Új Szó, 1970. április (23. évfolyam, 76-101. szám)

1970-04-07 / 81. szám, kedd

E' • gy iskolaigazgató ismerősöm a tanév befejezése előtt utolsó dolgozatként a végzős diákoknak a következő témát adta kidolgozásra: „Melyik tanárom kommunista és miért tartom őt annak?" A dolgozatok érdekes képet nyújtanak: a diákok a közkedvelt tanárokat tartották kommunistáknak, azokat, akik érdekesen adták elő az anyagot, érdeklődtek a tanulók problémái iránt és — ez különösen érdekes — szigorúan osztályoztak, nem bocsátották meg a felületességet, de igazságosak voltak. A gyerekek a szakmai tudás és az emberséges, becsületes magatartás ötvözetét a kommunista jellemzőjének tartották. Bár ebből a kis dolgozatos véleménykutatásból nem lehet meszszemenő következtetéseket levonni, annyi bizonyos, hogy a gyerekek rátapintottak egy lényeges dologra: a kommunista nemcsak szakember, hanem emberformáló képesség viselője is. Ezt politikai zsargonban úgy szoktuk mondani: politikai nevelőmunkát folytat. A politikai gyakorlatban különbséget teszünk az egy, pillanatnyi akció érdekében folytatott agitáció, az oktatással rokon, politikai ismereteket bővítő propagandista munka és a nagyobb keretet képező általános jellegű felvilágosító tevékenység, a politikai nevelőmunka között, amely feladata a szocialista célok érdekében történő aktív állásfoglalás elérése a tömegekben. Míg az agitáció eszköze a meggyőző szó és a személyes példamutatás, a propagandista munka a tudományos érvelést használja. A politikai nevelőmunka minden kommunista állandó jellegű tevékenysége és éppen állandó és általános jellege folytán nem beszélhetünk egységes eszközökről. Már emiatt is nehéz az ilyen munka értékelése. A politikai nevelőmunkát közvetlenül (hogyan használjuk a megfelelő eszközöket) nem lehet mérni, hanem csak közvetve, az eredményeken keresztül. Az eredménynek pedig, mint mondottuk, a szocialista célok érdekében történő aktív állásfoglalásnak kellene lennie. A politikai nevelőmunka feladata tehát az emberformálás. Tévedés azt hinni, hogy ez csak az iskolában történik. Az ember kommunista magatartása politikai nevelömunka jelleget kap 8 termelésben, a termelés szervezésében, a többi dolgozók iránti viselkedésben is. Sőt, itt a legnagyobb mértékben. Ez különösen a vezető tisztséget betöltő kommunisták esetében van Így, a mesterek, művezetők, igazgatók magatartásában. Milyen hatása van a politikai nevelőmunkának a termelés menetére, a hatékonyabb eredmény elérésére, arra a tőkések is rájöttek. 1944-ben a kaliforniai South Californian Aircraft nevelőmunkájának mércéje a pártfeladat teljesítése vagy nem teljesítése. Gyakran azonban a politikai nevelőmunkát összetévesztjük az agitációval és a propaganda munkával, s ezért nem a cél elérését mérjük, hanem azt, hogy megtette-e az illető, amit meg kelett tennie. És az ilyen értékelésben elvész a végrehajtás módja, minősége, hogyanja. Ha egy előadást kell tartani, az mérhető a megszokott mércével: megtartotta, vagy nem tartotta-e meg valaki A Ml EMBERÜNK" Milyen mércével mérjük a politikai munkát? if Corporation repülőgépgyárban rendezett első ízben a vezetőség különleges tanfolyamot a mesterek számára, s ezen a tanfolyamon részletesen és tudományos alapossággal, a pszichológia eszközeinek felhasználásával megtanították a mestereket, hogyan bánjanak a munkásokkal. Azóta a mesterek és egyéb vezetők viselkedését, a munkásokkal és beosztottakkal való bánásmódját már sokhelyütt tanítják a tőkésvilágban, egész tudományág bontakozott ki a vezetéselméleti felfedezésből, miszerint: a munkás úgy értékeli a törődést, a bizalmat, a megértést, mint a tárgyi, vagy anyagi juttatásokat. A cégre büszke és a céget szerető munkás jobb munkát nyújt, nem fluktuál és nem lázadozik. Ez az eredmény nem más, mint a tőkés, a tulajdonos érdekében a mesterek és más vezetők útján kifejtett „politikai nevelőmunka" eredménye. Ezt az eredményt a munkaerőhullámzás adataival, a munkatermelékenység számaival, a sztrájkok számának csökkenésével lehet pontosan lemérni. Le is mérik, s eszerint is jutalmazzák a vezetőket.' Nézzük meg, mennyire vagyunk képesek a szocialista termelési viszonyok közepette értékelni és mérni a politikai nevelőmunkát. Az üzemi pártszervezetekben dolgozó kommunisták politikai az előadást, részt vett, vagy nem vett részt a gyűlésen stb. Viszont a politikai nevelőmunka tágabb fogalom és eredménye, mint mondottuk, csak közvetve mérhető. A termelésben dolgozó kommunisták munkájának értékelésénél tehát elengedhetetlenül szükséges a termelési mutatók megvizsgálása is az illető munkahelyén. Ha vezetőről, mesterről van szó, elengedhetetlen a munkaszervezés módjának megvizsgálása is, van-e rend és rendszeresség az általa vezetett munkahelyen, érzik-e beosztottjai, hogy van aki törődik velük, aki ellenőrzi munkájuk színvonalas-e, vagy megelégszik a fércmunkával. Egy pozitív példával szeretném érzékeltetni, hol, hogyan mérhető le a jó politikai nevelőmunka, s milyen eredményt kellene várnunk tőle: Pavol Kovalčík nem járta ki a kaliforniai mesteriskolát és nem tanult pszichológusoktól bánásmódot. A Rimaszombati járási Építővállalat részlegvezetője, kommunista. Érdeklődtünk magatartása és az iránt, mi a többi dolgozó véleménye róla. A nagytőréki iskola építkezésénél dolgozó négytagú kőművescsoport vezetője, Bozó Tibor ezt mondotta róla: — Jó szakembernek ismerem. A szakszerű munkát nézi, ha az építkezésre jön. Dolgoztam már kassai nagyvállalatnál is, de azt tapasztalom, hogy jobban megy a munka, ha az ember érzi, hogy van, aki gondoskodik a munkáról. A parti megérzi, ha hanyagság van odafönn, és ha a főnök messzi van. A „parti" tagjai helyeslően hümmögnek és szavaikból kicseng: vezetőjüknek természetes, szaktudáson alapuló tekintélye van. Nem szívesen mennének dolgozni más csoportba, mert itt törődést éreznek, s bár sokhelyütt magasabb béreket ígérnek, ide járnak Vecseklőről meg Feledről. Itt a „főnök" szakszerű munkát követel meg és nem bocsát meg hanyagságot. Éppen ezt becsülik meg benne. fán Luptáktól, aki szintén Kovalčík keze alatt dolgozott egykor, és ma szakszervezeti elnök, megtudjuk, hogy a kommunista művezető nagyon harcias a termelési értekezleteken, megmondja a magáét és megköveteli a hozzája tartozó munkahelyek rendes ellátását. Megtudtuk róla, hogy fizetéskor, ha valaki reklamációval jön hozzá, elpanaszolja, hogy keveset keresett, s magyarázatot kér, Kovalčík megtárgyalja vele a dolgot: „Amikor künn jártam az építkezésen, maga sörözött a vendéglőben, amikor volt elég anyag, hanyagul bánt vele és tönkretette, ennyivel később jött az építkezésre, ennyivel előbb ment el. Még mindig csodálja, hogy kisebb a fizetése, mint a többieké?" Rendszerint az illető ezek után nem csodálkozik többé. Kovalčík munkaszakaszán — az egyébként nagy munkaerőhullámzással küszködő vállalatban — a legcsekélyebb a felmondó emberek száma, sőt, sokan epp az ő keze alatt szeretnének dolgozni, pedig közismerten csak jó munkát fogad el. Miért van ez így? Kovalčík népszerűsége és jó vezető híre nem az engedményekből ered, hanem éppen ellenkezőleg, a rendtartásból, a kötelességek megköveteléséből. Kovalčík elvtárs pontosan azt teszi, amit a párt határozatai a hatékonysággal, a munkatermelékenység növelésével, a minőségi munkával kapcsolatban megkövetelnek. Tehát teljesíti a határozatokat, mert ez kommunista kötelessége. De határozatot kétféleképpen lehet teljesíteni: formálisan és következetesen. Következetesen csak annak sikerül, aki megtalálja a módját, hogyan kell ehhez politikai nevelőmunkával a feltételeket megteremteni. Merem állítani, hogy Kovalčík művezető ezt a módot megtalálta, és a következetesség megkövetelésével, szakszerű tanácsaival, gondoskodásával, törődésével érhette csak el eredményeit. Csak úgy teheti, amit tesz, hogy személyében ötvöződik a szakmai tudás a munkához való becsületes viszonynyal. Pontosan úgy, ahogyan azt a cikkünk elején említett diákok megírták dolgozataikban. A politikai nevelőmunka eszköze tehát az építővállalat és Kovalčík Pál esetében nem más, mint jó munkaszervezés, törődés, gondoskodás a munkamenet folyamatosságáról. Ilyen eszközökkel — tehát szolgálati, beosztásbeli eszközökkel — elért politikai eredmény a dolgozóknak a munkájukhoz való jó viszonya, a minőségi munka, az anyagtakarékosság. A kiragadott esetből tehát levonhatjuk a tanulságot: a termelést folyamatban a politikai nevelőmunka egyik eszköze lehet a szolgálati magatartás és eredménye a termelési eredmény, a hatékony munka. Egy megjegyzést azonban nem engedhetünk el: a jövőben nem bízhatjuk az ilyen irányú — mint láttuk, igen eredményes — munkát egyéni kezdeményezésre, egy-egy ember jóakaratára, egyéni szorgalomból szerzett ismereteire, hanem intézményesen kellene megfelelő ismereteket a kommunisták kezébe adni, hogy eredményesen eleget tehessenek politikai nevelőmunkára vonatkozó feladataiknak. Gondolunk itt alapos tudományos szociológiai felmérésekre, vezetéselméleti és munkamérnöki elemzésekre, amelyeket szakemberek végeznek el, de az eredményeket és következtetéseket a kommunisták mindennapi munkájukban felhasználhatják és fel is kellene használniuk. Ezek alapján azután már nem lehet probléma a politikai nevelőmunka hatásosságának mérése. A tudományosan kiszámított eredményt elérték-e, vagy nem érték el, a tudományos alapon javasolt eszközöket alkalmazták-e vagy sem. A politikai nevelőmunka konkrét feladat lesz. VILCSEK GÉZA ÚJ SZÓ k :vVŕi"í 'i' v: T/UVITOM V. L LENIN ÉLETE (4) U 1970. ^Ph-V«V. 7. A bolsevikok 1912. évi prágai konferenciája elfogadta azt a határozatot, hogy kizárják a pártból a mensevik likvidátorokat. (Mensevik likvidátorok voltak azok az opportunisták, akik a reakció éveiben a proletariátus illegális forradalmi pártjának megszüntetéséről szóló elméletet hirdették.) A konferencia felhívta a párt minden tagját, harcoljon a likvidátori áramlat ellen, magyarázza meg ennek káros hatását a munkásosztály felszabadítása szempontjából és összpontosítsa az erőket az illegális pártszervezetek helyreállítására és megszilárdítására. 1912 tavaszán a pétervári munkásoknak Lenin által lelkesen támogatott kezdeményezésére megalapították az illegális bolsevik napilapot, a Pravdát. A Pravda megjelenésének napja a munkássajtó ünnepnapjává lett. Lenin naponta foglalkozott a Pravda irányításával, élénk levelezést folytatott a szerkesztőséggel, örült a lap sikereinek, segített kijavítani a lap hibáit és tévedéseit. Állhatatosan harcolt azért, hogy a lapot kellő időben terjesszék a munkások között, növeljék példányszámát, javasol; 7. ta, hogy előfizetési kampányt indftsanak közvetlenül a gyá5

rakban és az üzemekben. „A pártosság győzelme a Pravda győzelme és fordítva" — Irta Lenin. Rámutatott, hogy a munkáslapnak harcosnak kell lennie, elöl kell járnia bátran, fel kell vetnie a kérdéseket, le kell lepleznie mindazokat, akik kért okoznak a munkásosztálynak, a forradalomnak. Lenin szinte naponta írt á Pravdában. A lap hasábjain a bolsevik párt vezére megvilágította a munkástömegek előtt Marx tanításának lényegét, feltárta a forradalmi marxizmus elméletének jelentőségét. A Pravdában 1912—1914-ben Leninnek több mint 280 cikke jelent meg, ezek közül sok ilyen álnév alatt: „V. Iljin", „V. Frei", „V. I.", „Igazmondó", „Statisztikus", „Olvasó" stb. 1912 júniusában Lenin Párizsból Lengyelországba, Krakkóba utazott, hogy közelebb kerüljön Oroszországhoz. Itt élt több mint két évig, az első világháború kezdetéig, mégpedig télen Krakkóban, nyáron Poronino faluban. Amikor kitört az első világháború, Lenint az osztrák hatóságok letartóztatták, mert hazug feljelentés érkezett ellene, amely szerint a cári kormány Javára kémkedik. Lenin védelmében emeltek szót Lengyelország és Ausztria haladó közéleti személyiségei, akik bebizonyították a vád képtelenségét. Az osztrák katonai hatóságok mintegy két hétig börtönbea tartották Lenint, majd kénytelenek voltak szabadlábra helyezni. Lenin szükségesnek tartotta, hogy a letartóztatással megszakított munkáját folytassa a munkások forradalmi harcának irányításában, a cárizmus és az imperialista háború ellen. Ausztriában — a hadviselő országban — azonban ez rendkívül nehéz volt. Éppen ezért engedélyt kért arra, hogy Svájcba utazhassék. Itt először Bernben, majd pedig Zürichben élt 1917. március 27-ig (április 9-ig). A háborúban az Imperialista államok két csoportja harcolt egymás ellen: az egyik csoport élén Németország állt, a másik csoport étén Anglia és Franciaország, és ebbe tartozott a cári Oroszország is. A háború mindkét fél részéről igazságtalan, hódító háború volt, amelyet az imperialisták érdekében robbantottak kl. A háború első napjától kezdve Lenin a legelszántabb harcot vívta ellene. Vajon váratlan volt-e a háború? Nem. Lenin nemegyszer figyelmeztetett arra, hogy a kapitalisták háborút készítenek elő és felszólított a harcra ez ellen. A nemzetközi szocialista kongresszusokon kidolgozták a szociáldemokrácia taktikáját a háborúval kapcsolatban. A nyugat-európai szocialista pártok vezetői vállalták a kötelezettséget, hogy harcolnak a háború ellen és hogyha az megkezdődik, akkor a munkásosztályt harcba viszik a kapitalizmus megdöntésére. Amikor azonban kirobbant a háború, e pártok vezetői elárulták a proletariátus érdekeit és nyíltan országaik burzsoáziájának oldalán foglaltak állást. Franciaországban, Angliában, Belgiumban a szocialisták részt vettek a kormányban, Németországban megszavazták a háborús hiteleket. Mentegették és igazolni próbálták hazájuk Imperialista kormányának politikáját, felhívták a népet, hogy támogassa a háborút, a munkások között soviniszta propagandát folytattak. Emellett azt állították, hogy a szocializmusért vívott harc, a különböző országok munkásainak osztályszolidaritása, internacionalista tömörülése csak békeidőkre vonatkozik, a háború viszonyai közepette a munkásoknak meg kell feledkezniük osztályérdekeikről ős mindent alá kell rendelniük a háborúnak. A szocialistákat, akik e nézeteket vallották, szociál-sovinisztáknak kezdték nevezni: szavakban szocialisták, tettekben soviniszták voltak. Oroszországban a szociál-sovinizmus politikáját folytatta Plehanov, Alekszinszkij Mászlov és mások. A szocialisták másik része — élén Németországban Kautszkyval, Oroszországban Trockijjal ós másokkal, az úgynevezett centrista álláspontra helyezkedett. Ezért centristáknak nevezték őket. Kijelentették, hogy nem értenek egyet a szociál-sovlnisztákkal, sem pedig ellenfeleikkel, de valójában minden tekintetben a szociálsovinisztákat támogatták, igazolni próbálták azok tevékenységét és segítettek nekik a munkások félrevezetésében. Igy a szocialista pártok vezetői szégyenletesen elárulták a szocializmus és az internacionalizmus ügyét. Az ő hibájukból történt, hogy a II. Internacionálé, amelynek vezetnie kellett volna az összes országok munkásainak harcát a háború ellen, kudarcot vallott. A II. Internacionálé különálló pártokra bomlott, amelyek ellenségesen álltak egymással szemben, és a munkások emiatt nem voltak képesek rögtön szervezetten fellépni a háború ellen. Ebben a vészterhes történelmi pillanatban V. I. Lenin, a bolsevikok általa létrehozott és nevelt pártja magasra emelte a proletár internácii wsl izmus zászlaját. Az egész világon ví» gighangzott Lenin bátor hangú felhívása: üzenjünk hadat a háborúnak. A fegyvert nem testvéreink ellen, a más országok munkásai, dolgozói ellen kell Irányítani, mondotta Vlagyimir Iljics, hanem a reakciós, burzsoá kormányok ellen. Ez a proletár forradalomra való felhívás volt. A nemzeti kérdés ugyanebben az időben különösen nagy jelentőségre tett szert. A burzsoázia és a földesurak a világháborút előkészítve nemzeti viszályt szítottak s arra törekedtek, hogy megosszák a munkásosztályt. A cári kormány elfojtotta a nemzeti felszabadító mozgalmat, az egyik népet a másik ellen uszította. Lenin a bolsevikok elé azt a feladatot állította, hogy védelmezzék meg a munkásmozgalom Internacionalista egységét, mert ebben az egységben erejének fő feltételét látta. A soknemzetiségű Oroszországban különösen fontos volt, hogy megteremtsék az orosz proletariátus osztályharcának egybefogását az elnyomott nemzetek munkásainak és összes dolgozóinak harcával. „Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdésről" és „A nemzetek önrendelkezési jogáról" című cikkeiben Lenin kifejtette és megokolta a nemzeti kérdésre és a bolsevik párt nemzeti politikájára vonatkozó marxista programot. A párt lenini nemzetiségi programjának fő követelései a következők voltak: a népek teljes egyenjogúsága, a nemzetek önrendelkezési joga (vagyis a különválás és az önálló államalkotás joga), az összes nemzetiségű munkások szilárd összefogása egységes proletár szervezetekben. A legfőbb — magvarázta Lenin — a különböző nemzetiségű munkások egysége, a proletár internacionalizmus lobogója alatt való összejFolytatjukf