Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-01 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

— Igen ám, de a vénasszony ellene van. Azt mondja: szargyúró voltál te világéletedben, ne menj sehová. Attól fél, szégyent hozok a gyererekre. Tudja, én a fiamat még mindig úgy hívom, hogy gyerek. De jő gyerek ... — Ne hallgasson az asszonyra. Csináljon rendet a háznál. — Könnyű azt mondani. Az asszonyverés már nem divat. Harminc esztendeje is van már, hogy utoljára megcsaptam az asszonyt. Úgy szoktam ... áztatott kötéllel. A sofőr kuncogott, én komolykodtam. És örültem, hogy a vénember jól van. Most már igen beszédes lett... — Nem szeretnék még elpatkolni... Ügy gondolom: meghalni nem szeretnék ... A mentős most már hahotázott, mulatságosnak tartotta az öreget. — Mi tagadás, én se szeretném, ha bemondaná az unalmast. Legalább is egyelőre még várjon vele... Az öreg tarka kockás zsebkendőt húzott elő. A sarka bogra volt kötve, azt bontogatta. Kis idó múlva verébtojás nagyságú kövecskét hámozott ki belőle. Remegő tenyerébe tette, úgy tartotta az orrunk alá. — Epekő! A sofőr tenyerébe akarta tenni a furcsa jószágot, de a fiú leplezhetetlen szűrnyedéssel elhúzta a kezét. — Amióta a doktor kivágta belőlem, itt őrzöm és folyton arra gondolok: belehalhattam volna. Éjjel néha arról álmodom, hogy lent vagyok a földben, két öl mélyen. Aztán ha felébredek, rég meghalt öreganyám jut az eszembe. Télen, amikor hordta a havat mindig arról mesélt, mi lesz az emberből. Azt mondta, hogy ott idővel béka üt tanyát az ember koponyájában. Hát nem szöTnyű? — Látni szeretném még az unokám. Az a helyzet, hogy még sohase láttam a gyereket. Az öregasszony nem enged el, hogy meglátogassam őket. A fiam a minap otthon volt és képzeljék, mire kért. Hogy meséljem el, hogyan volt, amikor legénykoromban a forgószélbe dobtuk a bicskánkat. Amikor a forgószélből kiugrott a boszorkány. — Csakugyan kiugrott? — kérdezte vidáman a sofőr. — Dehogy. De mesének jó volt. A fiam kiskorában tátott szájjal hallgatta. Az egészből csak annyi volt igaz, hogy a bicskát a forgószélbe dobtuk ... — És a boszorkány? Nincs boszorkány? — Hogyne lenne — mondta kacarászva az öreg. — Otthon maradt. Egymásra néztünk egy ideig, aztán hahotázva mindhárman röhögni kezdtünk a dolgon. De most már alaposan megeredt a beteg nyelve. Azt kérdezte váratlanul: láttunk-e már kitömött cethalat. A sofőr szégyenkezve vallotta be, hogy nem látott. Én diadalmasan számoltam be az öregnek, hogy Prágában, a múzeumban láttam egyet. — Igazán olyan nagy? — Hatalmas darab. — A pofája? Igaz, hogy akkora pofája van, hogy egy Trabant autó belefér? — Miért pont Trabant? Véleményem szerint egy MB-ezres is beleférne... — Azért, mert az unokám azt írta, hogy: Trabant. Nézze, itt a levél, elolvashatja. Továbbá azt írja, benne, hogy ő — a kisunokám — majd elvisz a múzeumba. Hát onnan tudom, hogy Trabant. Meg azt is tudom, hogy a cetborjú akkora, mint három bikaborjú együttvéve. Ez is biztos így van, mert ezt meg a fiam mondta. A sofőr most végre már talált a rádióban cigányzenét. Az öregember elégedetten bólintott. — Hangom — az már gyenge. A tüdőin is sípol egy kicsit. Húsz éve is van már, hogy kocsmában nem daloltam, — Hát a szeszt, szereti-e? — Szeretem. De az epém! Meg a vesém... És, hogy el ne felejtsem, azért sincs kedvem még meghalni, mert a gyerek a múltkor azt mondta, van olyan pálinka, aminek féldecije harmincötnegyven korona. Látják, azt meginnám. Ami olyan drága, az olyan lehet, mint a patikaszer. A fiam azt ígérte, legközelebb majd hoz belőle egy kisüveggel. Vagy ha majd elutazom hozzájuk... A gondolat az öreget egészen jókedvre derítette. Most már nem alázatosan ejtette ki a szavakat, mint az imént, hanem hangsúllyal. Mindketten meglepődtünk, áirtikor azt kérdezte tőlünk: Van-e kedvenc nótánk? Mi a nótánk? — Ismerik-e azt, hogy: Eltörött a kocsi kereke. Mert tudják meg, hogy az az én nótám, csakhogy már régesrég nem volt jókedvem. Különösen, ha az öregasszony folyton azzal emészt, hogy: hallgass, te szargyúró. Negyedóra múlva a városba értünk. A kórház felé fordultunk, a kapuban tágranyílt szemmel nézett ránk a portás, és rosszallóan a fejét csóválta. Három férfit látott a mentőkocsiban. Az öregember nótáját dalolták, — Az anyjuk istenit — mondta a portás. — Állami autón furikáztatják azokat a háklisvalagú parasztokat. Visszatérőben — miután az öreget már elhelyeztük az egyik kórteremben — meg is állította a sofőrt és kérdően nézett rá fontoskodva, mint általában a kapusok szoktak. — Nyugi, apafej, mondta neki a sofőr. Nyugi, mert a fejemben felolvadtak a mélyhűtött hangyák. Tudd, meg, hogy ez — ünnepnap. E

leredt az eső, és esett egész héten. Szépen, csendesen, éjiéi nappal. Esett, esett, esett — alaposan megáztatta a földeket. Aztán szellő támadt, elűzte a felhőket, kiderült az ég, és melegen sütött ki az őszi nap. Megszikkadt a föld, és szép, szántáshoz váló idő kerekedett. Bone Krajnenec újra befogta Szivuskát meg Belcsót, és elindult az eke után. FöldJCt minden oldalról erdő vette körül, szép, szélvédett völgyben terült el. A meglazult, porhanyóssá vált talaj omlott, mint a porcukor. Meglóbálta az ösztökét, és rászólt a befogott állatokra: — Na, gyerünk, testvérek! Hangját élesen verték vissza az erdők. Az öreg Beleső meglengette a farkát, és nyugodtan megindult. ELL

N PEIIN: Az erdőből élénken felel rá a visszhang. Beleső nekiindul mégint, Szivuska is nekigörnyed, de lába remeg, összerogy, ráesik a járomra, és fájdalmasan elbődül. Bone elhajítja az ösztökét, gyorsan kifogja Belcsót, és tanácstalanul áll Szivuska előtt. A tehén fekszik mozdulatlanul, a nyakát kinyújtotta, pofája a laza. porhanyós földbe fúródott, szemét lehúnyta és zihálva lélegzik. — Kelj fel, Szivuska, állj fel! — Bone kiszabadítja a járomból, és á. szarvánál fogva próbálja talpra állítani. A tehén felnyitja kissé a szemét, könyörögve néz a gazdájára, mintha csak azt akarná mondani: „Ugyan, hagyj nyugodtan meghalni!" — és szeme újból becsukódik. Bone körüljajgatja, és nem tudja, mitévő legyen. Szántott-szántatlan földjére egyaránt erősen tűz a nap. Csak néz-néz le az égről, és lassan megindul lefelé a dombok mögé. A közelben sehol senki. Mély hallgatásba borult az erdő is. —- Na Szivuska, kelj hát fel! Nézd, Beleső kinevet... Állj fel... södsz ... Ugye, így lesz, kedves? Szántani Galica és Beleső fog, te pedig legelsz a mezsgyén, onnan nézed őket, s majd odakiáltod nekik: „Dolgozzatok, dolgozzatok!" S micsoda öröm lesz nézni őket!... Estefelé, amikor elengedem Galicát, majd odafut hozzád, megnyalogat téged, s úgy köszön: „Jó estét, kedves öreganyám!"... No, állj fel, kedves! Kelj Jel már! Szivuska azonban meg sem moccan, nem nyitja fel a szemét sem, hogy gazdájára nézzen. Egész teste remeg, mintha lázas volna. Bone feláll, letör egy darab kenyeret, megsózza és odatartja a tehén szája elé. — No, kapd be, soványkám! Szivuska felnyitja a szemét, hogy könyörögve a gazdájára nézzen, és újra lecsukja. Bone elkeseredetten sóhajt. Végignéz lassan száradásnak indult, cserepesedő földjén, s azután a hallgatag erdő felé. A mezsgyén békésen legelésző Belcsóra vet egy pillantást, majd a siető napra tekint, és rádöbben: egyedül van / BA

RÁ

ZD

AB

AN Szivuska, a kis sovány tehén, alig feleakkora, mint Beleső, igyekezett lépést tartani társával. Egymás mellett sorakoztak a barázdák: kettő, három, négy ... Bone bánatos arca kissé felderült, elfeledkezik nyomorúságáról, és fütyörészni kezd. — Beleső, lassabban, Beleső! Lemarad Szivuska!... No, gyerünk, Szivuska, gyerünk! Gyerünk Szivuska, gyerünk, soványka! No, gyerünk, kedves!... Tudom, elfáradtatok, de mit tehetünk? Én is fáradt vagyok, egész nap le, fel, le, fel... Beleső, a ravasz öreg ökör, fújtatott, szuszogott, és előkelően megindult. A kis Szivuska minden erejével nekifeszült, meggörnyedt, szája kinyílt, vékony farka felgörbült, s míg Beleső egyet lépett, addig ő kettőt. Kinyújtotta nyelvét, s ment, ment, húzott. Körös-körül sehol egy teremtett lélek. Az erdőben az ősz zizegő, mezítelen lába alatt meg-megrecsesent a száraz gally. — No, gyerünk, Szivuska. Gyerünk, kedves! — kiáltja Bone, és aggódva figyeli, hogy merül ki, mint veszíti egyre jobban erejét vézna kis tehene. — Hó!... Megálljunk! Pihenjetek egy keveset! A fáradt állatok megállnak. Bone hozzájuk lép, és megsimogatja homlokukat. — Beleső, Beleső, nincs benned egy parányi emberség sem! Agyonfárasztottad Szivuskát. Ugye, Szivuska? — beszél hozzájuk. Szivuska és Beleső nyugodtan és közömbösen néznek rá nagy, bús szemükkel. Szuszognak. Erősen szuszognak. Szivuska szájából habzó nyál csurog. Társára néz, majd a gazdájára, és csüggedten hajtja le fejét. — Mi van, kedves? Mondd, mi bajod? Nehéz az eke? Kis sovány Szivuskám! Sír, ugye, a szíved, kedves? No, kihúzzuk még estig, holnap ünnep, egész nap pihenünk! Akarsz valamit, Beleső? Mit nézel rajtam? Derék

t fiú vagy te is — beszél hozzájuk Bone. Szivuska azonban nem emeli fel a fejét. Mintha gazdája hangja nem nyugtatná meg a szívét. Beesett horpasza erősen és gyorsan emelkedik és süllyed. Remeg a lába. — Mondd, mi lelt, Szivuska? — kérdezte ijedten Bone, és simogatni kezdi lágyán, • mint beteg gyermekét az anya. Aztán megragadja az ekeszarvát, és rákiált a két állatra: — No, gyerünk! Mozogjunk! Beleső nekifeszül, indulni próbál. Szivuska erőlködik, hogy együtt induljon meg vele, de nem győzi a lépést és megáll. — No, gyerünk! — hangzik Bone hangos biztatása. Ne tréfálj, kedves ... Nézd, milyen szép porhanyós a föld, öröm szántani. Bs újra megfogja a tehén szarvát és megpróbálja lassan talpra állítani. Szivuska nekifeszíti lábát a földnek, és erőlködik, hogy felálljon, de alig tud megmozdulni. S újra fájdalmasan leengedi a fejét a laza talajra, és fújtatva lélegzik. Bone eléje ül, térdére emeli fejét simogatja és csókolgatja a tehén homlokát. — Ne tedd ezt velem! Szánj meg, hallod? Már csak ez az egy tábla van hátra. Szántsuk még ezt fel, utána aztán pihenjünk ... Nem fogIák be többé ebben az életben. Majd felnő a te kis Galicád, s ő segít Belcsónak. Te pedig fekszel egész nap az istállóban; és kérődzői. A gyerekek a fehér vödörben hozzák majd neked a vizet, és minden reggel abrakot tesznek eléd ... Rendbe jössz, meggyógyulsz, megerőaz egész völgyben, nem várhat se* honnan segítséget. Újra a beteg Szivuska felé fordúl: — Kelj fel, kedves! Kelj feli Medve van az erdőben, idejön s megesz — ijesztgeti. Leveszi a kocsiról az ócska pokrócot, magára teríti, bemegy az erdőbe, ott bömbölni kezd, a medvét utánozva, négykézláb kimászik, és a szegény tehénhez közeledik. — Ban . . . Annii? — közeledik mindjobban Szivuskához. Szivuska felnyitja a szemét. Bús, elgyötört szeme mélyén iszonyú rémület ül. Felemell a fejét, kétségbeesetten elbődül... de felállni nem tud. Bone hirtelen ledobja magáróla pokrócot, csüggedten az állat fölé hajol, keresztet vet, és keservesen felzokog. Szivuska még egyet bődült, szeme ijesztően kimeredt, és ezzel ki* múlt. l Deesis 1660. A Pozsonyban megrendezett óbolgár képzőművészeti tárlat egyik remekének fehér-fekete fényképreprodukciója. Eredetije színes tempera festmény faalapon és Belcsin község templomában található. Magassága 73 cm, szélessége 40 cm. i