eszközeinkben gyakorlatilag utat nyitott a szovjetellenességnek. Az elnökség különféle felhívásai és határozatai ellenére, hogy a hírközlő eszközök azonnal vessenek véget ennek a kampánynak, misem történt. A vezetőség egyes tagjai tudatosan szovjetellenes beállítottságúak voltak. Néhányan nyilván kétkulacsos politikát folytattak, egyesek ugyan szembeszegültek ezzel a hullámmal, de tehetetlenek voltak, mások pedig meghátráltak a nyomás elől. Ezek a tények, valamint a vezetőség egységének hiánya és következetlensége saját határozatainak teljesítésében, megalapozta a „Jobb szocializmus" nevében a jobboldali és a szocialista-, valamint a kommunistaellenes erők támadásba lendülésének legkedvezőbb feltételeit. Ezen a tényen a legszomorúbb az, hogy a párt régi tagjai (a párt vezetőségében is) nem tudatosították vagy nem akarták tudatosítani, hogy a szovjetellenesség kikezdi a párt és a szocializmus építésének alapelveit és az egyik legkifejezőbb szocialista, valamint kommunistaellenes megnyilvánulás. E fejezet zárórészében egyben egyértelműen ki kell mondani: mindenki tudatosítsa, hogy szocialista köztársaságunk olyan lesz, amilyennek mi magunk építjük. A jelen és a jövő nemzedékei előtt senkire sem háríthatjuk a felelősséget. Barátainknak a Szovjetunióban és más szocialista országokban nincs más kívánságuk, csak az, hogy művünk sikerrel járjon, mert ez a mi érdekünk és a világ szocialista erőinek is érdeke. Kívánságuk csak az, hogy hazánkban az ellenforradalom már sohase kapjon alkalmat, mint 1968-ban. 5. Az á és a társadalom irányításának „új modellje" A jobboldali erők az állam és a társadalom irányítása területén is nagyon szembetűnően kimutatták eszmei állásfoglalásukat. Az ún. pluralitásos rendszerrel, illetve a gradualizmussal jelentkeztek. Leegyszerűsítve ez egyet jelentett a többpárt rendszerrel, amelyben a különféle politikai pártok „versengtek" volna a hatalomért, és a hatalom gyakorlása idején a „győzelmes" párt bizonyította volna politikája előnyelt, míg a más párt vagy pártok ellenőrizték volna. Lényegében tehát az állam és a társadalom irányítása burzsoá rendszerének megújításáról volt szó. A pontosság kedvéért emlékeztetnünk kell arra, hogy egyes emberek másképp is magyarázzák a pluralitásos rendszert, mégpedig a kormány és a parlament viszonylatában és kiemelték a Nemzetgyűlés szerepét, mint a kormánnyal és az összes állami végrehajtó szerv felett ellenőrzést gyakorló hatalom szerepét. A pluralitásos rendszer bevezetésének követelményét elméletileg Indokolták annak szükségével, hogy életünkben érvényesíteni kell a demokráciát, amint azt akkoriban gyakran kimondották — parttalan demokráciát. Ez rendkívül nagy hazárdjáték volt. Sehol a világon nem létezik „parttalan" demokrácia, világos szabályok és regulák nélküli demokrácia. Nincs a világon olyan tőkés állam, amelynek képviselői ugyan szüntelenül hangoztatják a demokrácia jelszavát és illúziókat keltenek a demokráciáról, de amely bevezette volna az ilyen öngyilkos demokráciát. Még a szavakban legliberálisabb burzsoá politikai irányzat ls, mihelyst hatalomra jut, azonnal korlátozza — gyakran kérlelhetetlenül és kegyetlenül — a demokráciát, ha hatalmi érdekeiről van szó. A jobboldali erők szemében a „parttalan demokrácia" jelszava (vagyis a teljes szabadság követelménye a szocialista- és a kommunistaellenes erők számára is) csak időszerű jelszó volt, amelynek hasznát vették a hatalomért folytatott harcban. Más szóval választás előtti jelszó és választás előtti gulyás volt, amelynek segítségével szövetségesekre akartak szert tenni: tudatlan, tapasztalatlan és naiv emberekre, valamin a szocialista rendszer ádáz ellenségeire is. Végeredményben jó az emlékezetünk: a jobboldali erők hosszú hónapokon át megvalósíthatták volna „demokráciájukat". És mi volt a helyzet? A demokrácia helyett lélektani hadviselést folytattak a párt ellen, erkölcsi nyomást és terrort bontakoztattak kl. Liberálisaink teljesen csődöt mondottak. A demokráciából megbuktak az érettségin. Ahelyett, hogy az általuk hirdetett alapelvek értelmében törekedtek volna a becsületes vitára, mihelyt erre alkalmuk nyílt és ez számukra előnyösnek tűnt, lemondottak a demokráciáról. Ezzel feltárták igazi szándékukat. Nekünk azonban célunk az igazi szocialista demokrácia, a tömegek demokráciája, amely a valóságnak megfelelően tükrözi (Folytatfis a 8. oldalon)