Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-08 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

esothóba készülve igyekeztem sok mindent elolvasni erről az eléggé ismeretlen afrikai országról, melynek függetHH lenségét 1966. október 4-én kiáltották ki. A különféle kiadványok szerzői szinte versengtek egymással különféle jelzők keresésében. Egyesek „afrikai Tibetnek", mások „fellegek mögötti országnak", „afrikai Svájcnak" nevezték Lesothót. Ilyen meghatározások sem hiányoztak: „DélAfrika túsza", „a szabadság törpeszigete az apartheid tengerében", „tüske a Délafrikai Köztársaság testében" stb. Az afrikai földrészen csak két olyan ország van, amely más állam belsejében terül el. E két ország: Gambia és Lesotho. Míg azonban Gambiát szintén független afrikai ország — Szenegál veszi körül, és Gambia számára megközelíthető a tenger, egészen más a helyzete Lesothónak. Ennek az államnak a paszta létezését is paradoxonnak tartják. Igényelheti-e az Cnáüo iétet egy olyan afrikai ország, ama ívet ellenséges fajüldöző állam vesz köv-üj nincs saját gazdasági bázisa s ennek következtében lakosságának még a tizedrészét sem tudja eltartani. listáján, akkor ujjlenyomatot vesznek tőle, „ticket"-et kap és ércbányába küldik dolgozni. A bászutók híresek munkaszeretetükről és arról, hogy a legnehezebb és legveszélyesebb munkával is megbirkóznak . . . Maseru Kétféle kapu Lesotho fővárosa — Maseru és a határállomás között kőhajításnyi a távolság. Csak át kell kelnünk egy folyő kiszáradt ága fölött meredező keskeny hídon. A túlsó parton hosszú kőbarakk. Üvegezett felső részének tetőzetén hatalmas fényszórók. Balra és jobbra kapuk. Mindkét kapun túl magas dróthálózattal körülveti udvartérség. A tízezer lakosú főváros hegység tövében épült. Főutcája, melyet Erzsébet angol királynőről neveztek el, a Bloemfonten-ből vezető országút folytatásaként hat. Nincsenek járdái, s alig tesz egy-két lépést az ember, rögtön poros lesz. A város központjában emeletes postahivatal, melynek órája mindig ugyanazt az időt mutatja, két áruház, melynek portékáin ott áll a pecsét? „Made in South-Africa" ••. A fő árucikkek: takarók, melyek ugyan nem védik meg az emberi" az éjszakánkint a hegyek felől fújó hideg széltől, kúpalakú kalap - a bászutók hagyományos fejdísze — egyébként az ország állami lobogóján is látható —, kecskebőr házipapucs, legyezők, melyekkel a legyek ellen védekeznek ... Az üzletsorok közelében két külföldi bank fiókja. A nagygyűlések, ceremóniák, ünnepségek rendezésére szolgáló tér körül 11. Moshoeshoe király, legfőbb törzsfőnök rezidenciája, minisztériumi épületek, a Shell társaság benzinkútja, katolikus központ egy hatalmas székesegyházzal, a lesothói lovasrendőrség ezredének törzskara, kórház. A főutcától egy hegyoldalban meredeken helyezkednek el a lakónegyedek. Az emberek téglaházakban laknak, melyeknek a tetőzetén helyezkednek el a parányi ablakok. de a leggyakrabban bászutó M. Zenovics lesothói riportja EGY ORSZÁG HsaU Egy parányi afrikai „szigetállam" problémái • Mit ér a függetlenség Lesothóban? t Az „afrikai Svájc" nyomara • A lassú halál neve: compound Maseru és Bloemfontün között nem tapasztalható élénk közúti forgalom, nem * is azért van a két kapu, hogy jobban irányíthassák a forgalmat. Itt kezdődik az a birodalom, amelyben eleve megszabják, ki megy balra és ki megy jobbra. Balra — a fehéreké az üt, jobbra — a nem fehéreké. figy hórihorgas rendőrlegény kis ablakon keresztül szemügyre veszi kocsinkat. — Kofferek nincsenek? (A fajüldözők így nevezik megvetően az afrikaiakat.) Az'án int a kezével: — Szabat! az úí. \ rendőr átmegy a túlsó ablakiwz. Azon az oldalon már vagy száz afrikai tolong. Feszül a bőrük, csillog a szemük. Nagyon szomjasak. Próbálna meg az ember akár csak egy órát is álldogálni a tűző afrikai napsütésben. Valaha kéknek vagy sárgának nevezett ingfélét, meg nemeznadrágot viselnek az afrikaiak. Ezek itt mégis boldogok. Hogyisne. Hisz nemsokára eljutnak az ígéret földjére, Randbe. Azt mondják, esténkint ott víg zeneszó hallatszik, s ami a legfőbb, lehet keresni. Küldhetnek haza pénzt feleségnek, anyának, ajándékot hozhatnak meuyaszszonynak. Lehet, hogy az ad erőt a közelben álló izmos bászutó legénynek, fohn Mohlabaninak. Az ő sorsa Lesotho egymillió lakosából 150 ezernek a sorsát jelképezi, Lesotho területének nagyrésze a hósapkás Sárkány-hegységgel koszorúzott magas fennsík. Szép tájképek tárulnak a látogató szeme elé, ezért is nevezték el Lesothót „afrikai Svájcnak". Am az országnak nincs ipara, mezőgazdasága is kezdetleges, állattenyésztéssel pedig a lakosságnak elenyésző része foglalkozik. A lesothóiaknak nincs lehetőségük, hogy elcsodálkozzanak a havas begyek költői szépségein. Aki teheti, arra törekszik, hogy kikerüljön a hazájának nevezett bűvkörből. A bászutók számára azonban csak egy mód van, hogy kijussanak a körülzárt országból: az idegeneket toborzó legközelebbi munkahivatal. A toborzók ugyanúgy viselkednek, mint ' egykor New Orleans rabszolgapiacain az amerikai ültetvényesek. Ha az afrikai egészséges és szívós, s neve nem szerepel a „lázadók" és „agitátorok" feketesapkára fönnáll szalmatetős agyagkunyhókban húzódnak meg az emberek. A ruhaszárító kötelekel kinn az utcákon húzzák ki. A tevesárga színű kiégett földön szórványosan csupasz bokrok, a csenevész fák nuftt a tikkasztó napsütés ell^. Négersors De térjünk vissza John Molilabanihoz. Hogyan él a „páratlan lehetőségek hazájában", ahogyan a prospektusok DélAfrikát reklámozzák. Sorstársaival együtt egy nagy fallal körülvett puszta udvaron áll és várakozik. Csodálkozó tekintetük riadtságot tükröz. Nem értik, honnan jön a nagy zaj, mely valahonnan a föld alól hallatszik, mit ordítoz a tizescsoport-vezető a maga keverék nyelvén, melyet angolból és a helyi nyelvjárásokból munkavezényszavak továbbításává dolgoztak ki. Néhány nap, és fohn a szakmai alapkiképzés után munkába áll. A világ legmélyebb aranybányájában. Beugrik a nedves és sötét csillébe, melyből éppen hogy kirakták a rögöket, és kilométerekre leereszkedik a mélyre. De hogyan? Milyen kanyargós, összeszűkülő és veszélyes úton, hogy aztán villanyfúrógépekkel omlassza a kemény kőzetet. A felszínen is szakadatlan munka folyik. Zúzzák, porlasztják a kőtömböket, míg valamilyen híg péppé nem válnak. Ezt aztán többször szitákon engedik út, míg végül csak sárga víz marad — kis mennyiségű aranyat tartalmazó üledék. Nyolcezer bányásznak egész napig kell dolgoznia, hogy a Bank of Englanď acélszéfjében, vagy Fort Noxban, ahol az Egyesült Államok aranykészletét őrzik, még egy 12 és fél kilogramm súlyú aranytömbbel gyarapodjék az állomány. Egy ilyen aranytömb több mint ötezer font sterlingbe kerül. Egy bányász m'úszakonkint átlag hat schillinget keres. A szerződés egy évre köti le őket. Egyhangúan telnek a napok ... A műszak befejeztével Jolin és társai visszamennek a compoundba — így nevezik itt a bányászok bérkaszárnyáit. Betonpricscseikre levetik rongyos munkaruhájukat és a mosdók felé tartanak. Egyetlen örömük, ha friss vízzel lefröcskölhetik egymást. Végre kijutottak az örökös porból és sötétségből. Hatalmas üstök gördülnek be a compound udvarába. Sorakozó. Sorjában átnyújtják a szakácsnak alumínium csajkájukat, hogy megkapják kukoricakásaadagjukat, a „marevut", melyet „zöldséglevesnek" nevezett bizalmatlan külsejű valamivel öntenek le. A munkások hetente háromszor kapnak egy pint minimális alkoholtartalmú „kaffersört". Ezenkívül minden compoiuidban van ún. tánctér, ahol „kiengedhetik a szelepeket", kissé „törzsi életet élhetnek", járhatják a népi táncaikat. A fajüldözők propagandája azt állítja, hogy a bennszülöttek nem fogadják be az európai kultúrát és görcsösen ragaszkodnak törzsi szokásaikhoz és hagyományaikhoz. A társaság „nagylelkű". A Délafrikai Köztársaság bányakamarájának illusztrált brosúrája azt állítja, hogy „a bányászoknak mcqvan mindenük, amit csak kívánnak". Évente az afrikaiak százezrei mennek munkát keresni Randbe. Malawiból, Mocambique-ből, Botswanából, Lesothóból, Swaziföldről és Angolából, a dél-afrikai „bantusztánokból" érkeznek a legtöbben. Amikor először lépnek a coinpund területére, még könnyű őket megkülönböztetni egymástól. A hlubik vörös-kék ruházatukról és részvétlen tekintetükről, a tembuk karpereceikről, a bakszák nyakukon vörös forradáshelyekről, a bászutók kúpszerű szalmakalapjaikról ismerhetők fel... A por, a piszok, a fáradtság azonban rövidesen minden különbségei eltüntet köztük. Rövidesen mind számolgatni fogják a hátralévő napokat és azért fognak fohászkodni, hogy élve és épségben hazatérhessenek. Korántsem mind térnek haza. A bányakatasztrófák gyakori jelenségek, noha a társaságok mindenképpen igyekeznek eltussolni az Ilyen eseteket, vagy legalábbis elhallgatják a szerencsétlenségek következményeit. Megtörténik, hogy az európai munkafelvigyázó túl későn figyelmezteti a bányászokat, hogy a gyújtózsinór már ég. 1967-ben 39 bányász fizetett rá életével egy munkafelügyelő gondatlanságára. 1960-ban 437 afrikai pusztult el egy bányában. A kaffer élete senkit sem érdekel. Az embertelen élet- és munkakörülményeket elviselni nem tudó munkások gyakran a szerződésben megjelölt időpontnál előbb hagyják ott a föld alatti poklot. Ilyenkor valóságos hajtóvadászat folyik a szökevényekre. Az elfogottakra pénzbírság vagy több heti börtön vár, utána visszatérnek a gyűlölt compoundba... Akik a balhatatlanságra várnak Két évvel ezelőtt, amikor dr. james H. Badford 73 éves kaliforniai ideggyógyász tüdőrákban elhunyt, temetésének szokatlan módja általános figyelmet keltett. Badford holttestét száraz jég közé helyezték, vérét kiszivattyúzták és speciális ragyásgátló oldattal helyettesítették. Ezután különleges hűtőkamrában helyezték el a holttestet. Ez a szokatlan temetés Badford végrendelete szerint történt, ugyanis így akarta előmozdítani a „kironika" sikerét — a halottak fagyasztásának gyakorlati kidolgozását. Ez az elgondolás azon a ködös reményen alapszik, hogy a tudósok a közeljövőben rájönnek a halottak újjáélesztésének módjára. Bár a halottak felélesztése ma még csak ábránd, eddig már tíz ember követte Badford példáját. Az úgynevezett „kironikai társaságok" jelszava: „Nincs többé halul!" Ezeknek a társaságoknak már több mint ezer tagjuk van, s közülük egyedül New Yorkban húszan végrendelkeztek úgy, hogy haláluk után hűtőkamrában helyezzék el holttestüket. beszélnek a világon? A nyelvészek a spanyolországi Alicante városban tartott gyűlésükön megállapították, hogy jelenleg a világon 2967 nyelven beszélnek. Ebben a számban benne foglaltatik az az 1200 nyelv is, amelyet az amerikai indiánok használnak. Tanulságos a felirat Újabban a következő felirat jött divatba a gépkocsik hátsó ablakán, a többi vezető okulására: „Légy óvatos, dr. Barnard vár bennünketl" ttrtoll Az amerikai Fisher Pen cég olyan golyóstollat készített, amelyet az asztronauták is használhatnak. Az „űrtollal" — bármilyen szögben tartja is az ember — folyamatosan lehet írni, anélkül, hogy folyna belőle a tinta. Az „űrtoli" titka: Forrasztott tartály, amelyben a nyomást nitrogén szabályozza. Az összepréselt gáz megakadályozza a tinta párolgását és oxidálódását. A nagy viszkozitású tinta csaknem szilárd, írás közben azonban a golyó forog, magához vonzza és megolvasztja a tintát. A toll hegye golyóhoz hegesztett szelep, amely fékezi ennek a nyúlós rugalmas tintának a golyóhoz jutását.