Új Szó, 1970. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1970-06-04 / 131. szám, csütörtök

m jobboldali opportunizmus elleni harcunkban elsősorban is tudnunk kell, hogy mi a jobboldali opportunizmus. Ezért alábbi cikkünkben megkíséreljük ismét jellemezni ezt a rendkívül határozott eszmei és politikai koncepciót, amely az utóbbi években oly mély nyomokat hagyott pártunkban és közéletünkben. Ebben az elmélkedésembennem törekszem a jobboldali opportunizmus elméleti tartalmának meghatározására, hanem eszmei és politikai céljainak kifejtésére. Ezért megkísérlem feltárni a jobboldali opportunista nézetek eszmei és politikai jellegét, forrásait, hogy pontosabban tájékozódhassunk az emberek elmúlt években, bizonyos konkrét helyzetekben tanúsított magatartásának megítélésében, fól tudjuk, hogy a „jobboldali opportunizmus" fogalma kifejezi pártunk számos tagjának, hazánk számos állampolgárának a közelmúltban és napjainkban elfoglalt álláspontját és sorsát. Annál kevésbé válhat ennek a fogalomnak magyarázata gumivá, amely itt vagy amott, a szükségletnek vagy az akaratnek megfelelően tágítható vagy zsugorítható. Mert megtörténhet ugyanis, hogy egyszer a túlzott tágítástól elszakad. A jobboldali opportunista nézetek, valamint „létrehozóik" és hordozóik kérdését nemcsak hatalmi eszközökkel, hanem egyben tárgyszerűen és tárgyilagosan kell rendeznünk, leleplezve, majd eszmei és politikai szempontból hatásosan felszámolva őket. Ez fejlődésünk jelenlegi szakaszában a legfontosabb és a legjelentősebb feladat (természetesen gazdaságunk fejlesztése mellett). Ennek a két feladatnak valóraváltásával kétségtelenül megnyerünk minden becsületes állampolgárt a párt jelenlegi politikájának cselekvő támogatására. Az eszmei és a politikai harcban azonban sohasem fordul elő, hogy az egyik oldal kizárólag fehér, míg a másik oldal kizárólag fekete (bár a „zászlóknak" több színük is lehet). Ez elsősorban azért lehetetlen, mivel ezt a küzdelmet mind a két oldalon aktívan csak a párt és a társadalom kisebb esoportjaí vívják, és nem kell elkendőznünk, hogy harcuk célja nézeteiknek és politikájuk támogatásának megnyerni az egész pártot és minél több állampolgárt. Ez annyit jelent, hogy a pártnak számos tagja és gyakran az emberek zöme tárgya az ilyen eszmei és politikai küzdelmeknek. Sajnos, sokszor képtelenek helyesen tájékozódni, öntudatlanul támogatják a helytelen gondolatokat, de gyakran ezeknek a gondolatoknak tudatosan ls hordozói. Ennek folytán az első esetben az ilyen elvtárs gyakran fél nyíltan fellépni, bár bensőleg nem ért egyet (különböző okoknál fogva: nem biztos a dolgában, nincs felkészülve erre a harcra, egzisztenciájára gondol stb. j, vagy a demagóg jelszavak és az érzelmi ömlengések hatása alá kerül, sőt teljes mértékben elfogadja és aktívan támogatja akár a jobboldali opportunista nézeteket is. Ez objektív jelenség, amely mindmáig tükrözi a párt és a társadalom jelentős hányadának tudatát bizonyos fejlődési szakaszban. Csak ennek a ténynek maradéktalan tudatosítása alapján határozhatjuk meg Igazságosan a „központban" és „lent" is a szubjektív személyi felelősség és a Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a párt jobboldali erői megkezdték a marxizmus—leninizmus alapelveinek revideálását. Az eddigi ismeretek alapján a jobboldali erők eszmei nézeteit a következő alapvető konkrét vonásokkal jellemezhetjük: 1. A jobboldal a szocializmus hívének vallotta és vallja magát. Ezt sohasem merte feladni, bár különféle jelzőkkel ruházta fel, mint pl. „emberarcú" vagy „demokratikus", hogy kifejezésre juttassa, célja mégis a valamiféle „igazságosabb", „jobb" vagy „új" szocializmus — ahhoz viszonyítva, amelyet eddig építettünk. Ezzel a taktikával, amelyet sok ember azonnal nem látott és nem láthatott tisztán, sikerült a kommunisták és sok pártonkívüli soraiban eszmei zűrzavart és káoszt, tévelygést és a szocialista eszményekben való ún. sorsszerű csalódottságot kiváltania. Tudatában kell lennünk ugyanis annak, hogy e dezorientáltság kiváltásában segítséget nyújtottak a január előtti hibáink s az a körülmény, hogy a január utáni időszakban ezekkel a jelzőkkel éltek a párt és az állam egyes képviselői is. A dezorientáltság forrásairól szólva tekintetbe kell vennünk azt a tényt is, hogy a nyíltan kifejezett jobboldali opportunista nézetekkel szembeni hatásos vétkesség mértékét a nálunk kirobbant válságért és a bekövetkezett hibákért. E megismerés alapján „fent" a legszigorúbb mércét kell alkalmazni. Az 1968-as és az 1969-es esztendők hazai fejleményeinek fő oka a jobboldali opportunista nézetek beszüreinlése volt a párt és a társadalom jelentős hányadának tudatába, valamint az ilyen nézetek hordozóinak nagyon erőteljes hatalmi támogatása. Ez volt az a „fekete szín", amelyet az alábbiakban jellemezni szeretnék. és ügyes ellenállás erőtlen és ritka volt. Végeredményben, a kivételektől eltekintve, a hírközlő eszközök ilyen lehetőséget nem is adtak senkinek. 2. A jobboldal teljes mértékben szem elől tévesztette, vagy tagadta a szocializmus létének és építésének alapvető feltételeit, eltekintve egytől: a termelő eszközök társadalmasításától. A jobboldal (de a szocialista- és a kommunistaellenes erők sem) az augusztus előtti időszakban sohasem mert nyíltan és közvetlenül fellépni a termelőeszközök társadalmasítása ellen. Ugyanakkor meg kell azonban mondani, hogy ezek az erők nem tehették ezt meg, mégha akarták volna is. Ezzel a követelménnyel nem értek volna célhoz és túlságosan korán leleplezték volna önmagukat. Ebben a vonatkozásban igazi programjukat csak az augusztus utáni időszakban „leplezték le" — a vállalatról és a vállalati tanácsokról szóló törvény javaslatában, amely gyakorlatilag indítványozta az össztársadalmi szocialista tulajdon felszámolását és az alapvető termelőeszközök csoportos — természetesen állításuk szerint szocialista — tulajdonának bevezetését, amely nálunk bizonyos mértékben, elsősorban a mezőgazdaságban létezik és még sokáig létezni fog. Ez a jobboldal egyik utolsó, de rendkívül fontos kísérlete volt annak érdekében, hogy üzemeinkben, bányáinkban és vállalatainkban biztosítsa és megszilárdítsa politikai hatalmát. A jobboldal nyíltan és leplezetlenül támadta a pártépítésnek és a szocialista társadalom irányításának eszmei és politikai alapelveit, és ezeknek bomlasztásával kockára tette hazánkban a szocializmus sorsát. Nem, ezek nem nagy és erős szavak. Semmiképp sem túlozunk, mivel ismerjük az elmúlt fejlődési szakasz minden alapvető tényét és általános irányzatait, mivel ismerjük és ismerni kívánjuk a párt jobboldali erőinek minden alapvető ideológiai követelményét. Ebből a két alapvető von4sból, a jobboldali erőknek bizonyos „elméletéből" eredt az 1968. januárja után fokozatosan kibontakozó tevékenységük is. Vegyük most szemügyre ennek az „elméletnek" konkrét gyümölcseit és megnyilvánulásait. 1. A munkásosztály vezető szerepe ellen A jobboldali erők tagadták a munkásosztály vezető társadalmi szerepét. Azt állították, hogy a munkásosztály társadalmunk fejlődésének adott fokán teljesítette küldetését s a párt, valamint az állam vezetését át kell vennie az értelmiségnek, mert szerintük csak az képes a szocialista társadalom irányítására a kezdődő tudományos-műszaki forradalomban. Távolról sem volt szó csupán a szakmai irányításról — amint azt a jobboldal igyekezett bizonygatni — hanem főleg a hatalom kérdéséről. Értelmiségünk jelentős hányada átveszi ezeket a nézeteket. Az értelmiség bizonyos részében már régen Január előtt szüntelenül élesztgették és ösztönözték a magasabb fokú műveltség tudatából, de egyben a hamisan értelmezett társadalmi rangból eredő fölérendeltség és a messianizmus érzetét, amely végül is arra vezetett, hogy értelmiségünk sok tagja elveszítette szocialista osztályöntudatát. Az értelmiség döntő részénél teret hódított az ún. elit-elmélet az értelmiség bizonyos részéről, amely egyedül képes az uralomra. A Január előtti pártvezetőség kétségtelenül súlyos hibákat követett el az értelmiség iránti viszonyában. Ez azonban senkit sem jogosít fel arra, hogy általában elítélje a munkásosztály vezető szerepét, s olyan hangulatot keltsen, mintha a munkásosztály okozta volna fogyatékosságainkat, s ezért képtelen lenne társadalmunk vezetésére. Bekövetkezett az, hogy a szektás módszerek és a bürokratizmus gyakran jogos bírálatának jelszava alatt elutasították a munkásosztály vezető szerepét társadalmunkban. A jobboldali erők azonban nem feledkeztek meg hivatkozni a munkásosztályra 1968 augusztus napjaiban és a további időszakban. Akkoriban már jó volt nekik a munkásosztály, természetesen csak a Szovjetunió ellenében. Ugyanakkor tudatosan eltitkolták, hogv a munkásosztály — a Január előtti viszonyok következtében — távolról sem tudta sikeresen betölteni szerepét és küldetését, eltitkolták, hogy ezt az osztályt is korlátozták a társadalmi történésre gyakorolt befolyásában. A munkásosztály elleni támadás — amint azt már 1968 augusztusa előtt megírtam — nálunk a szocializmus ellen irányuló legszembetűnőbb és legnyíltabb támadás vott. A munkásosztály sem nálunk, sem világszerte nem tett még teljesen eleget történelmi küldetésének. Múlhatatlanul szükséges, hogy értelmiségünk nagy befolyást gyakoroljon a társadalom, főleg a népgazdaság szakmai igazgatására és részt vegyen az ország igazgatásában. Más lapra tartozik azonban ebben az országban általában a hatalom kérdése. Itt döntő és alapvető szerepet kell vinnie a munkásosztálynak, amely társadalmunk döntő fontosságú politikai ereje volt és ma is az. A munkásosztály ezt a hatalmat még hosszú ideig gyakorolni fogja politikai szervezete, a kommunista párt közvetítésével. Magának a munkásosztálynak fokozatosan tájékozódnia kell a különféle magatartásokban és nézetekben, meg keH ismernie a fejlődésünkkel kapcsolatos igazságot és igazi szószólóit is. Fontolóra kell vennie, hogy ki volt az, aki tegnap nem ismerte, sőt megvetette, s ma ismét a vállát veregetné, ha segítségére lenne szennyes céljainak elérésében. A munkásosztály lássa létérdekét társadalmunk szakmai irányításában, ereje teljéből támogassa a tudomány, a technika és a kultúra fejlődését, hogy az eddigi viszonyok fölé emelkedhessen, megszabadulhasson tőlük, és megvalósíthassa a szocializmus, valamint a kommunizmus eszményeit. A munkásosztály váljon az ilyen fejlődés motorjává s továbbra is töltse be ezt a szerepet. Erre vezesse politikai szervezete. 2. A párt vezető szerepe ellen Sok tény gyűlt össze arról, hogy a jobboldal elutasította a kommunista párt vezető szerepét, elutasította a kommunista párt ún. hatalmi monopóliumát, amely szerint a deformációk alapvető oka, amely alapvetően fenyegeti a demokrácia kibontakozását és megalapozza a despotizmust. A jobboldal nyíltan követelte a kommunista párt „próbatételét" a többi politikai párttal, s az akkoriban létrejövő politikai csoportosulásokkal versengésben; sőt mi több, a jobboldal egy része híve volt a szociáldemokrata párt legalizálásának; mások ezt azonban — taktikai okokból — Idő előttinek tekintették, nehogy ez a lépés, amely következményében a párt szétverésére és a munkásosztály egységének megbontására vezetett volna, túlságosan korán ellenállást Váltson ki. Akadtak olyan javaslatok is, hogy jöjjön létre két egymással versengő kommunista párt. A jobboldal gátlástalanul törekedett arra, hogy a kormányzó pártot az ún. szabad kiválasztás jelölje ki. Ebben a vonatkozásban is az volt a cél, hogy a pártnak és vezetőségének bizonyos csoportja kivívja a hatalmat. Vitathatatlan ugyanis, hogy a szabad politikai versengésnek ilyen rendszere, különösképp az előző fejlődés nihilista bírálata után, a hatalom elvesztésére, a kommunista párt addigi pozíciónak feladására vezetett volna — s erre vezetett is, bár ezt teljes mértékben nem sikerült elérni. Az átvészelt betegségek és lázak után a párt fáradt és legyengült volt, beteg szervezete Igényelte a hatásos gyógymódot és a lábadozást. 1968 januárja ennek megalapozta minden szükséges feltételét. Sajnos, rossz volt az „orvosi konzílium", mivel nem volt egységes nézeten a látlelettel és a gyógymóddal kapcsolatban. Nem akadályozta meg a beteg szervezet megtámadását további, sokkal veszélyesebb fertőzések által, sőt egyes párttagok maguk infikálták azt. A jobboldal teljesen nyíltan kifejezésre juttatta pártellenes szándékait, csakhogy elkendőzte őket a „tiszta" demokráciáról szóló tetszetős közhelyekkel és azzal az állítással, hogy a kommunistáknak nem kell tartaniuk semminemű vitától, politikájuknak kizárólag politikai módszerekkel kell megnyerniük a többséget, valamint minden partnerüket. A kommunistáknak valóban nem kell és nem szabad tartanluk semmiféle vitától, de ugyanakkor nem válhatnak nevetséges ábrándozőkká és naiv fajankókká sem, amennyiben a hatalom alapvető kérdéseiről van szó. A jobboldali opportunista erők nagy hazárdjátéka voli ez. Ugyanakkor a párt vezetősége egy részének hazárdjátéka is, amely megengedte, hogy néhány hónapon át gyalázzák és rágalmazzák múltunkat és megtagadjanak minden értéket. Nagy felelősség terheli azért, hogy hónapokon át ily módon kockáztatta a párt és a szocializmus sorsát, különösképp akkor, amikor hazánkban számos kommunista és más becsületes állampolgár már amúgy is félre volt vezetve. Igen, hibákat követtűnk el pártunk vezető szerepének érvényesítésében és magában a pártban is egyes lenini alapelvek be nem tartásával, de a CSKP KB januári ülésén ki akarta küszöbölni és helyre akarta hozni ezeket a hibákat, szándékában állt szabad utat nyitni- a kommunisták és a többi dolgozók kezdeményezésének, a társadalmi igazgatás minden szakaszán és a gazdaságban fokozni a kollektív, valamint a személyi felelősséget, kiküszöBBlní a bürokráciát és megakadályozni a pártonkívüliekkel szembeni tapintatlanságot stb. A párt vezető szerepe a társadalom leghatékonyabb irányi tásában és egyben a szocialista hatalom leghatékonyabb biztosításában jut kifejezésre s kell is kifejezésre jutnia. (Folytatás az 5. oldalon] Mi a jobboldali opportunizmus? A JOBBOLDALI OPPORTUNIZMUSRÓL, DE A CENTRIZMUSRÖL, A DOGMATIZM USRÓL ÉS A SZEKTÁSSÁGRÓL IS OLDŔICH SVESTKÁNAK, a Tiibuna főszerkesztőjének tanulmánya