Új Szó, 1970. április (23. évfolyam, 76-101. szám)

1970-04-03 / 78. szám, péntek

A szabadságért harcoltak EGY NAP Dr. CSILLIK GÁBOR RENDÖREZREDESSEL Az első adatokat a Magyar Partizánszövetségben tudtam meg róla. Itt mondták el, hogy dr. Csillik Gábor rendőrezretles, a Csepeli Rendőrfőkapitányság parancsnoka, a felszabadulás előt­ti években a legendás hírű Szír-csoport tagjaként jelentős szerepet játszott a magyar ellenállási mozgalomban. Amikor másnap délelőtt Csepelen először megláttam, meglepődtem. Ösz hajú, az ötödik „x"-en jócskán túl járó embernek kép­zeltem őt és helyette egy széles vállú, délceg tartású, ahogy mondani szokás, a legszebb férfikorban levő személy fogadott. Később derült ki, hogy Csillik Gábor most töltötte be 45. élet­évét, tehát az ellenállási mozgalomban nem is egészen húsz­évesen vett részt. Szobájában rövidesen megis­métlem a telefonban már el­mondott kérelmemet: A Szír­csoport tevékenységéről érdek­lődöm. Egy kis sziverősítő után a személykocsijába invitál: — Felkeresünk néhány olyan he­lyet, ahol annak idején mű­ködtünk, s útközben beszélget­hetünk. Amint beszállunk, máris kér­dezek. Gyermek- és fiatalkori éveiről, s arról, miképpen ke­rült a mozgalomba. — Elég hosszú történet — válaszolja —, de talán ott kez­deném, hogy édesapám cipész­mester volt, maga is aktívan részt vett a baloldali mozgalom­ban. A cipészek hagyományos politikai érdeklődése és apám tekintélye valóságos kis köz­ponttá avatta lakásunkat, ahol a legkülönbözőbb témák kerül­tek szóba, a mindennapok kis történeteitől kezdve a közel­múlt eseményeinek értékelésén át a világpolitika aktuális kér­déseiig. Én már kölyökkorom óta ott lebzseltem a mű­helyben és gyakran hallottam olyan szavakat, hogy munkanél­küliség, kizsákmányolás, párt, Szovjetunió, Lenin, szociálde­mokraták, Népszava és sok mást. Eleinte persze nem so­kat értettem ezekből, de amint nőttem, egyre több ragadt rám, apám is elővett lefekvés előtt és szívesen magyarázott. Las­sanként derengett, hogy miről is van szó, a szavaknak egyre világosabb tartalma lett. 1939 őszén fontos dolog történt ve­lem. Apám, aki már 1920 óta tagja volt a szocdem pártnak, már érettnek tartott arra, hogy engem is magával vigyen. Án­gyalföldön, ahol laktunk, a Váci út és a Forgách utca sarkán volt a szociáldemokrata párthe­lyiség Vl/2-es körzete. Ide vitt apám egy szeptember végi na­pon. Bementünk az épületbe. A teremben az egyik asztalnál néhány ' idősebb elvtárs ült, akiket én is jól ismertem. Apám ezeknek a régi ismerőseinek szólt: — Nekem most haza kell mennem, mert dolgom van. Itt hagyom ezt a gyereket, hát... faragjatok embert belőle. Ez volt a kezdet, így kerültem közvetlen kapcsolatba a mun­kásmozgalommal. Sokat jártam Ide, mert velem hasonló korú és sorsú fiatalokkal találkoz­tam itt össze. Közösen szórakoz­tunk, együtt jártunk kirándulni, ahol gyakran beszélgettünk a politikai helyzetről is. Így fej­lődtünk passzív, fasisztaellenes nézeteket valló fiatalemberek­ből öntudatos kommunistákká. Közben már visszaérkeztünk Budapestre. A Boráros-tér előtti forgalom kevés ideig másfelé tereli gondolatait, de kisvártat­va újra folytatja a megkezdett monológot: — 1944-ben a dühöngő fa­siszta terror idején, detektívek jelentek meg lakásunkon, de szerencsére sikerült kereket ol­danom. Hosszas bolyongás után egyik pesti ismerősöm lakására mentem, ahol — mint később megtudtam — az ellenállás egyik központja volt. Itt talál­koztam ismerősömmel, akit Szírnek hívtak. Az ö kezdemé­nyezésére alakult meg a három­tagú csoportunk. Szír volt a csoport parancsnoka, neki ösz­szekötóje révén kapcsolata volt a kommunista párttal. Az én fe­dőnevem Szivar volt, a harma­dik társunkké, akit még szű­kebb hazámból ismertem, pedig Ág. Az első jeladat, melyet ille­gális pártmunk'aként ránk bíz­tak, röpcédulaszórqs volt. Előbb a már tapasztalt Szír megmu­tatta, hogyan lehat feltűnés nél­kül nyugodtan, gyorsan is a megfelelő helyre juttatni a kész­letet. Ezt a jeladatot sikeresen hajtottam végre, igaz ez sem volt gyerekjáték, mégis „na­gyobb" tettek elvégzésére vágy­tam, fegyveres akciókra. Közben a Kálvin térre értünk. Itt kiszállunk egy kis időre — mondja, és egy mellékutcába hajt a kocsival. Elsétálunk a Múzeum-kert elé. — Itt estem át a tűzkereszt­ségen. Októberben az egyik na­pon Szír kézigránátokat adott, azzal, hogy ezeket a Kálvin té­ren lőszert vagy benzint szállí­tó német katonai gépkocsira kell dobnom. Ez volt a vizsga­feladatom. Sötét volt és bizony izgalom és szorongás vett erőt rajtam, alaposan dobogni kez­dett a szívem. Minden perc egy órának tűnt. Végre lött egy megrakott német teherautó. Gyors körülnézés, még gyorsabb elhatározás és a következő pil­lanatban nagy lendülettel röpí­tettem kézigránátomat a teher­autóra. Nemsokára hatalmas robbanás, kiabálás, zűrzavar. Ezt kihasználva gyors léptekkel igyekeztem minél távolabb len­ni a helyszíntől. Szír már elő­zőleg kioktatott, nehogy jutni próbáljak, mert ez a vesztemet jelentené. Sikerült feltűnés nél­kül továbbállnom. Ojra kocsiba ültünk és az Ül­lői útra tértünk. — Itt volt a hírhedt nyilas An­tibolsevista Ifjúsági Tábor, aho­vá szintén berepítettünk jóegy­néhány kézigránátot. Sok Jegy­veres akciót hajtottunk végre, de a legnehezebb kétségtelenül a nyilasok úgynevezett Hűséghá­zának megtámadása volt az ak­kori Andrássy úton. Itt tényleg egy hajszálon múlott az életünk. Ugyanis, miután elhajítottuk a kézigránátot, igyekeztünk kere­ket oldani, de nem számoltunk azzal, hogy az épi "tnek több mellékkijárata van, ahonnan a nyilasok tódultak kifelé. Ügy menekültünk meg, hogy mi is felháborodást színlelve a nyila­sok közé rohantunk és öklein­ket rázva mutogattuk, hogy merre szaladtak a merénylők. Ebben az időben még egy je­lentős esemény történt velem. Szír közölte velünk, hogy az egész csoportunk pártdicséretet kapott, s engem pedig felvettek a pártba. Közben már a Keleti pályaud­var felé megyünk. Innét a Rá­kóczi útra térünk, majd kis ke­rülővel a Nagykörútra, a Víg­színház felé. Ez mind egy-egy jólsikerült kisebb-nagyobb rajtaütés szín­helye — mondja Csillik ezredes, majd így folytatja: — Nem is tudnám már így emlékezetből felsorolni az összes akcióinkat, melyeknek száma megközelítet­te a százat. Több stratégiai szempontból is fontos feladatot hajtottunk végre. S ezen túlme­nően, az emberekbe ezáltal is lelkesedést öntöttünk, látták, hogy növekszik a fasisztaellenes erők létszáma. Persze, fiatalok voltunk, tele elszántsággal és lelkesedéssel, de sajnos meg­gondolatlansággal is. Készben amiatt történt, hogy először Ág, majd december 17-én, az ő val­latása után, én is lebuktam. Ami ezután következett, nem lehet szavakkal érzékeltetni. A leg­embertelenebb kínzásokkal igye­keztek szóra bírni. Napokon át feküdtem önkívületi állapotban, élet és halál határán, de nem tudtak kiszedni belőlem sem­mit. Néhányszor már arra is gondoltam, hogy nem bírom ki ^-AÖtínak": elárulják a szerzőt. AKI A SZÍVÉVEL FESTETT... Bazpvský-kiállílás Kassán Mesevilág. Ue csak az első pillantásra hatnak az ezeregy éjszaka varázslatával a képei. Aztán látjuk, hogy nem mese, hanem realitás: élet, a múlt és a jelen mindannyiunk által is­mert emberei, tájai, örömei, bá­natai kelnek életre a vászna­kon. Egyéni kompozíciós meg­oldással, sajátságos — ma már nyugodtan leírhatjuk: „bazovs­kýs" — stílusjegyekkel. Valaki egyszer azt mondta: azok a nagy festők, akiknek a vásznaira elég egy röpke pil­lantás és felismerjük a szerzőt. Van Gogh örvénylő, kavargó égboltjai, forróságot lehelő at­moszférája, Gauguin aprólékos precizitással soha ki nem dol­gozott, a színek ezreivel tobzó­dó tájai, figurái azonnal „árul­pzt a szenvedést és öngyilkos leszek. A szovjet csapatok kö­zelsége azonban új erőt öntött belém. S tényleg. Néhány nap múlva véget értek a kihallgatá­sok. A nyilasok elsősorban hit­vány életük megmentésével tö­rődtek, de rólunk sem feledkez­tek meg. A Margit körúti bör­tönből január 3-án Pestre vezé­nyeltek át bennünket. Már au­tók sem voltak, gyalog indul­tunk el Pest jelé. A nagy zűr­zavarban több eredménytelen kísérlet után sikerült többed­magammal megszöknöm és hosszú bolyongás után végre hazajutottam Angyalföldre. Ám a háború még nem ért véget számomra. Néhány napi kény­szerpihenő után a Turcsányi-fé le partizáncsoportba kerültem s velük együtt értem meg a fel­szabadulást. Ezután az ifjúsági szövetségben dolgoztam, majd 1946 óta a rendőrség köteléké­ben teljesítek szolgálatot. Már esteledik, amikor megér­keztünk a szálláshelyem elé. Egy csésze fekete mellett te­szünk pontot a mai beszélgetés után. Iszik egy keveset a feke­téből és ezután válaszol kérdé­seimre: Apám baloldali ember volt, én is kommunistának vallom ma­gam fiatal korom óta. Tudja, én mindig azt tartottam, hogy az igazságért küzdeni kell, ha szük séges, fegyverrel a kézben is. S hogy jéltem-e valamikor? Mi tagadás, nem is egyszer. Ám az a fajta félelem hidegvért és éberséget kölcsönöz az ember­nek, nem azonos az ijedtséggel. Utoljára arról érdeklődöm, hogy megtudta-e a fedőnevet viselő társai nevét. — Részben. Az az elvtárs., aki a csoport és a párt vezetői kö­zött tartotta a kapcsolatot, mint megtudtam, Fehér Lajos elvtárs volt, aki ma miniszterelnök­helyettesünk. Szírrel, sajnos, már soha többé nem találkoz­tam. Öt eredetileg Wemberger Dezsőnek hívták, Kassán szli letett, hétgyermekes családban. Amikor én megismerkedtem ve­le, a fasizmus gépezete már öt testvérét pusztította el. Nem tu­dom hogyan halt meg, és nem valószínű, hogy még valaha is megtudhatom. Huszonöt év alatt nem volt nap, hogy ne gondol­tam volna rá. Ügy látszik, bele kell nyugodni, hogy elvesztet­tük öt. Mégis úgy érzem, mint­ha most is velem lenne. Velem is van, velem is marad ... A szállodai szobámból nézem a neonfényes Budapestet. A há­ború utolsó nyomait is eltaka­rították már réges-régen. Csak az ember emlékezetéből nem tudják kitörölni és nem is lehet soha. SZILVÁSSY JÓZSEF Magyarországon az 1945. évi 27 ezerről 1970-ig 84 ezerre nőtt a kórházi férőhelyek szá­ma. Az említett időszakban nyolc nagy és számos kis kór­ház, valamint hét tüdőszanató­rium épült. 1938-ban 10 550 orvos műkö­dött Magyarországon, számuk ma már meghaladja a 22 ezret, a szakképzett egészségügyi sze­mélyzet száma pedig 21 ezerről 1968-ban 63 ezerre nőtt. Az egészségügy összesen 140 ezer személyt foglalkoztat. Az orvosi és gyógyszerészeti ka­roknak 7600 hallgatója van, míg 1938 ban csak 1600 volt. Beszédes tények Magyarország lakosságának 98 százaléka díjtalan orvosi ellátásban részesül. Budapesten ipari televízió se­gítségével ellenőrzik a csator­nahálózat csöveinek kopását. Az Ibak mintájú tv-kamerákat távvezérléssel vezetik végig a csövön, s a képernyőn megjele­nik a csőhálózat hű képe. A budapesti családok jövedel­me tavaly átlag száz forinttal gyarapodott. Kísérletképpen 640 munkás- és alkalmazotti csa­ládnál megejtett vizsgálat alap­ján egy budapesti lakosra át­lag 1604 forint havi jövedelem esik. Ebből 663 forintot élelmi­szerre, italra és cigarettára, 209 forintot ruházkodásra for­dítanak; 178 forint a lakbér, a fűtés és világítás; 135 forintot lakberendezésre, háztartási cik­kekre, 118 forintot városi vitel­díjra, 111 forintot pedig műve­lődésre és szórakozásra költe­nek. Bazovský végtelenül sok me­legséggel, szeretettel megfes­tett szlovák tájai, a képek pu­ha, de mindig céltudatos szí­nei, a szinte patikai mérleg precizitásával „adagolt" zöld, piros és sárga — csakúgy mint Van Gogh és Gauguin esetében — az első pillantásra tisztázza a festészetben járatos szemlé­lő előtt a mester kilétét. Képei mind a színek felsorakoztatása és egymás mellé illesztése, mind pedig a figurák elhelye­zése szempontjából kiegyensú­lyozottak és a vásznakon elő­forduló színekkel minden eset­ben harmonikus egységet alko­tó, sokszor nonfiguratív háttér tökéletes létteret, milliőt ad a fő mondanivalónak. A kassai Galéria termeit jár­va a látogató mind a 95 kiállí­tott kép előtt legszívesebben órákat töltene el. Minden fest­mény egy külön világ, de ugyanakkor szerves része a vi­lágnak, amelyben élünk. Megragadó szépséggel és a sab­lonos megoldásoktól teljesen el­térő művészi eszközökkel fejezi ki a bánatot, szomorúságot. Nem az arcra „írja" rá, hanem kör­nyezetet teremt az érzékelteté­sére, mint ahogy a bánat is el­választhatatlan a milliótól, melyben a bánatos ember él: Villogó-ragyogó, élénksárga háttér, napfény, fecskémadár és a kép domináns alakja a hátulról — tehát arc nélkül — megfestett sötét ruhás asszony, aki sötét tónusú úton ballag a bánatával. Bazovský előszeretettel al­kalmazta a kontrasztos megol­dásokat. Élénk piros háttérbň' léptet elénk sötét árn< embert vagy tájegységet. ...i­dig azt, amit ki akar hangsú­lyozni. Képei távolról sem fény­képszerűek, mégis felismerhe­tő rajtuk az árvái táj, melyet több változatban örökített meg. Minden alkotásán érződik a va­lóság kidomborítását szorgal­mazó művészi komponáltság, a festő gazdag lelkivilágának a külső forrásokból eredő imp­ressziókra való alkotó rezoná­lása. Megragadó az összekötö­zött kévéket ábrázoló képe. A régi emberek a búzát ;él°tnek nevezték. Igazuk volt: a kfcnyér életet jelentett és jelent ma Is. Bazovský festményén a kévék valósággal menetelnek. Szinte ember formájuk van, belső di­namika mozgatja őket. Nagy mestere volt a sárga, zöld és piros színek alkalma­zásának. Perfekt tudta azon­ban: mikor, hol, melyiket me­lyikkel „házasítsa" össze. Meg­foghatatlan finom átmenetek­kel oldotta meg a színek vál­takozását. Az 1949—1957 között festett és Kassán kiállított képei kö­zül nehéz vagy talán nem is lehet külön kiemelni valamelyi­ket. A tárlat anyaga harmoni­kus egységet alkot és egy olyan művész alkotásait mutatja be, aki talán nem is a kezével, ha­nem a szívével festett. KOMLÓSI LAJOS M. BAZOVSKÝ: VIDÁM FALU (olaj — 1949) KÉT ÉVTIZEDE A HATÁRT ŐRZI Pavel Lietava 1941-ben kapta meg behívóját: Ekkor még nem gondolta, hogy 46 hónapot tölt majd el az angyalbőrben. A Sliač melletti Tri duby repülőtéren szolgált, mint híradós. Ott érte a Szlovák Nemzeti Felkelés. Az említett repülőtéren a felke­lés idején igen mozgalmas volt ax élet. Itt szálltak le a szovjet gé­pek, amelyek fegyvert, gyógyszert és más segítséget hoztak. Pavel Lietava híradós parancsnak oda­adóan éjjel-nappal teljesítette a reá bízott feladatokat. Amikor a felkelés résztvevői a hegyekbe vo­nultak, a szüleinél húzódott meg. — Községünk felszabadulása után — mondja — jelentkeztem Svoboda tábornok egységébe. Már­ciusban már a 2. ejtőernyős dan­dár kötelékébe tartoztam. Készül­tünk a frontra. Otnak is indultunk, de bevetésünkre már nem volt szükség. Véget ért a háború. De­cember 12-én leszerelt. Később fel­vételét kérte a nemzetbiztonsági szervek kötelékébe. Az egyenru­hát 1947. június 2B-án öltötte ma­gára. Az iskolában érték a februá­ri események. Röviddel utána a duna hídfői államhatárra osztották be szolgálatra. — Nehéz volt akkor még a ha társzolgálat — emlékszik vissza. — Sem felszerelésünk, sem létszá­munk nem volt megfelelő. A ha­táron pedig „élénk" élet uralko­dott. Gyakran került sor fegyver­használatra. Múltak a napok, a hónapok, az évek. Egyre erősödött az államha­tár védelme, de lényeges változás csak 1951. július 11-én állott be. Pavel Lietava egyenruhát cserélt. Az egyik alapegység parancsnoka lett, majd kétszer egyéves iskolá­záson vett részt. — A kötelesség hol az egyik, hol a másik határszakaszra szólí­tott, de mindig a Duna menti ál­lamhatáron szolgáltam — mondja. — Most is ezen a szakaszon tel­jesítek — őrnagyi rangban, egy­ségparancsnokként — szolgálatot. Ütvén éves vagyok. Nyugdíjazáso­mig a határon szeretnék maradni. A 22 év alatt családja megszok­ta, hogy idejének nagy részét szolgálati helyén tölti. Sokszor éj­szaka is elszólítja hazulról a kö­telesség. Megszokta már ezt, ép­pen úgy, mint azt, hogy egysége­a legjobbak közé tartozik. A ka­tonái, felettesei, egyaránt megbe csülik ezt a kevés beszédű kom­munista tisztet, mert tudják, lehet benne bízni, lehet rá számítani. Ha mégis akad szabad ideje, azt két fiával meg családi háza épí­tésénél tölti el. — Nyugdíjazásom után is ezen a vidéken szeretnék élni, ahol éle­tem nagyobb részét eltöltöttem — mondja. — S talán sikerülni is fog ... Ezenkívül van még egy vágya. Versenyeznek a felszabadulás 25. évfordulójának egysége megtiszte­lő elmért. A parancsnok drukkol katonáiért, egységéért. Hogy igye­kezetüket siker koronázza, ahhoz kétség nem fér. NÉMETHJÁNOS

Next

/
Thumbnails
Contents