Új Szó, 1970. május (23 .évfolyam, 102-127. szám)

1970-05-21 / 119. szám, csütörtök

LENIN és a korszerű munkaszervezés alapozásának 1970 V. 21. Elvben min­dig tudtuk, so­ha nem vitat­tuk, hogy Lenin műve elválaszt­hatatlan a ve­zetés, pontosab­ban a szocialis­ta vezetés tu­dományos meg­követelményétől. Nem ünnepi szólam tehát, ami­kor a centenárium idején a szocialista vezetéselmélet ki­munkálását sürgetjük, s ezzel kapcsolatban a lenini forrásra mutatunk vissza. Lenin zsenialitásának és csak a legnagyobbakat jellem­ző előrelátásának kézzelfogha­tó bizonyítéka, hogy a vezetés problémáit az ágrárfeudális csökevényekkel terhelt, pol­gárháborúban szétdúlt, leron­gyolódott Oroszország viszonyai között is a fejlett ipari társa­dalom távlataiban tudta érzé­kelni és kifejezni. Bár Lenin nem törekedett — legalábbis megfogalmazott programként — a vezetés prob­lémakörének elméleti kimunká­lására és fogalmi rendszerének körülhatárolására, a vezetésel­mélet kérdései iránt egész éle­tében rendkívül intenzív érdek­lődést tanúsított. Életének ke­véssé ismert adata, hogy — a kortársi visszaemlékezések egy­értelmű tanúsága szerint — ta­nulmányt készült írni a vezetés és az igazgatás tudományos megszervezéséről, a vezetés megjavítása és a bürokratiz­mus elleni harc megalapozása érdekében. E szándékát — ame­lyet betegsége miatt nem való­síthatott meg — könyvtárosnő­je is igazolja, aki visszaemlé­kezéseiben azt írja, hogy Lenin 1922 májusában bibliográfiai jegyzeteket készített a vezetés tudományos megalapozásának kérdésével foglalkozó hazai és külföldi szakirodalmi művekről. Ez a szándék nem meglepő, ha meggondoljuk, hogy Lenin még a forradalom előtt megismer­kedett a tudományos üzemveze­tés elméletével, behatóan ta­nulmányozta Taylor műveit, fel­ismerte és megfogalmazta, mit lehet abból a szocializmus vi­szonyai között átvenni, mit kell átdolgozni és mit kell tovább­fejleszteni annak érdekében, hogy Taylor fokozott kizsákmá­nyolást szolgáló vezetés-szerve­zési koncepciója a szocializmus építését segítse. Idevonatkozó megállapításai máig érvényes elvi útmutatások a tőkés ta­pasztalatok felhasználására a szocializmus körülményei kö­zött. 1922 szeptemberében azt ír­ja a Munkás-Paraszt Felügyelet helyettes népbiztosának, Ava­nyeszovnak, hogy gyűjtse össze a német és az amerikai szak­irodalmat, egyáltalán mindazt, aminek valamilyen értéke lehet a tudományos munkaszervezés, főleg a vezetői munka haté­kony megszervezése szempont­jából. Pályázat kiírását sürget­te két vagy több tankönyv meg­írására a szervezési és vezeté­si munkáról: javasolta: néhány képzett és lelkiismeretes embert küldjenek külföldre a korszerű vezetési módszerek tanulmányo­zására. Kezdeményezésére úttörő ku­tatómunkát is indítottak az ál­lami és gazdasági vezetés kér­déseinek rendszeres tanulmá­nyozására és feldolgozására. Ez a munka, bár Lenin halála ulán később abbamaradt, olyan kezdeti eredményeket hozott, amelyeket a legfejlettebb tő­késországok szakmai köreiben is értékeltek. A fentiek egyértelműen tük­rözik Lenin koncepciójának egyik sarkalatos tételét: az el­mélet és a gyakorlat .teljes, megbonthatatlan egységének el­vét. A vezetés vonatkozásában ezt az elvet a gyakorlati tevé­kenység mindenkori tudomá­nyos megalapozásának követel­ménye fejezi ki, ami ma is egyik központi kérdése az ide­vágó szakirodalomnak. A lenini vezetési koncepció (elmélet és gyakorlat) idősze­rűségét és előremutató jelle­gét hangsúlyozva, nem érdek­telen megemlíteni, hogy Lenin mennyire tisztában volt az idő­tényező szerepével és jelentő­ségével a vezető munkában — tehát egy olyan problémával, amellyel kellően csak a leg­utóbbi évek vezetéselméleti iro­dalma foglalkozik. (Appley, az amerikai menedzsment szövet­ség elnöke: „Van vezető, aki­nél hiányzik a tudás, van, aki­nél hiányzik a rátermettség, van, akinél hiányzik a tekintély — de egy valami minden ve­zetőnél hiányzik: az idő"). Munkatársai visszaemlékezései­ből tudjuk, minden megbeszé­lést, értekezletet pontosan a ki­tűzött időpontban kezdett. Ha valaki késett, Lenin az órájá­ra nézett és nyugodt hangon csak ennyit mondott: „Meg kell javíttatnom az órámat, úgy lát­szik, siet". Fennmaradt egy sa­ját kezű feljegyzése a Népbiz­tosok Tanácsának ügyrendjére vonatkozóan, amely szintén az időtényező (ugyanakkor az ér­tekezletek ésszerű megszerve­zése) rendkívüli jelentőségének felismerését tanúsítja: „... az előadó — 10 perc, felszólalók először — 5 perc, felszólalók másodszor — 3 perc. Felszó­lalni a vita során legfeljebb kétszer lehet. Ügyrendi kérdé­sekben: egy felszólalás pro — 1 perc, egy felszólalás contra — 1 perc. Kivétel csak a Nép­biztosok Tanácsának határoza­ta alapján". Lenin egyértelműen foglalt állást az időt rabló, ter­jedelmes Jelentésekkel szem­ben is: „Röviden kell írni, táv­irati stílusban, utalni kell a mellékletekre ... Hosszú íráso­kat egyáltalán el sem olvasok". ÍEisenhower 23 évvel később: „öt oldalnál hosszabb jelentést nem olvasok el"). Lenin megelőzte korát a csu­pán napjainkban divatossá vált olyan vezetési problématerüle­ten is, mint az emberi tényező munkahelyi szerepének felis­merése és értékelése a megvál­tozott társadalmi-gazdasági fel­tételek között. Fotijevova, Le­nin titkárnője, visszaemlékezé­seiben Leninnek egy rendkí­vül fontos olyan tulajdonságát említi, amely az emberek meg­ítélésével és a velük való bá­nással kapcsolatos, s amely minden mai vezető számára út­mutatást jelent: „Rendelkezett azzal a képességgel, hogy min­denkiben észrevegye személyi­ségének jobbik oldalát, feltár­ja azt a bizonyos aranyfedeze­tet, amelyről maga az illető sem tudott. Lenin észrevette, érzékelte azt a bizonyos szik­rát, a minden emberben benne rejlő „egyedi tartalékot". így a maga példájával bizonyította, hogy a hatékonyabb vezetés olyan művészet, amely az em­beri erőfeszítéseket felszabadít­ja és a szükséges munka elvég­zésére irányítja". Lenintől származik annak az elvnek első megfogalmazása (jóval a humán relations és a többi erre vonatkozó tőkés el­mélet előtt), hogy az ember,a beosztott, nem tárgya a veze­tésnek, hanem egyik legfonto­sabb alakító tényezője, aki ak­tív módon, kezdeményező for­mában vesz részt a vezetés ál­tal kitűzött célok megvalósítá­sában. Vannak a lenini meg­határozásoknak bizonyos állan­dóan visszatérő, ismétlődő ele­mei, s nem véletlen, hogy ezek a következők: az emberek meg­nyerése, a parancsolgatás mel­lőzése, a meggyőzés, a dolgo­zók aktivitásának és kezdemé­nyezőkészségének kifejleszté­se. A lenini megfogalmazásokban forradalmian új vezetői szemlé­let és alapjaiban megváltozott, jövőbe mutató vezetési koncep­ció tükröződik. Ebben a ve­zetési koncepcióban a beosz­tott többé már nem alá­rendelt, hanem munkatárs, akit meg kell nyerni, mert gondo­latai, javaslatai, ötletei lehet­nek, munkatárs, akit nem uta­sítunk, hanem meggyőzünk az elvégzendő feladat szükséges­ségéről, társadalmi hasznossá­gáról és fontosságáról. Az így értelmezett vezetői ráhatás eredménye pedig a beosztott­nál nem a belső meggyőződés nélküli, formális engedelmes­ség, hanem az alkotó és kez­deményező együttműködés. A lenini vezetési koncepció minden elemét korántsem me­rítettük ki. Csupán azt kíván­tuk érzékeltetni, hogy a gaz­dasági vezetés vonatkozásában is mennyire időszerű a leni­ni hagyaték. D. 1, vMmf Két évig? Adódnak ügyek, melyek a legnagyobb igyekezetünk elle­nére is elhúzódnak. Nyúlnak, mint a rétestészta, mert nyújt­ják, és hiába, a szent bürökrá­cia, illetve a felelőtlen nemtö­rődömség jobb tésztának bizo­nyul a legfinomabb búzaliszt­ből készült rétestésztánál is. Ám ahogy megvan a határa annak, meddig lehet a rétes­tésztát nyújtani, mivel utána menthetetlenül elszakad, épp úgy megvan a határa annak is, meddig lehet egy ügyet csűrni­csavarni, illetve elintézését fe­lelőtlenül halogatni. Milyen, illetve mely ügyről is van szó? A napokban, lapunk 7-i számának „Válasz olva­sóinknak" c. rovatunkban „Végre megjavították Farkas János rádióját is" című cik­künkben röviden beszámoltunk arról, hogy két év múltán meg­javították Farkas János perbetei olvasónk rádióját. Megírtuk azt is, hogy olvasónk még 1968 márciusában adta javítóba elnémult készülékét, melyet ol­vasónk többszöri sürgetése elle­nére sem javítottak meg. Far­kas János végül is megúnva az enyhén szólva is hosszúra nyúlt javítási időt, illetve az állan­dó halogatást, ez év januárjá­nak közepén megírta panaszát szerkesztőségünknek. Olvasónk minden tekintetben helytálló panaszát mi pedig az Oj Szó január 29-i számában — az azóta hírhedtté vált párká­nyi tv-iigyekkel együtt — a „Szóvá tesszük" című rovatunk­ban írtuk meg, sürgetve a rá­dió mielőbbi megjavítását, és a perbetei javítótól kértük az er­ről szóló értesítést. Meg kell hagyni, hogy a per­betei rádiójavító ez esetben is hű maradt önmagához. Ugyanis sem a rádiót nem javították meg, sem a különlevél kísére­tében megküldött kritikára nem válaszoltak. Nem válaszoltak a sürgetésünkre sem, úgyhogy végül is megelégelve ezt az egyoldali huzavonát, az egész ügyet továbbítottuk a Komáro­mi Járási Nemzeti Bizottság iparügyi osztályához s kértük az ügy kivizsgálását, mielőbbi elintézését. S lám, történnek még csodák! Ez esetben nem az a csoda, hogy a jnb ipar­ügyi osztályától két héten be­lül választ kaptunk, melyben a perbetei rádiójavító nevében kötelező ígéretet tettek, hogy olvasónk rádióját pár napon belül megjavítják, hanem az a csoda, hogy azt a rádiót, me­lyet alkatrész (kondenzátor t hiánya miatt két évig nem tudtak megjavítani, most pár nap alatt megjavították. Ezt a tényt igazolta Farkas jános perbetei olvasónk levele is. örülünk, hogy végre ez az ügy is rendeződött, de örö­münkbe jócskán vegyült üröm is. Az egész dologban a leg­nagyobb adag üröm a két év. Két évig tartott egy rádió meg­javítása! Semmi okom sincs ar­ra, hogy kételkedjem a Komá­romi jnb iparügyi osztályának magyarázatában, mely szerint azért húzódott ennyi ideig a rádió megjavítása, mert a szükséges alkatrészt, a kon­denzátort, nem tudták beszerez­ni. Sajnos, nagyon is jól tu­dom — a szerkesztőségünkbe érkező ilyen ügyek elintézésé­ből kifolyólag —, mit jelent az alkatrészhiány. Ám éppen ezért, mert gyakorlati tapaszta­latokból ismerem az alkatrész­hiány egész problematikáját, enyhén szólva is fejbekólint az a körülmény, hogy azt a kon­denzátort, melyet sem a perbe­tei, sem a komáromi járási ja­vító vállalat két év alatt nem tudott beszerezni, azután, hogy a panasszal a jnb iparügyi osz­tályához fordultuftk, alig egy hét alatt meg tudták szerezni. Nem hiszek a csodákban és más ilyesfélékben, de ezek szerint kénytelen vagyok tudo­másul venni, hogy a járási nemzeti bizottság iparügyi osztálya munkatársainak pusz­ta megjelenése ís olyan bűvös varázsszernek bizonyult, hogy a két évig beszerezhetetlennek tűnő kondenzátor mintegy va­rázspálca érintésére egyszeri­ben kiugrott a bűvös kemény­kalapból. De hagyjunk föl az élcelő­déssel és fordítsuk komolyra a szót. Ez pedig azt jelenti, hogy feltegyük a kérdést: va­jon egy járási nemzeti bizott­ság iparügyi osztályának az a feladata, az a munkaköre, hogy ilyen piszlicsáré ügyekkel fog­lalkozzék, azokat intézze? Hogy egyetemet végzett embe­rek, mérnökök kondenzátor és még isten tudja mi után sza­ladgáljanak? Hogy miközben kondenzátor után járkálnak, a tényleges munkájuk — amely pedig egy járás iparának prob­lémáira kiterjed — esetleg el­intézetlenül fekszik valamely íróasztal fiókjában? Nem szeretném, ha a Komá­romi Jnb iparügyi osztályának dolgozói — és esetleg mások is — félreértenének. Nem az ellen van kifogásom, hogy az említett ügyet elintézték, mi­vel a törvényes előírásokat is­merve tudják azt, amit úgy­látszik sem a perbetei javító­műhely, sem a járási rádió- és tv-javító vállalat vezetője nem akar tudni, hogy a sajtóban megjelent és megküldött kriti­kára 30 napon belül válaszolni és intézkedni kell. Ez pedig azt jelenti, hogy az elvtársak tör­vény megszabta kötelességüket teljesítették. De ezért vannak bizonyos fenntartásaim az iparügyi osztály válaszával kap­csolatban. Ne csak arról, írlak volna, hogy a rádiót alkatrész­hiány miatt nem tudták a mű­helyben megjavítani, hanem ar­ról is, hogy mind a perbetei műhely, mind a járási javító­vállalat részéről mulasztás történt (miért lett jnb ipar­ügyi osztályának közbelépésére néhány napon belül alkatrész! J és hogy a hasonló esetek elke­rülése végett ilyen és ilyen in­tézkedést tettek. jó volna már eljutni oda, hogy mindenki csinálja azt, amit rábíztak, és amiért a fize­tését kapja. Ez esetben a per­betei rádiójavító műhely javítsa a rádiókat és szerezze be a szükséges alkatrészeket, a jnb iparügyi osztálya pedig a járás iparának kérdéseivel foglal­kozzék. Hol játsszanak a gyerekek? Érdekes és nagyon is figye­lemre méltó kérdést vet fel le­velében Bugár Irma dunaszer­dahelyi olvasónk. Megírja, hogy Dunaszerdahelyen a nem­rég épiílt és még mindig épü­lő északi lakótelepen laknak. ISídlisko sever C/3f. Szuperla­tívokban beszél az új lakóte­lep szépségéről, az épülettöm­bök közti kis parkokról, a minden igényt kielégítő üzlet­hálózatról, az óvodáról és a bölcsődéről. „Aki tudja érté­kelni a szépet, az okvetlen észreveszi, milyen szép itt kö­rülöttünk minden" — írja ol­vasónk. Ám mindezek után követke­zik a de ... Ez a „de" pedig ar­ról szól, hogy a lakótelepen kb. négyszáz család él, ami hozzá­vetőleg ezer gyermeket jelent. És ennek a mintegy ezer gye­reknek ezen az ideálisan szép lakótelepen egyszerűen nincs hol játszani. „Sajnos, a gyere­kekkel bajok vannak — írja olvasónk —, mivel nincs hely, ahol játszhatnának. Nincs ját­szótér, csak a járdán vannak, vagyis a keskeny betonútokon. Most, hogy a hosszú tél után kisüt a nap, természetesen min­den gyerek vágyik a szabad levegőre, de mindenhonnan el­zavarják őket. Naponta járnak a parkőrök (bottal) és zavar­ják a gyerekeket a beton út­testre. Talán most még ott is jó nekik — mint mindig —, de mi legyen velük nyáron, ami­Kor a beton jelforrósodik a nap­tól?" Olvasónk azt ls megírja, hogy a városban van egy ját­szótér, de ez az egyetlen vi­szont nem képes annyi gyere­ket befogadni. Éppen ezért, ha már játszótér nincs, akkor legalább hagytak volna olyan helyet a gyerekeknek, ahol —­az úttest helyett — játszhatná­nak, fuballozhatnának, labdáz­hatnának. Igaz, hogy az óvo­dának nagyon szép udvara van hintákkal és homokozókkal, de ez csak az óvodások számára van. És hol játsszon a többi, az új lakótelep sok száz gyere­ke? Az olvasónk által fölvetett kérdés, illetve panasz figye­lemre méltó és elgnodolkozta­tó. Bár levelének minden sza­vát elhittem, s azonkívül isme­rem is kissé az ottani körülmé­nyeket, mégis alkalmat kerí­tettem, és múlt hét szombatján elutaztam Dunaszerdahelyre, hogy a helyszínen győződjem meg a helyzetről. (A késő dé­lutáni órákban kerültem oda, ezért nem tudtam a város ve­zetőivel a kérdésről személye­sen is beszélni). Alaposan körülnéztem a la­kótelepen, s igazat adok olva­sónknak abban, hogy erről a lakótelepről csupán az elragad­tatás hangján lehet szólni. Nagyon szép házak, gyönyörű kis parkok, neonvilágítás, s ami a legmegkapóbb: minden­nek a harmóniája, ami a lehe­tő legjobb benyomást kelti az emberben. De mindezeken túl aztán még a további dolgok: minden háztömb előtt az autók­nak parkolóhely, külön hely a szőnyegek porolására, további hely a szemétgyűjtő kukák el­helyezésére. Szóval megvan itt minden, amit összkomfortnak nevezünk. Igen, ám, de hol van az a hely, ahol a gyerekek játszhat­nak? Sajnos, ez az, amit én sem találtami Összeszámoltam négy kis homokozót és körü­löttük néhány hintát, úgy lát­szik, ezek az óvodához tartoz­nak, de ezenkívül a nagy la­kótelepen az égvilágon semmit. Helyesbítek, mert szinte lép­ten-nyomon a figyelmeztető táblákba ütköztem: „Fűre lép­ni tilos!" Igaza van olvasónk­nak, hogy a gyerekeknek a já­tékra a csupasz beton úttest marad. Nem tehetek róla, de így, játszótér nélkül ez a min­den komforttal ellátott lakóte­lep szépsége visszás érzéseket váltott kí belőlem. Nézve az üde kis parkokat, a viruló ró­zsabokrokat, egyre inkább az lett a meggyőződésem, hogy öncélú valami ez így. Szép a szépért! Mit ér mindez, ha ki­maradt belőle a szülő életének értelme, célja és lényege: a gyermek? Köztudott, hogy államunk évek óta milyen komoly intéz­kedéseket hoz a gyermekszapo­rulat növelése érdekében. Hogy csak a legutóbbit említsem, az 1970. július elsejével életbelé­pő havi 500 koronás gyermek­nevelési segélyt, amely évente súlyos százmilliókat jelent az államnak. Ám ha ezt nézem és az összkomfortos, de a gyere­kek legelemibb érdekeit mellő­ző új lakótelepet, akkor csak arra a következtetésre tudok jutni, hogy esetenként és he­lyenként ez a két dolog óhatat­lanul Is ellentmondásba kerül egymással. Befejezésül szeretném hang­súlyozni egyrészt azt, nem ar­ról van szó, hogy az új lakóte­lepen irtsanak kl minden ró­zsabokrot, és a terepet enged­jék át a gyerekek szabad, sok­szor féktelen randalírozásá­nak, hanem arról van szó, hogy ne feledkezzenek meg a gyerekek legelemibb szükségle­teiről, a játszási lehetőségek­ről. Másrészt kérni szeretném Dunaszerdahely város vezetősé­gét, hogy találjon lehetőséget a hiba helyrehozására. Meggyő­ződésem, hogy ezért nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is hálásak lesznek. S ez utóbbiak közé kell sorolnom a város ve­zetőit is. BÁTKY LASZLO

Next

/
Thumbnails
Contents