Új Szó, 1970. május (23 .évfolyam, 102-127. szám)
1970-05-27 / 124. szám, szerda
Hétfőn reggel E. jolley úrhoz, a Brit Birodalmi Érdemrend tulajdonosához, a kereskedelmi minisztérium iparfejlesztési osztályvezetőjéhez vagyunk hivatalosak. A rokonszenves tisztviselő évek óta azon fáradozik, hogy Ulslerbe vonzza a külföldi tőkét. Röviden ismerteti a helyi ipar történetét: 300 éve protestáns hugenotta menekült takácsok hozták magukkal Franciaországból a szövőipart, a XIX. században kifejlődött a hajógyártás. A második világháború után a műszálipar tönkretette a nagy múltú északír vászongyártást, „a nylon felfalta a vásznat", s a világszerte megnyilvánuló hajófölösleg miatt egyre több hajógyár jutott a bezárás sorsára. A magas születési arányszám miatt a munkanélküliség csak még inkább fokozódott, és ma 9 százalék körül jár a tartományban, de helyenként, pl. Strabane északnyugati határvárosban a 30 százalékos katasztrofális szintet is eléri. — Az egyetlen kiút az iparfejlesztés — folytatja Jolley —, de az angol tőke irtózik a nem is nagyon széles Ir-tengertől, mert a be- és kirakodás megnöveli a termelési költségeket. Ez a pluszköltség azonban eltörpül, ha távolabbi kikötőkről, például New Yorkról vagy Brémáról van szó. Ezért elsősorban az amerikai és a nyugatnémet tökét vonzzuk. — Nem gondoltak arra, hogy ha már úgyis az állam pénzét költik, inkább saját állami részvénytársaságokat alapítsanak? — Nem. Úgy véljük, hogy a magánkezdeményezés, nevezetesen a külföldi magántőke vonzása az egyetlen járható út. (E válasz mögött ötven éve megszakítás nélkül uralkodó konzervatív-unionista párt klaszszikus kapitalista gazdaságfilozófiája húzódik meg, amely még az angliai Labour Party „szocializmusához" képest is jő fél évszázaddal marad el. Angliában számos iparágban jelentős államkapitalista vonások is tapasztalhatók, Ulster urai csak a magántőkében hisznek.) „Tőkés paradicsom?" Jolley úr részletesen kifejti, hogy a külföldi tőkés készpénzben kap hatalmas állami támogatást, .ha hajlandó Ulsterben gyárat alapítani. A kormány építteti fel és bocsátja rendelkezésére az épületeket, továbbá a gépek árának 45 százalékát. öt évre teljes adómentességet, később adókedvezményeket biztosít. A külföldi cég a teljes befektetés kétharmadát (!) ajándékba kapja. Sugár András riportsorozata ^ú&tika-mitptev uJaiäy t ő esa b í t 14N' a s a E „tőkés paradicsom" ellenére (a kifejezés dél-afrikai kollégánktól származik) sem sikerül ipart telepíteni éppen oda, ahol a legnagyobb a munkanélküliség. Minden külföldi cég a már iparosított területek, elsősorban Belfast és környéke iránt érdeklődik. A magyarázat? „Az ipar irtózik a mezőgazdasági körzetektől. A gyárosok nem akarnak a munkások kiképzésével bajlódni, nekik kész munkásgárda kell." Kiderül, hogy a háború óta az ulsteri kormány az adófizetők pénzéből 230 millió fontot költött a külföldi ipar csábítására, de ez csupán 76 ezer új munkaalkalmat teremtett. Sajnos, a legutóbbi zavargások hírei elriasztják a külföldi vállalkozókat, mint a tömjénfüst a sátánt, mert a beruházó természetszerűleg a stabilitást kedveli. A perspektíva vigasztalan. Tulajdonképpen azért hozták ide a külföldi sajtó-képviselőit, hogy segítsenek meg(vagy talán be-?) magyarázni a világnak: Észak-Írországban nincsenek komoly bajok, az egyébként sajnálatos zavargások nem érintik az ipart, a tőkebefektetés olcsó, biztonságos és a profit szabadon exportálható. Mindezt a gyakorlatban is bemutatják nekünk egy órával később, amikor meglátogatjuk a Grundig nyugatnémet cég gyártelepét Dunmurryban. 11 1 Uerr Niedermayer, a gyár vezérigazgatója fogad, bemutatja • üzeme kitűnő termékeit, köztük a kazettás magnetofont. A politikamentes túra részvevői természetesen azonnal a munkások hangulata felől érdeklődnek: errefelé nem voltak összetűzések? Hiszen nyilván mindkét felekezet képviselve van. Herr Niedertpayertől katonás, snájdig porosz választ kapunk, stílszerűen erős német akcentussal: — Amikor Belfastban megkezdődtek a bajok („drablz"nak ejti a troubles szót, mint valami angol tv-komédia német hőse), összehívtam a hatvan legmegbízhatóbb munkást és megmondtam nekik: aki ebben a gyárban politizálni mer, azt kirúgjuk. Nem is volt aztán semmi baj. A brit kormány tájékoztatási hivatalának képviselője, a rokonszenves „Mr. COl" zavartan mosolyog. Egy garantáltan szabad országban nem túl szép kirakat az, ugyebár, ha egy német igazgató csak úgy mir-nixdir-nix kirúghat egy politizáló munkást, Őfelsége brit alattvalóját. A Westdeutsche Allgemeine tudósítója nyomban fel is lázad: — És mondja, Herr Generáldirektor, van magának ehhez törvényes joga? Niedermayer úr elgondolkozik, észbekap, s valami olyasmit rebeg, hogy errefelé tömeges a munkanélküliség, és mindenki nagyon félti a nehezen megszerzett munkáját. A dolgozók közül soknak nagy családja van, a politizálás öröme nem éri meg az elbocsátás fájdalmait. Érzi azonban, hogy ez nem válasz. Meggyőzően fejtegeti, hogy az ő gyárában családias, emberséges, meleg és szívélyes viszony honol vezető és munkás között. A legszebb öröm a káröröm Közben a szép szőke titkárnő behoz egy cédulát a vezérnek. Ach, semmi, semmi, valami baj van valamelyik üzemrészben. Igazgatónk nem aggódik: az ő gyárában eddig csak egy sztrájk volt, nagyon régen, amikor a szakszervezet nem engedett elbocsátani egy munkásnőt, de hamarosan sikerült elboronálni az ügyet. „Én erős voltam és nem engedtem, mert ilyenkor meg kell mutatni nekik, ki az úr a házban. Meg is mutattam, s azóta nálunk sztrájkról szó sem lehet.. Herr Übermensch — önnön sikereitől elkápráztatva — még egy két ilyen őszinte vallomást lesz, s e gondolatok jegyében búcsúzik tőlünk mintaszerű gyárának kapujában. Másnap a kormány díszvacsorájára Niedermayer úr is hivatalos, de az asztalnál üresen marad a helye. Érdeklődésünkre alig leplezett kajánsággal feleli az egyik brit vendéglátó: — Azt hiszem, azért nem jöhetett el, mert sürgős tennivalója akadt. Képzeljék, a délutáni lap szerint hatszáz munkásnő sztrájkba lépett a Grundigban. Az üzemlátogatás utáni ebédet Roy Bradford kereskedelmi miniszter adta tiszteletünkre, s ennek örül a politikamentes sajtócsoport. Bradford ugyanis a reggeli lapokban taA rendőrség felvonul a gyújtogató tüntetők ellen. (UPI felvétele) iálgatások középpontjába került: úgy hírlett, hogy a nemsokára megalakuló mérsékelt párt őt kéri fel pártvezérnek. A mérsékeltekről (Alliance Party — összefogás Párt) tudni kell, hogy elsősorban értelmiségiek, munkások és kispolgárok. akik megelégelték a reformáció és ellenreformáció hangulatát a mai politikában, s összefogtak, hogy felekezeti szempontoktól mentesen új pártot alapítsanak. Zászlóbontó sajtóértekezletükre, amelyet másnap délelőtt tartanak, sajnos nem mehetünk el, inert a kérlelhetetlen program ehelyett egy hallatlanul érdekfeszítő látogatást tartalmaz: meg kell tekintenünk egy tanonciskolát. Bradford miniszter úrtól mindenesetre megkérdezzük," mi igaz az egészből. Ö cáfolja, hogy kilépne az unionista partból, ám megvan a véleménye saját pártjának helyi apparátusáról (e vélemény.t — kérésére — bizalmasan kezeljük), ö az unionista párt „baloldalához" tartozik. Aggodalommal nyilatkozik a párt Jövőléről: miután ki kellett zárni Craig volt belügyminisztert és négv képviselőtársát, mert a parlamentben nem voltak hajlandók támogatni Chichester-Clark miniszterelnök reformjait, most mandátumhoz jutott egy pótválasztáson Paisley lelkész, a szélsőséges protestáns uszító és Beattie nevű társa. A hivatalos unionista párt mandátu- v mainak száma így már mindössze 29-re apadt (a Stormont nevű parlamentben 52 képviselő foglal helyet). Tudni kell ugyanis, hogy Ulsterben a helyi választásokon ez idő szerint nem szavazhatnak a bérlők, csak az ingatlantulajdonosok. Derry városában például a katolikusok többségben vannak, de a helyi választásokon évtizedek óta csak a nrotestánsok jutnak szóhoz, mert ők általában módosabbak. Van olyan protestáns választó, aki egymaga 18 szavazatot ad le, lévén 18 ház tulajdonosa. A 18 házban lakó r. k. bérlők lehetnek ötvenen, vagy akár kétszázan: hiába . . . Paisley pedig másnap mondja el szűzbeszédét a Stormontban, a Bradford minisztert arról faggatjuk, milyen következményekkel járhat a kormány és az unionista párt jövője szempontjából a szélsőséges protestánsok sikere. Bradford pedig nem optimis- ta. 3. Következik: „PAISLEY BOHÓC". SZABÓ BÉLA: A KOSÚTI PER — Hová? ... hová? ... Steiner úr? ... Steiner behunyta a szemét, néhány kortyot ivott a söréből. E néhány pillanat alatt rendbe szedte a gondolatait, hogy ez az emberi korcs mit se lásson abból, ami végbe megy benne. Szecskár volt, a hírhedt pozsonyi detektív. Az égvilágon mindenre számítolt, csak arra nem, hogy ezzel a minden hájjal megkent ravasz bitanggal találkozik. Csendőrökre, rendőrökre gondolt, akik igazoltain! fogják, csak ez a féreg esett ki a számításaiból. Éppen ő, aki váratlanul, mesteri módon szokott bicegve felbukkanni. Az egyedüli detektív volt az országban, aki bicegett. A tájékozatlanok csodálkoztak is azon, hogy éppen őt alkalmazták olyan kényes feladatok elvégzésére, amelyeknél fürgén és titokzatosan kell működni, szükség esetén pedig pillanatok alatt láthatatlanná kell válnia. Akik azonban ismerték, nem csodálkoztak azon, hogy ily bizalmi állással tüntették ki. Azt mondták róla, hogy nagy érdemei vannak. Egykor a párt tagjai közé tartozott és besúgásával odáig vitte, hogy nyíltan biceghetett, nyíltan űzhette igazi mesterségét. A legagyafúrtabb detektívek közé tartozott, ő volt az, aki miközben pofozta, öklözte a munkást, Marxot idézte. Ö volt az, aki ha a népgyűléseken megjelent, a tömeg közé furakodott és a legszemtelenebb módon az előadóhoz lépett, karonfogta, suttogva tárgyalt vele, mintha a legbizalmasabb barátja lenne. Ezt a pimaszságot Majorral és egyszer vele is elkövette. El7. képzelhető, mennyi keserűséggel kortyolgatta Steiner Gábor a sörét.. . — Körülnéztem egy kicsit — válaszolta közönyösen, csakhogy szóljon valamit —, de sietek — lette hozzá .. . — Csak ne siessen — ragadta meg barátságosan a karjánál —, azt szeretném magától megkérdezni, hogy minek húzza le a sapkáját egészen a homlokára? Mire jó ez? — Igaza van — erőiteteti mosolyt az arcára —, ha maga megismert, akkor fölösleges, hogy tovább is hordjam a sapkát — és egyetlen mozdulattal lerántotta a fejéről. — Na lássa, most egészen másképp néz ki.. . Higgye el nekem, nem is illik magához ilyen vacak bicikli... Szerintem megérdemelné már, hogy autója legyen. — Sajnos, Szecskár úr,- ilyen az élet, válaszolta enyhe gúnnyal. — Maga is megérdemelné, hogy Prágában, a Várban, Masaryk mellett teljesítsen szolgálatot és mégis itt jár ezekben a poros falvakban, ilyen vacak kocsmákban, ahová egy rendes, intelligens ember be sem teszi a lábát. — Ne túlozzon, uram — válaszolt hasonló hangnemben —, én magát igen értelmes embernek tartom.. . Egyébként ns vegye rossz néven, hogy úrnak szólítom, de maga megtiltotta nekem, hogy elvtársazzam és én azóta eWiü^ 'irt'im nivrim. De bigv ériemben válaszoljak "elubbi csípős megjegyzésére, négyszemközt bevallhatom magának, én csakis a kommunisták között érzem jól magam, így hát megérti, miért járok ide. Igazi harcos kommunistákat persze csak a magyarok között lehet találni. Kosút a bizonyíték! Ez is egyik komoly oka annak, hogy miért nem teljesítek én szolgálatot Prágában. De hogy ne tartson teljesen szerény embernek, azt is megmondhatom, hogy én Kosúton és Kosút közelében egészen úgy érzem magam, mintha Masaryk mellett lennék. — Azt elhiszem. — Na ugye? ... végre egyszer maga is igazat ad nekem... De hogy el ne felejtsem — kapott a homlokához —, mondja, hol járt maga az egész kosúti sortűz alatt? ... Sehol sem lehetett magát látni. Higgye el, őszintén mondom, kutattam maga után, de sehol sem tudtam a nyomára akadni... — Ha detektív, akkor tudnia kéne. — Nyugodt lehet, megtudom, pedig jólesne, ha megmondaná ... esetleg én is mondhatnék magának egyet-mást. — Nem érdekel — vágta rá most már dühösen —, én el tudom képzelni az életemet a maga információi nélkül is. — Na ... na ... azért nem kell dühösködni ... Tudom, hogy érdekli, mit csinál a kebelbarátja. Négy-öt év biztosítva van számára. Ahogy én látom a sortűz fejleményeit, legalább annyit saccolok. És ezzel kapcsolatban csak gratulálhatok magának, hogy a veszély idején eltűnt Kosút környékéről, és csak most, ezen a csendes vasárnapon bukkant fel. Ügyes ember maga. — Maga pedig aljas. — Az lehet, Steiner úr, de ezen nem kell felháborodnia. A mi foglalkozásún'* olyan, hogy versenveTiílik kell megbízóink aljasságával. Nem szabad elfelejtenie — emelte fel figyelmezletöleg a mutatóujját —, hogy kiválasztott egyén vagyok. Engem az úristen sántasággal vert meg. Szecskár keserű nyíltságától Steiner nem nagyon hatódott meg. Túlságosan jól ismerte hírhedt kegyetlenségeit... Szecskár és társai utasítására verték agyba-főbe tavaly Majort a május elsejei gyűlésen és válogatott kínzásoknak vetették alá azokat a munkásokat, akiket véresre verve cipeltek be a rendőrségre... Az őszinteségi roham is tudatos volt nála, munkamódszerei közé tartozott. .. Minden pozsonyi kommunista előtt közismertek voltak ezek a módszerek. Miután megverték őket, csajkában gulyáslét hoztak nekik egy szelet kenyérrel... Egy-egy áldozatot ilyenkor külön szobába vezettek és miközben az éhes, agyongyötört munkás habzsolva falta a löttyöt, megjelent Szecskár ... Részvét, együttérzés lüktetett a hangjában, amikor megszólalt. Arra is képes volt, hogy tiszta zsebkendőjét nyújtotta a munkásnak, hogy törölje le a vért az arcáról. Ez volt Szecskár. Égett a vágytól, hogy szabaduljon tőle. Feltűnés nélkül akarta lerázni. — Egyébként, ha valóban olyan nagyon aljas lennék — folytatta más hangnemben —, akkor gondoskodnék róla, hogy feltartóztassák az útján. — Maga ilyen pitiáner dolgokat nem tesz, annyira ismerem magát. Mi történne végül. Maga idehoz egy rendőrt vagy csendőrt, bekísértet a laktanyára, ott pedig az igazoltatás után bocsánatot kérnek tőlem és kiengednek. — Mindenesetre bosszúságot okozhatnék magának. — Az nem számit... legfeljebb később érkeznék haza. (Folytatjuk) Részlet a szerző Hűség című regényének 2. kötetéből; t BTAsaaaai
