Új Szó, 1970. május (23 .évfolyam, 102-127. szám)
1970-05-28 / 125. szám, csütörtök
S ajnos, az unionista pártban megindult a szilánkosodás, töredezés áldatlan folyamata — mondja Bradford miniszter. — Ötven évig egyszerű volt a képlet, a hatalom monopóliuma a párté volt, s másé sohasem lehetett, mert a protestáns lakosság egyelőre kétharmados többségben van, s csak olyan jelölt számíthatott sikerre, aki az Egyesült Királysághoz tartozás jelszavával lépett föl. — Az ötvenéves korlátlan hatálom azonban kissé megrontotta a pártot, s a legutóbbi keserű pilulák sorozata nem árthat, csak használhat nekünk. Most kiderült, hogy a katolikus kisebbség harcra is kész, s az augusztusi zavargások óta az unionista párt lényegében három részre szakadt. A hivatalos vezetés a reformok híve; a Paisley-féle szélsőségesek, akiknek sajnos egyre nagyobb a tömegbázisuk, az elnyomás fokozását akarják; a türelmetlen baloldaliak pedig a katolikus értelmlgiekkel összefogva új pártot alakítanak, mert szerintii 1: az unionista párt lejáratta magát, s e névvel, e cégérrel nem lehet új politikát csinálni — mondja Bradford. Vallás és politika A párt egy másik vezetője kifejti, milyen furcsa ellentmondásokkal kell szembenézni ebben a tartományban. Paisleyék fennen lobogtatják mindenfelé a brit lobogót, de ők ellenzik a leghevesebben az angliai választási rendszej bevezetését. A „korona leghívebb fiai" dobálták meg elsőnek kővel az angol katonákat, mert a tommyk sorfala miatt nem gyújthatták föl zavartalanul a katolikus gettót. Paisleyék azt mondják, hogy „éljen a ml királynőnk", de mereven ellenzik, hogy a „korona", azaz a londoni labour-kormány akár tanácsokkal is beleszóljon a tartomány kormányzásába. A brit lobogó, az Union fack nem az angol polgári demokráciának, hanem a „pápisták" elnyomásának a jelképe Paisleyék kezében. Sajnos, az ötvenéves unionista uralom után a katolikus kisebbség még az unionista párt reformereit is hajlamos Paisleyékkel azonosítani — panaszkodik Bradford miniszter, aki saját állítása szerint őszintén óhajtja a minél bátrabb reformokat. — Meggyőződésem, hogy a kisebbség legnagyobb része hű az Egyesült Királysághoz, nem óhajt csatlakozni az ír Köztársasághoz — mondja. A militáns ír nacionalisták kisebbségben vannak, s Paisley csupán muSugár András riportsorozata í$oátöka-<mupfZV -uJaiáy EiÄr^" A ^ 3. „P a i s u musnak használja fel őket, hogy megrémítse és félrevezesse a protestánsokat. Megkérdezzük Bradfordot, vajon nem akarnak-e majd valóban csatlakozni Írországhoz az ulsteri katolikusok, ha egyszer ott is magasabb színvonalra emelkedik az iparosodottság, a társadalombiztosítás, ha megszűnik a köztársaság elmaradottsága. — Ez a nagyon távoli jövő kérdése — hangzik a válasz. — Ma erről még szó sincs, s az észak-ír katolikusok könnyen lemérhetik, hogy az unió magasabb életszínvonalat nyújt ne kik. — Érzik ezt például a munkanélküliek is? — Igen, mert tudják, hogy nélen még katasztrófálisabb a munkanélküliség. Craigavont mutatja a jövő útját E magas beszélgetés után megszemléljük a hivatalos Ulster büszkeségét, az épülő új várost, amely Lord Craigavonról, Észak-Írország 1921-ben megalakult első kormányának elnökéről kapta nevét. A tervezők méltán büszkék arra, hogy az új városban letelepüli fiatalok, akik a tartomány minden részéből érkeztek, magukkal hozva szentképeiket, illetve bibO c II liáikat, békésen és harmonikusan élnek együtt. Craigavonban eddig semmiféle vallási, vagy politikai zavargás nem történt. A lakónegyedek nem vallási alapon létesülnek, itt szó sem lehet felekezeti gettók kialakulásáról — halljuk. A ma 62 ezer lakost számláló város a gyönyörű Lough Neagh tótól nem messze, egészséges környezetben kissé kopár, széljárta lapályon épül, tíz év múlva százezer lakosa lesz. A kisebb-nagyobb házak körül mindenfelé nőnek a frissen ültetett fák, a különböző vallású gyerekek együtt játszanak a téglahegyeken. „Craigavont a XXI. század számára álmodtuk meg" — mondja a? új város Angliából érkezett tervezője, aki hallani sem akar a vallásháború szelleméről. Lehet, hogy ez a város mutatja meg a jövő útját? Jóleső a gondolat, csakhát... Craig.v von fölött is gyülekeznek a viharfelhők. Az ipar nem nagy kedvvel települ ide, a munkanélküliség. prognózisa aggasztó. A „vallási" zavargások története pedig azt mutatja, hogy teológiai elvek ürügyén ott verik be az emberek egymás fejét, ahol sok fiatal férfi kénytelen munka nélkül lődörögni. És még egy „garancia" arra, hogy a viszály a nyolcvanas években időzített bombaként ismét kirobbanhat: itt sem járnak egységes' iskolákba a kicsinyek. A klérus hallani sem akar arról, hogy az egyedül üdvözítő Anyaszentegyház gyermekei állami iskolába járjanak (a katolikus iskola ugyanakkor az ír nemzeti érzést is ébren tartja). A felekezeti apartheid így a gyermekkortól kezdve erősebb, mint a nemzeti, vagy faji elkülönülés: „nevezd meg az iskoládat, s megmondom, ki vagy". Kerülve a „kommunista propaganda" látszatát is, nem a magyar taapsztalatokat, hanem a francia iskolarendszer példáját, a katolikus iskolák államosítását emlegetem, óvatosan. — Bizony, ez jó lenne, de sajnos nálunk szó sem lehet róla — mondják vendéglátóink. — Kitörne a polgárháború, az egyház vallásüldözést emlegetne, oda lenne a „szabadság", egyszóval nem megy. Elhibázott országban élünk, s csak remélhetjük, hogy a helyzet valamikor jobbra fordul. Mindenesetre legalább Craigavonban biztató, hogy eddig nem történt komoly baj. Ha Paisleyék elkerülnek bennünket, akkor meguszszuk. De miért kerülnék el éppen őket? Ahogy Daimlerűnk elsuhan az új házak között, felfeltűnik a falakon egy-egy frissen mázolt jelszó: No POPÉ •o 2, 01 m S M) -01 0ŕ > S QJ "H x C tu 'B < U B CQ ffl Č — ra ~ > X ra c u cs •e Ä (/) -a . E B o a oS JHERE, REMEMBER 1690, sőt: QUEEN AND PAISLEY. Ezért hagytuk el vegyes érzelmekkel a fiatal és gyorsan növekvő várost. Egy csalódás Másnap pakisztáni kollegánk, Nazim Ahmed közölte útimarsallunkkal, hogy program ide, program oda, mi mindenáron szeretnénk egy kis politikát a sok iparfejlesztési és egyéb „kötelező olvasmány" fűszerezésére. Aznap délutánra volt kitűzve Paisley szűzbeszéde a Stormontban, s kértük, intézzék el, hogy mi is ott lehessünk. Esetleg egy kis interjút is a tiszteletes úrral jaki egyébként egy szakadár „egyház", a független presbiteriánusok önjelölt pásztora, de a vallási kvalifikációk vizsgálata igazán nem a mi feladatunk). Kedves vendéglátóink kijelentették, hogy a túrá ugyan politikamentesnek volt tervezve, de ha ragaszkodunk a látogatáshoz, ám legyen. Az interjút viszont magunknak kell elintéznünk. Maga a szűzbeszéd keserű csalódást keltett. Egy kollégánk így kommentálta: ..Mazochista élvezetet vártam ettől a beszédtől, de kiderült, hogy ez a Paisley bohóc még jiók-llitlernek se jó". Bár napokkal előbb beharangozta, hogy beszéde meg fogja rendíteni a kormányt (s emiatt zsúfolásig meg is telt a terem), az erősen hízásnak indult lelkipásztor iires és primitív beszédet mondott. Nem hiányzott belőle a történelmi gyűlölet élesztgetése: „Ulster protestáns népe sohasem felejti el a dicsőséges 1690. évi csatát, amikor Krisztus urunk segítségével kiontottuk a pápista sátánok vérét" ... Nem hiányzott a szociális demagógia sem: Paisley bőszen emlegette a protestáns polgárok nyomornegyedeit (úgy látszik, ilyen is van, bár a politikamentes utazás részvevőinek nem mutogatják) ... Pakisztáni szóvivőnk több cédulát küldött be az ülésterembe Paisleyhez. Miután egy-két levelet a zsebébe tett, a nagytiszteletű uszító kegyeskedett kiüzenni, hogy megiszik egy csésze teát, aztán kijön és rendelkezésünkre áll. Paisley üzenete után vártunk egy darabig a t. Ház folyosóján, de mivel a „csésze tea" több mint egy óráig tartott! lemondtunk az interjúról és elhagytuk a Stormontot. Olvasóinkat így megfosztottam egy Paisley-interjú gyönyöreitől, de remélem, ez bocsánatos bűnnek számít. Következik: 4. EGY UŤAZÁS TANULSÁGAI SZABÓ BÉLA: A KOSÜTI PER Szecskár bekapta a horgot. — Hogyan, biciklin megy Komáromig?... — Eszembe sincs... a biciklit feladom az állomáson, én meg a vonatra szállok. De már megyek is ... — gyorsan a kerékpárjára pattant, és anélkül, hogy Szecskárt egy pillantásra is méltatta volna, elhajtatott, hogy aztán cikcakkos kerülő utakon eljusson Tornócig. Nyomott kedélye hirtelen eltűnt, elpárolgott, amint Poszpist háza udvarán megpillantotta. Kényelmesen, ingujjra vetkőzve a széken hátradőlve ült és olvasott. Amolyan pihenő vasárnapi tartásban lepte meg, ahogy elképzelte. Már-már ott volt a nyelve hegyén, hogy nevén szólítsa, de aztán mégis meggondolta. Leszállt csendesen kerékpárjáról, megállt a kapu előtt és egy ideig szótlanul nézte, figyelte.. . örömmel állapította meg, hogy barátja és harcostársa a súlyos mindennapi harcok ellenére megőrizte nyugalmát, egészséges kedélyét és a többszöri fogház, a gyakori csendőr-ütlegek alig hagytak nyomot erős, izmos testalkatán. Végre észrevette: — Gábor — kiáltott fel meglepetéssel, majd fürgén elibe sietve széles mozdulattal tárta ki előtte a kaput, hogy kerékpárjával beférhessen. — Csakhogy végre téged is látni... — szorongatta a kezét. — Ügy ülsz itt, mint az úr a portá-. Ján. — Hát az is valami, legalább valahol úr lehetek. Tetszett neki a válasza ... Poszpis Jóskát nem lehetett könnyen zavarba 8. hozni. Minden helyzetben feltalálta magát, mindenütt megállta a helyét. Meggondoltsága és megnyerő talpraesett válasza sok kényes kérdést oldott már meg a falujában. Ezért szerette és megbecsülte munkáját. Poszpis viszont Steiner Gáborban a következetes vaslogikát tisztelte. Az elvtársak között úgy jellemezte, hogy ama szónokok közé tartozik, akik frázismentesen szólnak a néphez. Mindketten őszintén örültek egymásnak, örültek, hogy épek, egészségesek, szabadok és közel egyévi távollét után újra kicserélhetik egymással tapasztalatalkat, gondolataikat. Különösen Poszpis volt csupa élénkség, sok minden érdekelte a Major-perrel kapcsolatban, ezenkívül sok mindenről be is számolhatott, hisz a járás egy győzelmes sztrájk után volt. Poszpisné is örült a "várátlanul betoppant vendégnek. Jámbor, jólelkű asszony volt, férjét féltve szerette, szava parancs volt számára és oly feltétlen hűséggel ragaszkodott hozzá, hogy a fogházba is szívesen követte volna. Ezért a barátait is szívesen vendégül látta. De Steiner elnárított magától minden ételt... azt mondta, legszívesebben megmosdana most, utána pedig egy kávét inna ... Bár kávé nem volt a házban... Mire Steiner Gábor megmosdott, rendbe hozta magát, a kávé ott párolgott az asztalon és a két férfi már mélyen elmerülve beszélgetett. Volt miről beszélni.. . Steiner kívánságára Poszpis elmondta a győzelmes sztrájk lefolyását. Hangsúlyozta, hogy az egyeztető tárgyalás simán, udvarias légkörben folyt le. A földmunkások részéről kiküldött egyeztető bizottság tagja volt és őszintén meglepte az ellenfél részéről a szívélyes magatartás. Nyilvánvaló, az urak nem találták alkalmasnak ezt az időt arra, hogy megmutassák igazi ábrázatukat. Kitűnő szimatuk volt. Az egész járás népe kemény, engesztelhetetlen harcra volt felkészülve. A kosúti véres pünkösd itt oly elszántságot váltott ki a falu nincstelenjeiből, hogy csak várták a leszámolás pillanatát. — Magam is — folytatta Poszpis — a legrosszabbra voltam elkészülve, és legszívesebben a pofájukba másztam volna ... De persze nem volt rá ok, így hát megegyeztünk. Harminc százalékos béremelést értünk el, mint a galántaiak ... és mondanom sem . kell, jól tudtuk, hogy ezt a könnyű győzelmet a kosúti vérontásnak köszönhetjük. Ezért keserű a szánk íze és ezért nem tudunk ennek a győzelemnek igazán örülni. Nem is rendeztünk sehol mulatságokat ... Nincs ilyesmihez senkinek kedve. Az emberek szívében ott él a gyász meg a felháborodás Major miatt. Oly.in a hangulat, hogy ölni tudnának érte . . . Steiner Gábort a hallottak megnyugtatták. Azt mondta, minden jel azt mutatja, hogy a forradalmi hullám egyre nagyobb mértékben terjed az egész országban. A harc, az összecsapás a Major-per körül fog most összpontosulni. Bizlos, hogy Szlávikék egész államapparátusukal annak érdekében fogják mozgósítani, hogy Majorra rábizonyítsák a bűnösséget, a párt pedig mindent el íog követni, hogy az igazi bűnösök leleplezésével bebizonyítsa Major ártatlanságát. Szívós és nagyon keménv hnrc van most kialakulóban és ebben a harcban minden öntudatos embernek részt kell vennie. Tömören, röviden elmondta, hogy most járt Kosúton, milyen ott a hangulat és milyen eszközökkel kényszerítették ki az emberekből a tanúvallomásokat. Éppen ezért arra kérte Poszpist, hogy mihelyt a csendőrök elhagyják Kosútot — ez valószínűleg néhány napon belül megtörténik — látogasson el oda, beszéljen a pártvezetőséggel, lássa el őket tanáccsal, ha mód van rá, beszéljen néhány tanúval is. Poszpis valamennyi megbízást azzal a megjegyzéssel vállalt, hogy ez a legkevesebb, amit Majorért tehet. Szívesen tenne többet is érte. Csak az ebédnél említette meg Steiner Gábor, hogy a Szovjetunióban járt. Poszpis természetesen csupa fül lelt, a kérdések tömegével árasztotta el. Az asszony pedig járt-kelt körülöttük, és a legjobb falatokkal kínálta a vendéget. És Steiner Gábor, amióta hazaérkezett, most beszélt első ízben a Szovjetunióban szerzett tapasztalatairól, élményeiről. Nyíltan elmondta Poszpisnak, más a valóság és más az a kép, amit az ember az újságcikkek révén kap a Szovjetunióról. Nem mintha a cikkek valótlanok lennnének, hanem azért, mert ezek a cikkek nem tárják fel a teljes igazságot. Nem tartják fel azokat az irtó nehézségeket, amelyekkei a Szovjetunió népeinek meg kell birkózniuk a jövőért, a szocializmus felépítéséért. Eddig is csodálta a Szovjetuniót, de amióta személyesen ott járt, amióta meggyőződött arról, milyen gigászi erőfeszítések kei folynak az építkezések, mennyi nélkülözést kell ott a munkásosztálynak vállalni, még nagyobb tisztelettel és csodálattal tekint a Nagy Októberi Forradalom országára. (Folytatjuk) 1970 V. 28. Részlet a szerző Hűség című regényének 2. kötetéből)
