Új Szó, 1970. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1970-06-18 / 143. szám, csütörtök

AZ EMBERI JOGOK SZABÓ IMRE KÖNYVE A budapesti Akadémiai Kiadó a közelmúltban jelentette .»»eg dr. Szabó Imre akadémikusnak Az emberi jogok című művét. A szerző társadalmi-történelmi szempontból vizsgálja és elemzi az emberi jogok kialakulását. Felidézi Locke, Grotius, Rousseau tanításait, a természetjogi értelmezést, az 1776-os északamerikai emberi jogok deklarációját és az 1789-es francia nyilatkozatot. Megállapítja, hogy ezeknek a jogoknak a meghirdetése a feudalizmus elleni politikai harcokhoz fűződik. Keletkezésük idejében kiváló eszközt jelentettek a célszerűtlennek bizonyult korlátozások megdöntésére és az akkori évek szükségleteinek kielégítésére. Azzal, hogy a polgárság saját ideológiáját mint az „egész emberiség" általános érdekeinek hordozóját fogalmazta meg, küzdelmében a hatalomért, majd később, a burzsoá államok deklarációjában űj módon határozta meg az egyén és a társadalmi közösség viszonyát. S eme ideológiai-politikai elvek mint állampolgári jogok nyertek politikai attribútumot, a kor alapkérdése viszont a tőkés magántulajdon, a vállalkozás és a szerződéskötés szabadsága volt. A termelési folyamat fejlődése nagy változásokat idézett elő a polgári társadalomban a monopolkapitalizmus kialakulásával. A megváltozott érdekek felismerésével új polgári értékrend alakult ki, egyidejűleg azonban a proletariátus ezzel ellentétes érdekei szükségszerűen az emberi jogok értelmezéséhez vezettek, amely folyamat rohamosan halad tovább a szocialista állam létrejöttével. Ezzel alapvető változások következtek be az emberi jogok értelmezésében, és az 1948-ban elfogadott Emberi fogok Egyetemes Nyilatkozatával teljesen új perspektívák nyíltak e jogok érvényesülése terén. A szerző megállapítja, hogy az emberi jogok kérdésköre egyrészt az egyénnek az államhoz való viszonya, másrészt pedig az egyénnek a gazdasági, termelési viszonyokhoz fűződő kapcsolata alakulása útján rendeződik. Kiemelve az egyetemes nyilatkozat jelentőségét, ennek elemzését adja. Az emberi jogokat öt csoportba sorolja: aj a szabadnak születő ember egyéniségéből levezetett jogok (rabszolgaság, diszkrimináció, kínvallatás tilalma stb.]; b) az embert mint állampolgárt megillető jogok (törvény előtti egyenlőség, ártatlanság védelme stb.

j; c) a klasszikus szabadságjogok (a magánéletbe való állami beavatkozás tilalma, a becsület védelme, szabad mozgás, családalapítás stb. j; d j a tulajdonból íakadó és a kollektív jogok (tulajdonhoz való jog, gyülekezési, egyesülési szabadság stb.j; ej gazdasági, szociális és kulturális jogok (munkához, pihenéshez, művelődéshez stb. j. Az alapprobléma az, hogy lényegi különbség van a burzsoá államok állampolgári jogai és a szocialista államok által biztosított alapvető jogok között. A szerző leszögezi, hogy „... az emberi jogoknak nemzetközi vonatkozásban ma is reális tartalmuk és időszerűségük van, ezeket azonban úgy kell továbbfejlesztem^, hogy mindinkább növekedjenek a jelentőségükben felismert emberi jogok reális érvényesülésének nemzetközi eszközei és biztosítékai". A szocialista államban az emberi jogok nem elvont, társadalmi jelleg nélküli alakzatok, hanem tartalmuknak megfelelően érvényesülnek. Társadalmunk előrehaladása folytán lehetőség és igény is az állampolgári jogok fejlesztése és a garanciák továbbfejlesztése, valamint az egyéni és kollektív állampolgári jogok alkotmányba való iktatása. A szerző végül azt fejti ki, hogy bármilyen jelentőséget tulajdonítunk is az emberi jogoknak, ezek alapjában véve tulajdonképpen nem mások, mint objektíve megérlelődött társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális igényeknek jogi követelmények formájában történő megnyilatkozásai. • Ahhoz, hogy e jogi igények egyre nagyobb mértékben pozitív joggá váljanak, nem egyedül csak az emberi jogok jelszava alatt kell küzdeni, mert az emberi jogok érvényesülésének mértéke végeredményben a nemzetközi viszonyoktól függ, amelyeknek megfelelő alakulása alapjául szolgálhat az emberi jogok hatékonyabb nemzetközi védelmének is. dr. GYÖRGY ISTVÁN Ez is a faluszépítéssel jár A községfejlesztés, a faluszépítés manapság nemzeti bizottságaink egyik legfontosabb és legszebb feladata. De nemcsak a nemzeti bizottságoké, hanem a lakosságé is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a lakosok nemcsak a saját portájuk, vagyis bázuk környékével törődnek szívesen, hanem a parkok, a művelő dési bázak, a klubok stb. létesítésében is szívesen részt vesznek. Elég arra gondolnunk, mennyire fellendült az utóbbi időben a Zakció, melynek keretében pénzben alig kifejezhető értékek jönnek létre. Itt elsősorban a társadalmi munka nevelő hatására, a szépérzék fejlesztésére és egyéb pozitív hatásra gondolunk. Például arra, hogy aki egyszer részt vett a fák ültetésében, az többé nem lenne képes a parkok fáinak megrongálására. Sőt, másokat is meg akadályozna abban. Az eredmé nyeknek elsősorban azok ürülnek, akik tevékenyen részt vettek * munkában. Azért, persze, olyanok is akadnak, akik nemcsak nem kapcsolódnak be a társadalmi munkába, haséin bírálják és olykor ócsárolják • mások munkájának eredményeit. Az ilyesmi természetesen negatív batással van azokra, akiknek nem közömbös, milyen a közvetlen környezetük, a lakhelyük. A parkok virágjainak leszakítóit, a pázsit letaposúit, a szökőkutak megrongálóit és egyéb kártevések elkővetűit ls az említett passziv polgárok, illetve a neveletlen gyerekek közt találjuk a leggyakrabban. A tönkretevés, a megsemmisítés magától értetődően felelősségrevonással jár. Ezzel nemzeti bizottságaink tintában vannak és ezt • polgárok el it várják. A, amit • városokban már régen vlértek, azt faluhelyen még gyakran nem tudják biztosítani. Erre több példát említhetnénk. A leggyakoribbak közé tartozik a szabálytalan, a nem a kijelölt helyen történő közlekedés. Ki ne ludná, hogy falun még ma is gyakran láthatunk a gyalogjárókon küzlekedő traktorokat, motorokat stb. Egy nagyon jellemző példa, mely sok községben bosszúságot okoz: a lakosok egy része kihajtja a libákat az utcára. Az ilyen községek ben bizony vajmi kevés értelme van a zöld sávok létesítésének, a díszbokrok ültetésének. Sőt, még az utak seprésének is. Emiatt a lakosok közt nem ritkán civakodásra is sor kerül. Kivált akkor, ha valaki úgy igyekszik ezt a problémát megoldani, hogy mondjuk kárt tesz a libaseregben. Egyszóval: a libáknak az utcára való kihajlása ma piár faluhelyen sem megengedhető. Ennek ellenére nem mindegyik községben lépnek fel ellene elég szigorúan és következetesen. Pedig ahol ezt nem mu lasztják el. ott az eredmény is meglátszik. Pl. a sikeres Z-akcióró! országszerte Ismert jaslovské Bohu nice községben pénzbírságot szabnak hi azokra, akik libáikat kiengedik az utcára. Azaz, kiengedték — ugyanis ma már elvétve sem fordul elő ilyesmi ebben a községben. Talán mondani sem kell, bogy a nemzeti bizottság intézkedését a falu lakosai általában nagy megelégedéssel fogadfák. Természetesen hasonlóan járnak el a község vezetői más esetekben is, ba a már létrehozott értékek védelméről van sző. Mindez pedig csak helyeselhető, hiszen a faluszépítés, az életkörnyezet javítása érdekében tBrténik. Ott Is okulhatnának belőle, abol még megoldatlanok az ilyen problémák. F. t. Több figyelmet a mezőgazdasági beruházási építkezéseknek Indulás gonddal-bajjal Gyermekkoromban gyakran megfordultam a Lapsa-pusztán. Vagy lépesmézre mentem nagynénimhez, vagy nagyapámnak segítettem az urasági réten takarmányt gyűjteni. A közeli remetekút is jó kirándulóhely volt... Egyszóval „gyerekes" kíváncsiság vonzott a múlt napokban is, milyen a puszta. Már messziről láttam, hogy a régi cselédlakásokból már csak kettő áll. .. A lebontottak helyén baromfitelep épült. — A rimaszombati járás együttes baromfiüzeme ez — adja meg a választ a bejáratnál a telep őre. Az irodában egy idősebb és egy fiatalabb férfi beszélget, miközben számoszlopokat írnak az előttük levő papírra. Amint kiderül, az idősebb a telep vezetője, Barta István, a fiatalabb Štefan Hanzel mérnök, az igazgató termelési helyettese. Azon töprengenek, hog\i a telep — bár már üzemeltetik — még nem készült el, s ez kihalással van a termelésre. — 1969 május 8-án nem egészen kész csarnokban elkezdtük a csirkék nevelését, június 1-én az egyik tojócsarnokot is üzembe helyeztük, a másikat pedig október 15-én. Az építők nem tartották be az átadási határidőt, 1969. szeptember 30-át — mondja Barta István. — A másik határidő az év vége, a harmadik 1970. március l-e, és a negyedik pedig június l-e volt. Amint látja, ezt sem tartották be. Hogy mikor lesz kész teljes egészében, azt nem tudjuk. Míg a telep vezetője a havi kimutatáson dolgozik, Hanzel mérnökkel körszemlére indulunk. Jóleső érzés látni egy tojócsarnokban 12 000 tyúkot, a hazai gépifiarunk készítette berendezést. Az örömbe azonban üröm vegyül a mérnök szavai után. — Prostéjovban gyártották a berendezést és sajnos, központilag nem próbálták ki. Gyakran megreped a tojás, mert a tojóketrecek alja túl kemény. Amint látja, a tojásösszeszedő automatát leszereltük, mert nem felelt meg a követelményeknek. A tervezett három gondozó helyett négyet kell alkalmaznunk, ez pedig növeli az önköltséget. Miközben a második tojócsarnok felé tartunk, azt is megtudom, hogy a takarmányadagolóval is baj van. Ugyanis szemcsés takarmányra tervezték, de mivel nem tudják folyamatosan biztosítani, közönséges takarmánykeveréket etetnek. Ez pedig dugulást idéz elő, arról nem is beszélve, hogy ömlesztett állapotban szállítják, s amikor a gépkocsiról átfúvatják a tartályba, a takarmánykeverék egy része — mivel porszerű — kifúvódik, s romlik a takarmánykeverék minősége, és természetesen a hozam is. — • Két tojócsarnokunkban 24 000 tyúkot, a csirkeneveidében évente 45 000 csirkét nevelünk fel. Egy része a törzsállomány felfrissítésére, más része a közellátásra kerül — mondja a mérnök. — Az üzemije helyezése óta április végjéig 2 700 000 tojást termeltünk. Az együttes baromfiüzemnek — amelynek négy állami gazdaság, tíz szövetkezet és három szocialista létesítmény a Barta István és Štefan Hanzel. gazdája — két baromfitelepe van. Az egyik a lapsa-pusztai. Azzal a szándékkal hozták létre, hogy a járásban megszűnjenek a tojástermelési gondok. Csakhogy... Nehézséget nehézség követ. A telep dolgozik, s napról napra annak lehetünk tanúi, hogy a tervező rossz munkát végzett. — Óránként 180 kilowatt villanyáramot fogyasztunk — mondja Hanzel mérnök —, de a tervező 50 kilowatt teljesítményű agregátort tervezett. Több mint egy éve üzemeltetjük a telepet, de az áramfejlesztőt csak a napokban kapcsolják be. Minden csarnokban olajkazán van 2000 literes tartállyal. öt csarnokba tehát 10 000 liter kell — ami tíz napra elegendő —, s az olajat szállító tartálykocsi ugyanakkor 15 000 literes. A szállítónak ez így nem kifizetődő, arról nem is szólva, hogy tartaléktartály nélkül nehéz a folyamatos ellátás és az olcsó olajat gyakran kell naftával helyettesíteni. Lapsa-pusztai telepünk értéke kb. 17 millió korona. Ezért is érthetetlen, hogy tűzvédelemre nem is gondoltak. Kézi tűzoltókészülékeket nem adtak, mi pedig nem tudunk beszerezni. A mai napig telefonja sincs a telepnek — bár bevezetését több ízben sürgettük. Közben megérkezünk a 2-es számú csirkeneveidébe, ahol Gakáné van szolgálatban. Egyetjlen dolgozó és 13 900 csirkére ügyel. Az ablakon át — idegen a nevelde csarnokába nem léphet be — öröm nézni a szép fehér csirkéket, amelyek hamarosan a tojócsarnokba kerülnek. Minden jó volna itt, csak végre az udvar is rendben lenne, de mikor lesz az? — Ha az építők búcsút vesznek a teleptől — mondja a telep vezetője a tágas udvaron —, zöldséget és gyümölcsöt is termelünk majd. Minden talpalatnyi területet kihasználunk. Trágya van bőven ... — Nem is tudunk vele mit csinálni — veszi át a szót a mérnök. Egyetlen mezőgazdasági üzem sem hajlandó elhordani. Pedig a szakirodalom szerint a két tojócsarnokban évente annyi trágyát termelünk, amely 120 hektár földre elegendő. Száz mázsa tyúktrágya — híg állapotban — 160 kiló nitrogént, 150 kiló foszfort és 85 kiló káliumot tartalmaz. A telepen 17-en dolgoznak,; s évi 12 millió korona értéket produkálnak. Sok, kevés? Nem is erről van most szó, hanem arról, hogyha egy építkezés terve elkészül — amint azt Lapsa-puszta is bizonyítja —, ellenőrizni is kell. Végre valahára tudatosítani kell, hogy a mezőgazdaság részére épüló létesítmények sem harmadrendűek, s minden téren jó minőségű munkát követelnek meg. — Egy év múlva, ha erre jár, bizonyára nem lesz annyi panaszunk — mondja búcsúzóul a telep vezetője. — A baromfitelep udvara is szebb lesz, addigra a hibákat is helyrehozzák az építők és a gépi berendezést gyártó üzem dolgozói. Lehet, hogy akkor meg is hívjuk egy kis csirkehúsra ... — Csirkehúsra? — Igen. Tervünk, hogy a Tornaija és Sajószárnya közt a fasor mellett egy baromfivendéglőt éoítünk. Ugyanis a törzsállomány feltöltésekor kiselejtezett egészséges csirkéket itt árusíthatnánk többféleképpeii elkészítve, s ugyancsak értékesíthetnénk a megrepedt tojásokat, amelyek eladása ma még igen nagy gondot okoz. Ha ast említett létesítmény az idegenforgalom szempontjából fontos országút mellett felépülne, magunkon és a turistákon is segítenénk. Elgondolkozva kerekezem a lapsa-pusztai baromfitelep sáros útján. Nemrég javították, de ismét nem a legjobb állapotban van. Az állami gazdaság és az erdészet is használja. Lehet, hogy összefognak és együttes erővel rendbe teszik. Ha nem, akkor nemsokára olyan állapotban lesz, mint gyermekkoromban volt. NÉMETH JÁNOS Illik tudni, hogy társadalmunkat helytelen volna gyűjtőkre és nemgyűjtőkre felosztani. Gyűjtök és jövendőbeli gyűjtök — ez a helyes meghatározás! Könyv-, újság-, műtárgy- és bélyeggyűj tésen kívül manapság olcsó, tarka tárgyak is keltenek heveny gyűjtölázat: gyufacímkék, papírszalvéták, klubjelvények hódítanak újabb és újabb seregeket. Az utóbbiaktól kellő méltósággal határolom el magamat. Bn ugyanis képeslapokat gyűjtök. Ez a szenvedélyem egészen újkeletű, mert a levelezőlapgyűjtés ízlésnemesítő szenvedélyébe akkor kóstoltam bele, amikor a rimóci népviseletbe öltözött menyecskék képét küldte nekem üdvözletként egyik kedves ba rátom. Eddig is tudtam, hogy a képes levelezőlap százesztendős pályafutása alatt sokoldalú, változatos, és nemegyszer hasznos módon világunkat tükrözte, hisz tanítványaim a földrajz szakos tanár ösztökélése nyomán tájképeket, a gyüjtőszenvedélyt. Válogatni kezdtem a képeslapok között. Félredobtam a színvonalat nélkülöző fotó vagy grafika által elém tálalt lapokat. A giccsre csábító páros, virág és juxlapokat is mellőztem. Csak a népviselet érdekelt. Sokra bizony nem Gyújtók, figyelem! rajzszakos tanár kívánsága nyomán pedig művészi reprodukciókat gyűjtöttek. Csakhogy az ilyen gyűjtésnek volt valamilyen „kötelező", azaz undor szaga. A rimóci menyecskék mosolya, népviselete azonban „megigézett". Felébresztette bennem is az eddig ok nélkiü elnyomott jutottam. Hiába kerestem például a „hontiak" népviseletét, hiába kutattam „palóc" népviseletbe öltözött menyecskék képe után. Fáradozásom meddő volt. Megtudtam ugyan, hogy az tpolysági MOZAIKtánczenekar képeslapfát ötezer példányban néhány hét alatt szétkapkodták a „hordtak", de népviseletbe öltözött menyecskére nem akadtam. A barátom bujáki leányok képeslapjával vigasztalt. Gyűjtésem ezzel véget is ért. A híres-neves moszkvai „filokartista", Nyikoláj Szergejevics Tagrin mintegy 400 ezer képes levelezőlappal rendelkezik. De 0 is elkezdte egyszer, nemde? Valamelyik kiadó talán segíthetne rajtam ... Esetleg a gyűjtők? Tegyem közhírré, hogy népviseletet ábrázoló képeslapokat gyűjtök? Nem tudom, hogy gyufacímkéért, söröskorsó-alátétért kapnék-e ilyesmit, hisz pillanatnyilag még koronáért sem kapok. Gyűjtők, figyelem! Ne hagyjátok cserben újdonsült társatokat.! HAJDÚ ANDRÁS 1970.