Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-01 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

mentőkocsi sofőrje hetién kiszállt az autóból, körülményesen kihúzta az ülésből a fehér köpenyt, magára vette Az öregember akkor már a kiskapuban váíta. Arca okkersárga volt, és a térde remegett. — Apuskám, maga fél — szólt harsányan a sofőr. Az öreg kissé nagyot hallott, nem válaszolt. A sofőr bevágta mögötte az ajtót, bebiztosította a kilincset és azonnal startolt. A faluban akkor már minden kiskapuban ott bámészkodott legalább egy vénasszony. Volt amelyikben ketten-hárman is támasztották az állukat. A mentős bekapcsolta a szirénát, és láthatóan nagy gyönyörűségét lelte benne, hogy a ludak az utcán ijedten röppentek szerteszét. — Nagyon fél az öreg — állapította meg még egyszer. Bizalmaskodva felém fordult. Lehet, csak azért szólt, hogy megtörje a csendet. Ogy gondolom, unta magát. Néha-néha Igazított egyet a visszapillantó tükrön, belebámult az öreg megkínzott arcába. Rosszat sejtve — megborzongtam. Tatán a béka érezheti úgy magát, amikor szemével a sikló megbűvöli. A kígyószem számomra a visszapillantó tükör volt. Belenéztem és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Az öregember nyugodtabbnak látszott, mint az imént. Arca veszített valamit az előbbi sárga színből, járomcsontja körül mintha halvány pír jelent volna meg. Kezében cigarettát tartott. A sofőr is megkönnyebbült, fékezett, kiszállt, ajtót nyitott az öregre. — Nem működik, nem működik? — szólt. A beteg kezéből kivette az öngyújtót, kipróbálta, valóban nem működött. Tüzet adott, aztán a csomagtartóból kivette a benzintartályt, szakszerűen megtöltötte az öngyújtót. Később az öreg megkérdezte: kiszállhat-e. — De még mennyire, kedves öregapám, csak szálljon ki, pössentsen. Mindhárman gyomorra szívtuk a füstöt. Az öregember a parasztok ősi, darabos mozdulatával arrébb lépett és nagyokat nyögve vizelt. Jó ideig tartott neki, közben a söfőr egyre beszédesebb lett. És még jobban megeredt a nyelve, amikor Í :ES ZI I. M IHÁI IY: ELYHUIOTI HANGYÁK Amikor harmadszor ls kijelentette, hogy „fél az öreg", megkérdezte tőle: — Maga talán még sohase félt? A kérdésen meglepődött. Ogy tűnt, hogy bunyik módon, ellenségesen pislantott felém. Nem tudta, csipkelődöm-e vagy őszintén érdeklődöm. Most már mulattam is egy kicsit rajta, de ezt igyekeztem észrevétlenül tenni. Láttam, hogy rátarti falusi legény. Nagyszájú lehet, gondoltam, olyan, aki a kocsmában könnyen beleköt a másikba. Folyton folyvást csak a tükörbe bámult. Egyszer lelassított, elhúzta a fekvőtér és a sofőrülés közötti üveglapot, cigarettát nyújtott a beteg felé. Egészen közel volt egymáshoz az arcuk. Az öreg nyilván igen rosszul volt, nehezen értette meg, mit akar a legény. Csak alig észrevehetően csóválta meg a fejét, hogy: „nem kell", mire a fiú magasra húzta szemöldökét. Később a műszertábla mellett kinyitott egy kis ajtót és így szólt: — Nézze, már ilyenünk ís van. A kazettában rádiótelefon volt. Megnyomott rajta egy gombot, készülékén kigyúlt a varázsszem. Fülemhez tartotta a hallgatót, azt kérdezte, hallom-e a búgást. Látszott rajta, az előbbi kérdésemre legszívesebben nem válaszolna. Mi tagadás, lassan már el is felejtettem, hogy kérdeztem tőle valamit, ő azonban — közben talán jó félóra is eltelt — egyszerre csak megismételte a kérdésem. Sőt, kétszer-háromszor is megismételte. Ilyenkor mindig dühösen a gázpedálra lépett. Aztán még most is minduntalan a visszapillantó tükö-be pislogott. Azt kérdezte, látom-e milyen veszedelmesen zavaros az öreg szeme. Az öreg szeme val&nan zavaros volt. Vagy a félelemtől, vagy valami mástól. Talán azért, hogy az epéje és a veséje nem működött kielégítően. Ezt pontosan már senki se tudná megállapítani. Amit a sofőr ezt követően mondott, módfelett meglepett. — Vegye tudomásul, hogy én most is félek. Pedig az öregen kívül maga is itt ül mellettem. Nem vagyok egyedül. Mint aki nehéz terhet dob le a válláról, felszusszant. Több volt ez mint sóhajtás, a dolog úgy festett, hogy igen nagy kő esett le a szivéről. — Az a

v helyzet — folytatta — hogy nem mindegy, mikor és kinek vallja be ezt az ember. Tahónak-e vagy okos embernek, akivel szót lehet érteni... Mit felelhettem volna mást, mint hogy véleményem szerint a tahó is lehet okos ember, és hogy akiket ö értelmiségieknek gondol, azok ls nemegyszer hatökrök. Erre azonban csak legyintett. Azt mondta, nem ez a lényeg. Hirtelen azt kérdezte tőlem: — Látott már halottat? az öreg az előbbinél jóval fürgébben beszállt, majd újabb cigarettára gyújtott. — Tudja, az a helyzet, hogy én egy idő óta, valahányszor súlyos beteget kell szállítanom — szörnyen félek. A kocsiban legtöbbször csak ketten vagyunk: a nagybeteg és én. Olyankor mindig azon Imádkozom, hogy bírja szusszal ä kórházig. Hosszasan magyaráztam, hogy az öregember baja nem túlságosan súlyos. Ű azonban csak egyre azt hajtogatta: volt rá eset, hogy vígan cigarettázott a beteg, aztán csuklott egyet és — volt ember, nincs ember. — Ilyenkor mihez kezd? Kopott kis bőrtáska hevert mellette. Kinyitotta, egy, egészen apró tranzisztoros rádiót vett elő. Közben alaposan rálépett megint a gázra, de jobb keze mutatóujjával a készülék gombját forgatta. Kis idő múlva rátalált egy állomásra, éppen valami vad beat-zenét közvetítettek. — Ahányszor csak úgy járok, mindig az ilyen muzsikára kapcsolom. És úgy megyek, amilyen gyorsan csak bírja a tragacs. Igy nem félek annyira. És a fejemben, nézze itt, az agyam körül olyan furcsa hideg bizsergést érzek. Mintha milliárd mélyhűtött hangya mocorogna a koponyámban. Hátul, az üveg mögött a beteg elbóbiskolt. A sofőr hirtelen fékezett, a kormányt előbb jobbra, majd balra csapta, meglóbálta a kocsit. Az öregember riadtan a semmibe kapott, tátott szájjal és tágra nyílt szemmel, anélkül, hogy egy szó is kijött volna a torkán egész lényével azt kérdezte: Mi történt az ég szerelmére? — Elaludni tilosl — ordított hátra menet közben a legény. Majd helyére húzta az üveglapot és, csak nekem, csendesen azt mondta: — Megtörténik, hogy elbóbiskolnak és — lőttek nekik... Ebben a korban és ilyen állapotban az elbóbiskolás veszélyes. Nem engedhetem meg magamnak. Hamarosan szürkülni kezdett. A szembejövő kocsik szemei egymás után felvillantak. A mentős megint kinyitotta a táskát, elővette a rádiókészüléket, bekapcsolta. Valamelyik állomás most is dühöngő beat-zenét sugárzott, a fiú a gombot máshová fordította. Csendes, megnyugtató muzsikát talált később, azt hallgatta. Megcsikordult mögöttünk az üvegtábla, az öreg beleakasztotta vastag körmét a nyílásba, elhúzta az ablakot. — Nem baj? A sofőr szája vigyorra torzult. Hangosabbra csavarta a rádiót, láthatóan a betegnek akart kedveskedni. — A cigányzenét kedvelem — mondta az öreg. — Akkor keresünk cigányzenét. Keresgélt egy ideig az állomások között. Végül az öregnek meg kellett elégednie egy bécsi operettel. — Ez úri zene — jegyezte meg az öreg. — De azért lehet hallgatni. Fülbemászó . .. Most már láthatóan visszatért bele az életkedv. A másik üvegtáblát is elhúzta, szinte egész vállig benyomult a vezetőfülkébe. Egyikünk se tudta, mit szóljon. Mi még mindig az előbbi hangulat hatása alatt voltunk. Ojra csak ő törte meg a csendet. — Van nekünk egy fiunk. A városban lakik és már számtalanszor hívott, látogassam meg őket. Már ki is tanult a gyerek, meg is nősült, a kisfiúk is megszületett, de én még egyszer se voltam náluk. — Látogassa meg őket, ha meggyógyul. B. Kubista: Párizsi vázlattömb - tusrajz, 1910.