Új Szó, 1970. május (23 .évfolyam, 102-127. szám)

1970-05-27 / 124. szám, szerda

A cél a párt megtisztítása A Pravda interjúja M. JAKEŠ elvtárssal, a CSKP Központi Ellenőrző és Revíziós Bizottságának elnökével 1970 V. 27. A tagkönyvcsere és a vele kapcsolatos beszélgetések tő célja, megtisztítani a pártot a jobboldali opportunistáktól, a karrieristáktól és a passzív tagoktól. Cél továbbá, hogy a pártot a marxizmus—leninizmus és proletár internacionalizmus elveire helyezzük és megszilárdítsuk sorait, növeljük harci szellemét és akcióképességét. A tagkönyvcserével kapcsolatos megbeszélést már több százezer párttaggal lebonyolították. A Pravda szerkesztősége felkérte M. Jakeš elvtársat, a CSKP Központi Ellenőrző- és Revíziós Bizottságának elnökét, válaszoljon néhány kérdésre, ennek keretében ismertesse a megbeszélések eddigi lefolyását és az ebből eredő következtetéseket. Célunk az, hogy teljesítsük a CSKP Központi Bizottsága januári plénumának határozatait, valamint azokat a feladatokat, melyeket a párt a párttagokhoz intézett nyílt levelében tűzött ki. • Pártunk mai legfontosabb feladata, hogy a pártigazolványcserével kapcsolatban megtisztítsa sorait úgy, hogy a CSKP egységes, akcióképes, marxista—leninista párt legyen, és kitartson a proletár internacionalizmus elvei mellett. E szempontból hogyan értékeli az eddigi megbeszéléseket? — A megbeszélések eddigi eredményei a számos pozitívum ellenére is azt mutatják, hogy még nem sikerült mindenütt következetesen érvényesíteni a tagkönyvcsere fő célját —- a párt megtisztításét, mint a párt aktivizálásának, ideológiai szervezeti egysége felújításának és a pártkongresszus előkészítésének alapfeltételét. Nem értették meg mindenütt, mi akciónk célja, nem teremtették meg mindenütt az ehhez szükséges politikai és szervezeti feltételeket. Ellenőrző és revíziós bizottságaink sem fejtettek ki ebben az akcióban olyan törekvést, mint a párt egészséges derékhadának kialakításáért és megerősítéséért, valamint a jobboldal legyőzéséért folytatott harcban. Egyes helyeken szélsőséges liberális álláspont érvényesül a megbeszéléseken. Azoknak a párttagoknak a száma, akik már eltávoztak a pártból, vagy pedig elmennek, nincs arányban a párton belüli helyzettel, nincs arányban azzal az erővel és támogatással, melyet a jobboldal élvezett a pártban. A jobboldalnak ugyanis nemcsak erős alapja, hanem számos támogatója is volt, ami lehetővé tette és támogatta politikáját. • Válasza azt mutatja, hogy a jobboldalnak még mindig bizonyos pozíciója van a pártban még akkor is, ha vezető képviselői már nem tevékenykedhetnek. Milyenek a jobboldal mai módszerei és gyakorlata? Milyen módon akarja meghiúsítani a tagkönyvcsere céljának elérését, és milyen módszereket basznál ehhez? — A jobboldali erők taktikája kétségtelenül hatással van a tagkönyvcsere lebonyolítására. A jobboldal különböző fokú agresszivitással és különböző formában lép fel. A jobboldali opportunisták gyakran nagy önbizalommal, szemtelenül lépnek fel, leplezni akarják tevékenységüket, azt a jelszót tartva szem előtt, hogy a legjobb védelem a támadás. A megbeszéléseken ahelyett, hogy számot adnának tevékenységükről, bizonyítékokat követelnek téves állásfoglalásaikról, nézeteikről és tetteikről. Olyan eset is előfordul, hogy sértegetik a megbeszélést vezető csoportot. Az is előfordult, hogy a jobboldali opportunisták megrágalmazták a becsületes elvtársakat, illetve eltúlozták tetteiket. Ezzel azt akarják elérni, hogy eltereljék a figyelmet saját tevékenységükről, és aláássák az elvhű hozzáállást a párt megtisztításához. Gyakran kihasználják az egyes párttagok közti személyes kapcsolatokat, s ennek következtében helytelen megalkuvás, tolerancia érvényesül. Abban bíznak, hogy egyes párttagok a személyes barátság miatt nem lépnek fel nyíltan a jobboldali opportunizmus képviselői és azok ellen, akik nem tartoznak a pártba. Elég gyakran előfordul, hogy a jobboldaliak alkalmazkodnak a helyzethez, az utolsó pillanatban sajnálatukat fejezik ki és minden felelősséget azokra akarnak hárítani, akik kiléptek vagy akiket kizárták a pártból. Sőt van olyan eset is, hogy mindent a régi pártvezetőségre kennek. A jobboldali erők fokozott pszichikai nyomást akarnak gyakorolni a megbeszéléseket folytató bizottságokra, kapcsolatokat teremtenek egymás közt, a megtorlástól való félelem légkörét akarják megteremteni. névtelen fenyegető leveleket küldenek. • Említette a megbeszélések során a megnyilvánuló túlzott liberalizmust, a helytelen megalkuvást. Mondjon erről valami közelebbit. — Tudomásunk szerint a megbeszéléseket vezető bizottságok egyes esetekben megalkuvóak. Különösen olyankor, amikor olyan párttagról van szó, akit már régóta ismernek, és aki a súlyos hibákon kívül jó tulajdonságokkal is rendelkezik, vagy aki családjára, gyermekeire hivatkozik. Hyen esetekben a bizottságok gyakran kompromisszumos megoldást keresnek, azt hangoztatva, hogy nem akarnak ártani a párttagnak és nem akarják megkárosítani a pártot sem. Igy születnek a kompromisszumok. Az ilyen esetekben sokan emlegetik a tapintatos hozzáállást, melyet a januári plénum levele is megemlít. Ez alkalomból rá akarok mutatni, mi is az a tapintatos hozzáállás. Ez azt jelenti, hogy a pártot meg kell tisztítani az ellenségtől, olyan emberektől, akik aláásták, bomlasztották, a karrieristáktól és a passzív tagoktól. A tapintatosságot nem tarthatjuk együttértésnek. A párt most arról dönt, hogy kik lesznek soraiban. Olyan emberekre van szükségünk, akik biztosítják a párt, a marxista—leninista elveken és a proletár internacionalizmus elvein alapuló akcióképességét és harciasságát. Aki más, attól el kell válnunk. Mindenkinek lehetősége lesz arra, hogy dolgozzék és segítse a köztársaságot. A pártból való eltávozás nem jelenti a kiközösítést a társadalomból. A tapintatosság tehát elvhűséget is jelent. Opportunizmust jelent, ha valaki a szerint a jelszó szerint cselekszik, hogy nem akar ellenséget szerezni. És ez előbbutóbb megbosszulhatja magát. • Nézete szerint a közeljövőben mit kell tennünk azért, hogy a tagkönyvcsere — a párt ötvenéves történetében egyedülálló akció —, teljesítse fő célját, melyet a januári plénum határozata és a párt nyílt levele tűzött ki? — Az eddigi válaszokban már elvben válaszoltam erre a kérdésre is. Még egyszer összefoglalom. Hogy elérjük a fő célt, a párt megtisztítását, biztosítanunk kell azt, hogy a tagkönyvcserét és a megbeszéléseket szigorúan a pártszervek irányítsák, és az ellenőrző bizottságok is teljesítsék feladatukat. Minden szinten fel kell számolni a liberalizmust, a hamis együttérzést, a kompromisszumokat, mivel ezek az opportunizmus megnyilvánulásai. Mindenkit igazságosan kell megítélnünk, aszerint, hogyan tevékenykedett, milyen állást foglalt el a múltban. Azokban az alapszervezetekben, ahol a jobboldali erők még tevékenykednek és hatással vannak az ingadozó passzív tagok egy részére, vagy a bizottságokban való tagságukkal visszaélnek, a jobboldali képviselőket ki kell zárni a pártból, hogy több időt és figyelmet szentelhessünk a párt egészséges derékhadával folytatott munkának. A félrevezetett és passzív tagok párttagságát fel kell függeszteni, és az ilyen eseteket aztán individuálisan, fokozatosan kell megoldani. Pártunk az ellenforradalom fellépése és veresége miatt súlyos megrázkódtatást szenvedett. A párt sorainak megtisztításán kívül — ez által ki kell emelni a párt osztályjellegét is — még egy feladatunk van: minél előbb meg kell szilárdítanunk egységét és akcióképességét. Kiváló alkalom erre a tagkönyvcsere. Az új pártigazolvány átadása nem lehet csak formális aktus. Minden egyes kommunistának elkötelezetten támogatnia kell a párt politikáját, a szocializmust, mert ha eltűrnénk azok passzivitását, akik már megkapták az új pártigazolványt, megtörténhetne az, hogy visszatérnének azok a régi idők, amikor gyakran az is elegendő volt, ha a párttag megfizette az illetékeket, és időnként megjelent a taggyűléseken. Mindjárt a legelején határozottan fel kell lépnünk a passzivitás ellen. Eddig még nem vált szabállyá, hogy minden egyes kommunista a pártigazolvány átvevésekor személyes kötelezettséget vállaljon, hogy többet fog dolgozni, mint amiért a fizetését kapja. Valamikor volt egy jelszónk: „Minden kommunista teljesítse saját feladatát". Viszsza kell térnünk ehhez a jelszóhoz, de nemcsak formálisan. Sok munka vár ránk. Minden egyes kommunista elkötelezettsége nélkül nem érhetjük el a kitűzött célt. A. BEDNARlC A hagyományok szellemében Az idén több jubileumi évfordulóról emlékezik meg néphadseregünk is. Ezek közé tartozik a híradós iskola megalakulása, amely a felszabadulási harcokkal párhuzamosan jött létre. A hazánk területén harcoló II. ukrán front haditanácsa engedélyezte a további harcok, valamint az új csehszlovák hadsereg szervezése szempontjából fontos iskola létrehozását. Parancsnoka, Miroslav šmoldoš százados — ma vezérőrnagy — volt. A kezdet nehéz volt, mivel minden anyagi és műszaki felszerelés nélkül kezdődött meg a jövő altisztjeinek és tisztjeinek a kiképzése. A tantestület létszáma is igen csekély volt, de annál több harci tapasztalattal rendelkeztek, és fűtötte őket az az erős akarat, hogy jól képzett híradósokat neveljenek. Hogy ezt az igyekezetüket siker koronázta, a háború utolsó napjai is igazolták, amikor is az iskola első növendékei részt vettek a harcokban. Az akkori napokban a híradós iskolának nem volt állandó helye, gyakran költözködött, míg végre Nové Mesto nad Váhomban talált otthora. Az eltelt negyedszázad alatt a híradós parancsnokok százait nevelte fel. Az iskolában megtalálhatjuk ma már a legkorszerűbb híradástechnikai berendezéseket is. A növendékek tágas szobákban laknak, szabad idejükben a klubokban szórakoznak, sportolnak vagy éppen kulturális fellépésre készülnek. Minden katonai díszszemlén találkozhatunk növendékeivel. Immár hat éve itt kapnak kiképzést az érettségi után katonai pályára lépő lányok. Tavaly ebből az iskolából kerültek ki az első katonai szakközépiskola végzős növendékei is. Az iskola napról napra, évről évre -fejlődik, korszerűbb lesz, és ez biztosítéka annak, hogy egyre több, jól képzett fiatal katonával növekszik néphadseregünk tisztikara, a híradósok családja. (németh) Szervezet—szervezés—ember A

z ipari szervezés kérdései iránt világszerte megnyilvánuló és egyre fokozódó érdeklődésnek egyik oka kétségtelenül az, hogy a modern üzem élete — a rohamos műszaki-gazdasági fejlődés következtében — a szervezési változások és változtatások állandó folyamata. Van azonban ennek a megnövekedett érdeklődésnek egy másik oka is, ami az ember és a munkahely, az ember és a szervezet viszonyával függ öszsze. S a problémának éppen ez az oldala az, ami egyre nehezebben megoldható konfliktushelyzeteket hoz létre, s a szervezési intézkedések végrehajtóit és a szervezetek vezetőit egészen új feladatok elé állítja. Ez annak folyamánya, hogy az ember egyrészt motorja, lendítő ereje ugyan a szervezeti fejlődésnek, s az azt kifejező folytonos változtatásoknak, másrészt azonban gátja is, mert a változtatásokhoz való alkalmazkodási képessége sokkal lassabban fejlődik, mint ahogy azt az általa kimunkált és végrehajtott szervezeti változások üteme megkívánná. A szervezés objektív lehetőségei és a szubjektív feltételek között mutatkozó ellentmondást sokáig nem ismerték fel. Ez volt az oka annak, hogy az ipari szervezési intézkedéseket kizárólag olyan tárgyi, vagy ha úgy tetszik: szakmai feladatnak tekintették, amelynél abból a feltevésből indulnak ki, hogy a bizonyíthatóan ésszerű és a dolgozók munkáját objektíve megkönnyítő szervezési változtatások mindig és feltétlenül összhangban vannak a változtatással érintett dolgozók szubjektív igényeivel, elképzeléseivel. Ebből logikusan adódott az a következtetés, hogy az ilyen intézkedések, változtatások automatikusan növelik a dolgozókban a munkájukkal való megelégedettség érzését is. E

z azonban távolról sincs így. Jó példát olvashattunk erte P. Lawrence angol ipari tanácsadó tollából az egyik manchesteri gyárról, ahol elrendelték, hogy a kész munkadarabokat, amelyeket eddig a munkások munkahelyük mellett halomra raktak, az elkészülés után azonnal szállítsák el. A rendelkezés teljesen Indokolt és ésszerű volt, mégis nagy ellenállást váltott ki, éppen a legjobb szakmunkásoknál. Az ellenállás oka nem a változtatás műszaki vonatkozása volt, hanem csupán az a tény, hogy a munkások megfosztva érezték magukat a munkával való megelégedettségük egyik fontos tényezőjétől, attól, hogy munkájuk eredményét jelképező munkadarabokat napközben mások láthassák és méltányolhassák. Hosszú időbe telt, amíg a kellően elő nem készített — az emberi szempontokat figyelmen kívül hagyó — intézkedést sikerült elfogadtatni. Leegyszerűsítenénk tehát a problémát, ha a szervezési intézkedésekkel kapcsolatban figyelmünket kizárólag csak a tárgyi tényezőkre — pl. a munkahelyeknek az ember fiziológiai igényeihez alkalmazkodó kialakítására, a gyártási folyamat műszakilag indokolt ésszerűsítésére stb. — összpontosítanánk. A szocializmusban az ipari szervező munka már csak azért sem tekinthető kizárólag tárgyi feladatnak, mert egyik legdöntőbb tényezője a dolgozó ember. Ebből következik, hogy a munkaszervezés és az emberi tényező összefüggése nemcsak abban jelentkezik, hogy a szervezési változtatások objektíve mindenkor a dolgozók munkájának megkönnyítését szolgálják, hanem abban a követelményben is, hogy a változtatást a dolgozók magukévá tegyék, sőt: ne csak értelmileg fogadják azt el, hanem érzelmileg ls azonosuljanak vele. Csak így biztosítható a szervezési változtatások eredményességének legfontosabb előfeltétele: a munkával való megelégedettség, ami lényegében nem más, mint az objektív szervezési cél és a szubjektív emberi vágyak, igények természete^ belső összhangja. A szocialista ós tőkésországokban lefolytatott üzemszociológiai vizsgálatok egyértelmű tanúsága szerint: a munkafeladatok objektív követelményei és a dolgozó ember szubjektív elvárásai között akkor tudunk összhangot létrehozni, s egyben a változtatásokkal szembeni ellenállást is a leghatékonyabban leküzdeni, ha az érintett dolgozókat bevonjuk a változtatások előkészítésébe. Hogy itt mennyire nem elméleti problémáról van szó, jól szemlélteti az alábbi lengyel adat: A z egyik konfekcióipari vál** lalat két üzemének pizsamarészlegében megváltoztatták a gyártás technológiáját. A változtatást a két üzemben eltérő módon hajtották végre. Az egyikben, miután a mérnökök kidolgozták az új technológiai eljárást, a szokásos módon ismertették azt a művezetőkkel, akik azután a változtatást a maguk részlegein végrehajtották. A munkások a gyártási folyamat megváltoztatásáról már csak mint kész tényről értesültek. — A másik üzemben más módszert alkalmaztak: a művezetőket, és a munkásokat is kezdettől bevonták a változtatás előkészítésébe, megbeszélték velük az összes részleteket, meghallgatták véleményüket, és az első napok tapasztalatait is együtt vitatták meg az új technológiát kidolgozó mérnökkel. Ezt követően figyelték a termelés alakulását mindkét üzemben: az első részlegben a termelés az első dekádban jelentős mértékben csökkent, majd az előző szinten állandós-ult, s csak később emelkedett 7—8 százalékkal — a technológiai változás eredménye tehát csak lassan, és kis mértékben jelentkezett. A másik üzemrészben, ahol a változtatást megfelelően előkészítették, a termelés az első dekádban némileg szintén csökkent ugyan (5 százalék), de hamarosan a régi termelési szintnél 30 százalékkal magasabb szinten állandósult. Mindez azt mutatja, hogy a dolgozók bevonása a termelés irányításába nem üres frázis, vezércikk-szólam, hanem a korszerű vezetés átgondolt módszere, amelynek alapja a dolgozókkaf szembeni bizalom, és az a felismerés, hogy a munkával és a munkahellyel való megelégedettség a termelékenység egyik fontos tényezője. Érthető tehát, hogy a szocialista országok szakirodalma az utóbbi időben miért foglalkozik olyan behatóan a munkaszervezés és az emberi tényező öszszefüggésének vizsgálatával, a szervezési változtatások zökkenőmentes végrehajtásához szükséges optimális munkahelyi légkör kialakításával, s a vezetők szerepével a változtatásokkal szembeni ellenállás leküzdésében. A kérdést tanulmányozó szerzők rámutatnak arra, hogy munkaszervezési változtatás esetén a dolgozónak az új objektív feltételekkel szemben új szubjektív viszonyt kell kialakítania annak érdekében, hogy a munkájával való megelégedettség érzése a változtatás ellenére is megmaradjon. A vezetés feladata: ennek elősegítése és az új helyzethez való alkalmazkodás időtartamának minimumra csökkentése. A

fentiekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a szervezési változtatások kérdése nem elkülöníthető munkahelyi szakprobléma, hanem szorosan összefügg az adott munkahelyen alkalmazott vezetési módszerekkel, a konkrét munkahelyi feltételek között érvényesülő vezetési stílussal. A munkaszervezési feladatok, a dolgozók érdekében is, csak a dolgozókkal együtt hajthatók végre eredményesen, vagyis úgy, hogy egyfelől szolgálják a termelékenység növelését, másfelől pedig a dolgozókban fokozzák a munkájukkal való megelégedettség érzését. A munkaszervezési intézkedések eredményességének előfeltétele, s egyben legfontosabb tényezője tehát olyan munkahelyi légkör, amelyet a vezetők és beosztottak korszerű vezetési módszerekkel kialakított harmonikus együttműködése alakít ki és fejleszt tovább az üzemi demokrácia egyre tökéletesebb formáinak megteremtésével. Dr. DOBOSSY IMRE