Új Szó, 1970. április (23. évfolyam, 76-101. szám)

1970-04-23 / 95. szám, csütörtök

JOZEF LENÁRT ELVTÁRS BESZÉDE (Folytatás az 1. oldalról) Oroszország villamosításának tervét, az iparosítás tervét, azt állítva, hogy megvalósíthatatlan Oroszországban. A Szovjetunió nemcsak végrehajtotta a villamosítás tervét, számtalan villanyerőmfivet és atomerőművet építve, hanem sokoldalúan fejleszti a korszerű szocialista ipart, s a tudomány és technika sok ágazatában világelsőséget vívott ki. Az imperialisták saját propagandájuk, illúzióik és hazugságaik áldozatai lettek, amikor a második világháborúban megtámadták a Szovjetuniót. Éppen ebben az élethalálharcban a moszkvai, kurszki, leningrádi, sztálingrádi, berlini és prágai csatában, ahol a szovjet nép nemcsak magát védelmezte, hanem az európai civilizációt is, bizonyosodott be, hogy a proletár-szocialista demokrácia, a proletárdiktatúra a demokrácia egyik legfejlettebb típusa, amely mögött ott áll az egész nép és hajlandó a szocialista rendszerért feláldozni azt is, ami a legbecsesebb számára — az életét. A Szovjetunió nemzetei felzárkóztak a Szovjetunió Kommunista Pártja köré. Ez nagy győzelmet jelentett és meggyőzően bizonyította a nemzetiségi kérdés lenini megoldásának életképességét. A változások és megértésük Az utóbbi években azt látjuk, hogy az antikommunisták hirtelen a „szocializmus és népünk barátai" lettek. A nagyvilág sok-sok rádióadója naponta adott és ad tanácsokat arra, hogyan javíthatnánk meg a szocializmust, hogyan tehetnénk humánusabbá, demokratikusabbá, és hogyan tehetnénk a szocializmust sajátunkká, nemzetivé. Ezt hirdetik Brzezínskyhez, az amerikai antikommunizmus egyik főideolőgusához hasonló barátaink. Brzezinsky nálunk, Prágában ls előadást tartott a „A leninizmus vége" címmel, az ismert prágai reformátorok körében. Egy évvel ezelőtt a CSKP Központi Bizottságának áprilisi plénumán vetettünk ennek véget nem előadással, hanem határozott lépéssel, melynek neve „A csehszlovák kommunistaellenes illúziók vége". A Nyugat-Németországban működő Deutsche Welle és Szabad Európa rádiója még ma is sokat törődnek a csehszlovákiai „nemzeti" szocializmus sorsával. Ezek bizonyára szaktanácsok, hisz azok hangoztatják, akiknek gazdag tapasztalataik vannak a nemzeti szocializmus terén. Csakhogy Adolf Hitler nemzeti szocializmusával nemzeteinknek nagyon tragikus tapasztalataik vannak. Ezért nem kéjrünk belőle. Azóta, amióta a munkásosztály a történelem színpadára lépett, a forradalmi munkásmozgalom megalakulása óta különböző nézetek merültek fel a mozgalom taktikájáról, eljárásáról és céljairól. Sokan a forradalmi proletármozgalommal párhuzamosan haladtak, azok, akiket a kapitalizmus elvetett, akik nem tudták kielégíteni ambícióikat, nem sikerült kitűnniük. Ügy gondolták tehát, hogy a munkásosztály hátán tudják kiharcolni karrierjüket. Figyelemmel kísérték a munkásosztály harcát, ügyelve arra, hogy el ne szalasszák a jó alkalmat a zászló megragadására akkor, amikor a győzelmet már kiharcolták. Amikor felmerült az első akadály, a várakozó álláspontról, a nemtörődömségből, a radikális jelszavakról és dogmatikus frázisokról órákon belül áttértek a nyafogásra, a vereségre, sőt az árulásra is. Lenin nem szerette ezeket a karrieristákat és meg nem alkuvó harcot folytatott ellenük. A mi csehszlovák munkásmozgalmunkban is több ilyen ember volt Jílektől Sikig és Löblig és a hasonlóak. Voltak a munkásmozgalomban olyan becsületes emberek is, mint Plehanov, akik egész életüket a szocializmus ügyének áldozták és akik, amint a további fejlődés megmutatta, sok kérdésben tévedtek. Voltak olyan csoportok, emberek és pártok is, melyek a szocializmust hirdették, sőt a marxizmust is, de ugyanakkor tudatosan vagy önkénytelenül objektívan a kapitalizmust szolgálták, a forradalmi mozgalom és a marxizmus—leninizmus elleni harcban. A marxizmus és a marxizmus —leninizmus eszméit megvalósító mozgalom fejlődése nem mentes az ellentmondásoktól. A társadalom objektív fejlődése, a termelőerők fejlődésében történt alapvető változások és az ezzel kapcsolatos műszaki, szervezési és tudományos változások hatással vannak a szociális valóságra, az osztályok mozgására, ideológiájukra és politikájukra. Ezekben a történelmi fordulatokban mindig találhatunk bizonyos analógiát. Az emberek egy része nem értette meg a viszonyok megváltozását és kitartott a régi dogmák mellett. Mások viszont csak a változást látták és nem vették figyelembe a fejlődés folytatólagosságát. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az egyik csoport a dogmatizmus hatása alá került, a másik pedig a liberalizmus, opportunizmus és revizionizmus hatása alá. Ezek a jelenségek már a szocializmus keletkezése idején, a lenini párt megalakulásának időszakában, a kapitalizmusnak a monopolkapitalizmusba való átmenete időszakában ls felmerültek. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után és a szocialista világrendszer kialakítása után a szocialista mozgalom új szakaszában ls felfigyelhetünk ezekre. Hangsúlyoznunk kell azt, amit az SZLKP Központi Bizottsága februári plénumán mondtunk, hogy a dogmatizmus a mozgalom hibája. A dogmatizmus kiszáradt, korhadt ág a világ megismerésének és átalakításának zöld fáján, a revizionizmus pedig az a kártevő, amely lerágja a fa gyökereit. Ott, ahol nem akadályozzák meg a gyökerek pusztítását, az egész fa elpusztul. A revizionizmus, a burzsoázia ügynöksége volt és marad a forradalmi munkásmozgalomban. Helyes volt az a mozgalom, amely helyes választ adott az objektív fejlődés törvényszerűségeire, és a felismert törvényszerűségekkel összefüggésben meghatározta a kitűzött cél eléréséhez vezető utat. Az élet bebizonyította, hogy Marx tanítása volt az, melyet az új feltételek között a kapitalizmus monopolstádiuma kialakulásának feltételei között Lenin fejlesztett tovább. A munkásmozgalom alapja Marx tudományos szocializmusa abban az időben győzött, amikor új társadalmi erő lépett színre, — a proletariátus —, amikor a társadalmi, természeti ismeretek olyan fokot értek el, hogy tudományos társadalmi elméletté általánosíthatták őket. Marx elméletében bebizonyította az emberi társadalom fejlődésének törvényszerűségeit, a gazdasági-társadalmi változások okait, valamint a proletariátus történelmi objektív szerepét. És mert Marx elmélete választ adott az élet és az osztályellentétek kiéleződése által felvetett alapvető kérdésekre, a szervezett munkásmozgalom alapjává vált. Marx tanítása egyre több hívet szerzett, döntő tényezővé vált az első és a második Internacionáléban. A kapitalizmusnak a monopolstádiumba való átmenetével párhuzamosan a forradalmi mozgalom súlypontja áthelyeződött Oroszországba, ahol a leginkább látható volt a kapitalizmus ellentmondásossága. Oroszország a kapitalista társadalmi rendszer leggyengébb láncszeme volt. Ezen ellentmoníiSsok között nőtt fel és alakult ki a forradalmi világmozgalom jövő élcsapata — a bolsevik párt és V. I. Lenin, e mozgalom vezető személyisége. Lenin elsajátította és megértette Marx tanítását, melyet továbbfejlesztett a monopolkapitalizmus feltételei között. Elemezte a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődését és rámutatott annak lehetőségére, hogy a kapitalizmus frontja e leggyengébb pontján áttörhető. Lenin lerakta az új típusú párt elméleti és szervezeti alapjait, a lenini párt alapjait, mely győzelmes harcba tudja vezetni a dolgozó népet a kapitalizmus ellen. Lenin óriási érdeme, hogy rámutatott a reformizmus keletkezésének törvényszerűségeire és konkrét hatására a munkásmozgalomban. Lenin azt tanította, hogy a forradalmi élcsapatnak másként kell viszonyulnia a reformista vezetőkhöz, mint azokhoz a dolgozókhoz, akik a reformisták befolyása alatt állnak. A reformizmust, a revizionizmust, ezek alkotóit és vezetőit állandóan le kellett leplezni a dolgozók előtt. A szociáldemokratizmus, a reformizmus és a revizionizmus lényegében kispolgári nézeteket jelent, melyek segítségével át akarják ültetni a kapitalizmus érdekeit a munkásosztály és a munkásmozgalom soraiba. A munkásmozgalomra nézve veszélyesebbek a szabadságra és demokráciára vonatkozó különféle jelszavakba burkolt frázisok, mint a nyílt burzsoá nézetek. A szociáldemokratizmus és a reformizmus eltérítette és eltéríti a munkásosztályt céljaitól, érdekeitől és történelmi feladatától. Nem az a célja, hogy megszüntesse a kizsákmányolást és felépítse a szocialista társadalmat, hanem csak az, hogy megjavítsa a munkaerők eladásának feltételeit a kapitalista társadalomban. A reformizmus lényege világszerte egyforma, csak a jelszók különbözőek. Közép- és NyugatEurópában elterjedt a bernstelnizmus, amelynek Jelszava volt „A mozgalom minden, a cél semmi". Oroszországban a reformisták hasonló módon azért harcoltak, hogy a munkás azonnal egy kopejkával többet kapjon, de ugyanakkor figyelmen kívül hagyták a munkásosztály hatalmának érdekeit, mely az egyedült kivezető utat jelentette az Igazi szabadsághoz. A munkásosztályt nem úgy vezették, hogy megismerje helyzete okait, hanem úgy, hogy megalkudjon az adott kizsákmányoló rendszerrel. A revizionisták az előzőleg hirdetett frázisok ellenére is elsőként szavaztak az első világháború mellett. Nacionalista jelszavakat hirdettek, melyek alatt saját nemzetük munkásait háborúba küldték egy másik nemzet munkásai ellen. „A mozgalom minden" jelszó eredményeképpen milliók estek el a háborúban, melyet a kapitalisták szítottak. Csak a leninisták és internacionalisták harcoltak következetesen a háború ellen. Lenin pártja az imperialista háború ellen mozgósítötta az orosz munkásosztályt és kihasználta az oroszországi kapitalizmus hatalmának hanyatlását ahhoz, hogy a munkásosztály hatalomra kerüljön. Logikus volt, hogy az új szovjet hatalom első dokumentuma Lenin híres békedekrétuma volt. Ettől az Időtől kezdve a Szovjetunió fáradhatatlanul küzd a békéért, mivel a béke a dolgozók érdeke. A revizionistáknak ez az árulása nem volt az első, sem pedig az utolsó. A német szociáldemokrata vezetők később hozzájárultak a német munkásosztály egységének megbontásához, ami lehetővé tette, hogy Hitler fasizmusa hatalomra jusson, hogy a kommunistákat és végül számos szociáldemokratát is kivégezzenek. A revizionisták gyakran hangoztatták, hogy egyetértenek a marxista—leninistákkal, és csupán abban különböznek tőlük, hogy a leninisták forradalmi úton akarják kivívni a munkásosztály hatalmát, míg a szociáldemokraták úgy akarják megnevelni a dolgozókat, hogy győzelmüket választásokon érjék el, és aztán kezdenek hozzá a szocializmus építéséhez. Az első világháború után adódott ilyen alkalom, a német szociáldemokraták megkapták a szavazatok szükséges 51 százalékát. És mi történt? Az, hogy a reformista vezetők mint Scheideman, Noske és mások árulókká lettek, és visszaadták a hatalmat a kapitalistáknak. Ma Nyugat-Németországban a Szociáldemokrata Párt van hatalmon, a párt vezetője Brandt úr, a szövetségi kancellár. Várhatnánk, hogy Nyugat-Németországban szociális változásokra kerüljön sor, és Nyugat-Németország együttműködjék az NDK-val, az első szocialista német állammal. Elvárnánk, hogy az NSZK követi az NDK példáját az európai béke megszilárdításáért kifejtett törekvésében, harcolni fog az európai biztonságért és leleplezi a háborús uszítókat. Elvárnánk, hogy a munkásosztály és a dolgozó nép érdekelt képviselő szociáldemokrata vezetők utat keresnek ahhoz, hogy együttműködjenek a szocialista államokkal, ahol a munkásosztály van hatalmon. Sajnos, nem így történt. Sőt, ellenkezőleg. Az NSZK területéről ellenséges propaganda áramlik felénk. A kapitalizmus fokozza támadását A kapitalisták nagy igyekezettel fejtik kl kommunista ellenes tevékenységüket. Meg akarják másítani a történelmi fejlődést, mely vitathatatlanul a kommunizmusba vezet. A szocializmus különféle modelljeit találják ki, s lehetőséget adnak az áruló Siknek, hogy különböző tervekről tartson előadásokat, tapsolnak neki, de maguk nem kérnek az ő receptjeiből. Egyes ideológusaink is támogatták ezeket a modelleket. Azzal érveltek, hogy új korszak kezdődött, a tudományos-műszaki forradalom korszaka, amikor a kapitalizmus megszűnik kapitalizmus lenni, amikor a szocializmus megszűnik szocializmus lenni, egyesülnek az ún. szocializmus és kapitalizmus konvergenciójában. Szerintük a világon a legnagyobb ellentmondás nem az osztályok ellentmondása, hanem a termelőerők színvonalának ellentmondása. Azt állítják, hogy az uralkodó kapitalista körök emelni akarják a termelőerők színvonalát, így akarják biztosítani a világ összes dolgozójának jólétét, s ebben a törekvésükben a szocialista tábor konzervatív képviselői és dogmatikusai akadályozzák őket. Az ilyen nézetek szerzői és terjesztői talán megengedik nekünk egy kérdés feltevését: „Azért bombázzák a városokat, azért hajtanak végre véres megtorlásokat a vietnami nép ellen, hogy emeljék a termelőerők színvonalát Vietnamban? Vagy ezáltal saját érdekeiket és a kapitalista társadalmi rendszert védelmezik?" A burzsoá ideológusok érvelésükben a mi gyenge emlékezőtehetségünkben bíznak. Nem először hangoztatják azt, hogy megváltozott a társadalom lényege, hogy vége a marxizmusnak—lenlnlzmusnak. Már évszázadunk elején támadták a marxizmus filozófiai alapjait, hogy megfosszák a munkásosztályt világnézetétől, hogy a forradalmi párt és a munkásosztály védtelen maradjon. Akkor azzal érveltek, hogy a materializmusnak vége, az anyag eltűnik stb. Meg akarták fosztani a forradalmi mozgalmat a forradalmi materialista dialektikától mint az objektív törvényszerűségek felismerésének eszközétől, és szubjektivizmussal akarták helyettesíteni. A kapitalizmus védelmezőinek segítségére siettek a munkásmozgalom árulói, akiket Lenin a „Materializmus és empíriokriticizmus" című művében leplezett le. A jobboldali opportunisták és revizionisták nálunk is, elsősorban 1968-ban, megtámadták a párt vezető szerepének lenini elvét. A párt vezető szerepe a munkásosztálynak a termelőtársadalmi folyamatban betöltött objektív szerepéből következik. A munkásosztály történelmi szerepén nem változtat az a tény, hogy a munkásosztály sok változáson ment át A párt, a szocialista társadalom alapvető felismerő és szervező tényezője. A párt a marxista—leninista elmélettel felfegy

; verkezve, a haladó tudomány vívmányaival gazdagodva elemr zi az objektív társadalmi fOr lyamatokat és hatással van a társadalmi haladásra. A folyamatok felismeréséhez nem kell ellenzéki párt. A kar pitalista köztársaságban 3Q pártunk volt, de csakis Csehr szlovákia Kommunista Pártja fejezte kl a munkásosztály é? a dolgozó nép objektív érdekeit. A többi párt harcolt a társadalmi fejlődés objektív érder kei és törvényszerűségei ellen, azzal a céllal, hogy megvédje a kapitalista társadalmi rendszert. Valamennyi párt a kapitalizr mus fennmaradását szolgálta, rafinált ideológiájával, az élettől elszakított kultúrával, a sztrájkbontással és különböző ígéretekkel. Számos politikai párt kialakította a demokrácia fiktív képzetét. A pluralista politikai rendszer demokráciája azonban nem tudta megoldani a dolgozók legalapvetőbb szociális problémáit. Több mint 1 millió volt a munkanélküliek száma, több tízezer szlovák kivándorolt, mivel hazájában nem talált munkalehetőséget. Ez $ nyugat-európai országok rothadó burzsoá demokráciájára támaszkodó demokrácia Münchenhez, a Tiso-féle szlovák klerofasiszta rendszerhez é§ nemzeti katasztrófához veze.tett. A Szovjetunió, a Lenin által alapított állam mentette meg nemzeteinket a fizikai megsemmisülés elől. Az az állam, amely a gyakorlatban valósítja meg a leninizmust, aho} valóra válik a dicső lenini kommunista párt által vezetett munkásosztály történelmi szerepe. A leninizmus általános érvényű Revizlonistáink az elmúlt években arra törekedtek, hogy bebizonyítsák, a leninizmus nem tehet általános érvényű, nem lehet érvényes egy olyan ország számára, mint a mienk. Azt állították, hogy a leninizmus a cári Oroszország viszonyainak specifikus megnyilvánulása. így pl. Sviták cikkeiben be akarta bizonyítani a Marx és Lenin közti állítólagos ellentmondásokat. Sviták, aki az alkotó gondolkodás kiváló képviselőjének tartotta magát, megfeledkezett a munkásosztály fejlődésének folytatólagosságáról. Szerinte a párt lenini ér* telmezése, a párt vezető szerepe az elmaradt Oroszország viszonyainak terméke, mivel Oroszországban a munkásosztály az egész lakosságnak csupán három százalékát alkotta, s a széles néptömegek kulturális színvonala nagyon alacsony volt. Hasonló nézeteket fejtett ki Cvekl, Reimann és Selucký. Cvekl docens hiányosságainak okait keresve azt állította, hogy a marxizmus deformációi már 1900-ban, tehát Lenin fellépése idejében megkezdődtek. Szerinte Lenin nem ismerte Marx alapmunkáinak nagy részét és egyáltalán nem ismerte az olyan műszaki és közgazdasági tényt, hogy az olyan elmaradott országban, amely csak megkezdi az ipar építését, nem tűzhető ki a munka humanizálásának programja stb. Tudjuk, hogy nemcsak Lenin, hanem Marx is a munkásosztály hatalmában látta az ember kizsákmányolása megszüntetésének alapfeltételét. A politikai hatalom kérdésének megoldásával kialakulnak a feltételek a munka humanizálására és az ember önrealizálására. A marxizmus—leninizmus ebben elvileg eltér a revizionizmustól. A kapitalista társadalmi rendszer lényegét a termelőerők tulajdona, a kizsákmányolás és más tényezők jelentik. Ez a lényeg egyforma a fejlett vagy a kevésbé fejlett kapitalista országokban. A munkásosztály helyzete és történelmi szerepe valamennyi kapitalista országban egyforma. A munkásosztály forradalmi elmélete tehát minden országban érvé(Folytatás a 3. oldalán) 1970.