Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-08 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

Ä emu DÄmisra! ^ mű Kmeczkó Mihály negyvennégyben született Buzitán. (Kassai járás). Szepsiben érettségizett és hatvannégyben a Nyitrai Pedagógiai Fakultáson a szlovák—magyar szakon szerezte meg diplomáját. Öt éven át tanított a dunaszerdahelyi járás egy községében, Nagyszarván. jelenleg a Tábortűz kulturális rovatának a vezetője. Véleménye szerint az irodalomban nem érvényesülhet semmilyen kizárólagossági elv. Ugyanakkor idegenkedik mindenfajta messzianizmustól. Fenti véleményével egyetérthetünk. A művészetben minden kizárólagossági hajlam csakis a művészet rovására érvényesülhet, mert eleve útját állja a fejlődésnek és a különböző stílusárnyalatok kialakulásának. Ami pedig engem illet, én is többre becsülöm a tudással párosuló szkepszist, mely megkérdőjelezi a dolgokat, és kérdéseit meg is válaszolja, hogy aztán a tudás birtokában cselekedetre képessé váljon az ember, r - r- r i ' Kmeczkó Mihály szerint a művészét .".egyfajta nyelv — vagy kifejezésmód —, amelyet csak az ért és beszél, aki megtanulja, mint báj-mely idegen nyelvet. Ez a véleménye nem mentes a túlzástól, de sok benne az igazság. Valójában úgy áll a dolog, hogy már az általános műveltség megszerzése is képesíti az embert a művészetek nyelvének legalább részleges megértésére, ami a hajiam és a művészetek szeretete teljessé tehet. Kmeczkó Mihály költői kiteljesedéséről úgy-ahogy tudok magamnak képet alkotni. Ismerem egy kötetnyi versét abból az időből, mikor még nem lehetett elfogadni, s anwál nagyobb örömet okoz, mikor úgy ismerhetem meg, és úgy is mertethetem, mikor már el kell fogadni. A lassú érlelődési folyamat és különféle hatások ismertetésére pillanatnyilag nincs időnk, sem helyünk. Lássunk neki a versek elemzésének. A Félelem sebei: tágra nyílt rettegő szempár, két sötét nyílás, a félelem ós az iszonyat tükre, a költő szeme, aki furcsamód nem bort, hanem józanságot tölt poharába. S ez itt mégsem költői furcsaság, hanem rendkívül tiszta erkölcsi alapállás. Amint később látni fogjuk, Kmeczkó Mihály költészetében felbukkannak az elátkozott költők motívumai, de nyomát se leljük a mámor szomjának és istenítésének, ami a dekadens költőkre annyira jellemző, akárcsak Ady Endrére. A költeményt indító metafora nemhogy érthetetlen, hanem két évezredre használatos és közismert közhely. Krisztus töviskoronáját juttatja eszünkbe. Csakhogy a versben nem Krisztusról, hanem az elesett katonáról van szó. Tehát reá emlékezik, aki falu gyermeke, parasztember volt, — „gyönyörű" mint az apja faragta villanyelek". — Szebb és találóbb jelző aligha kerülhetett volna ki versíró tolla alól. A villa ikerágút kitépték törzséből. Drasztikus, ugyanakkor artisztikus kép. Itt — ebben a pillanatban — a fájdalom koronája már nem a töviskoronát, hanem egy teljes, gyönyörű fát asszociál. Kitépik belőle a villa ikerágát: alighanem gránátrobbanás vitte el a katona lábát, így válik érthetővé az első szakasz zárósora: „gyökérujjáig nem jut el a kézfogás melege. Ezen a soron a sír hideg, mindörökre elválasztó némasága, fagyos lehelete árad el. A költő mégsem hisz a halál véglegességében .a villa ikerágát „dús dinnyeligetben a Dnyeper szigetén ültették el." Akármilyen körülmények között is következett be a halál, új élet televénye és feltétele. A vers hirtelen megszakad, s következik a párhuzam: a robbanással fenyegető nemzetközi feszültségek, a harmadik világháború elborzasztó lehetőségének a fölérzése. Ebben a pillanatban a lét — az emberi lét — összekuporodik, akár egy petefészek. A minimumra, szinte semmivé zsugorodik. A koponya csontbarlangjába visszahúzódó értelem sóhajtása a félelem futóorkánja, melyben borzongó táncra perdülnek a költő emlékei és idegei. A tátogó hajszálak az értelmetlenség szimbólumai. A károgó elektronmadarak a veszélyes modern technikát jelzik. Nagyon becsületes, háborúellenes alapállás ez, mely nem tud politikummá tágulni, s így az elmagányosodott és magányában tehetetlen ember állásfoglalásává szűkül. Bűn ez? A csatárláncba fölfejlődő katona is egyedül marad aggodalmaival és emberi rettegésével. Nem az a hős, aki képtelen a féleimre, hanem az, aki félelmét legyőzve mégis harcba indul. Megtérés: A tízsoros költemény szinte himnikus lendülettel énekelné meg a nő szépségét: „illanó derekatok égig ér". Á sudár törzsű, égig érő fákkal azonosítja az asszonyok szépségét. Ám a sor felében máris megtorpan a himnikus lendület. A szerelem maga a fájdalom, kés vagy tőr, s a fa szépségével asszociált szépség hirtelen kés után sóvárgó tenyeret és veszélyes körmöt növeszt. Bizarr, félelmetes, mégis találó képzettársítás. A következő pillanatban a fájdalmas dráma szinte végtelenné nagyítva a szerves és szervezetlen élet körforgásába vetítve jelenik meg: „szervezkedésre kényszerülnek bennünk a fák". A szervetlenből szervessé vált élet szerveződik a természet törvényévé — nemiséggé. S itt kérdez fel a költő: „Hol van melege ennek a testzöld lobogósnak? A tavasz és a szerelem egyidejűsége, a költészet örök motívuma Lucretiustól Petőfiig korszerűen testzöld lobogássá asszociálódik ebben a fájdalmas kérdésben. A vers másik felét ez a testzöld lobogás provokálja: a szerelem és a nemiség motívumait átszövi a halál gondolata és motívuma. A föld celláiban — a sír sötétségében megy végbe az enyészel romboló munkája. Ez a halál, mely itt sem végleges állapot: „Tornyotokba szö künk, emlékünk illattá válik. Mi történt? Az eredeti kép, az égig érő fák sudár törzse, mely az asszonyok himnikusan fölérzett szépségét dalolta, hirtelen toronnyá, toronymagas igazi fává redukálódik. Ez az anyagcsere, az élet és a halál örök körforgása. Könyör leien objektivitás: melynek egyik motor ja a nemiség. így válik világossá számunkra a versbe épített nosztalgikus kérdés: hol van melege ennek a testzöld lobogósnak? A költő az emberivé szublimált meleg séget, az igazi szerelmet kéri számon. Nein a természettől, hanem az embertől. A Virágének is a szerelmet énekli. Egy leányt, akit a természettől kölcsönvett szépségekkel ruház fel. Boldogtalan, hirtelen véget ért szerelem volt. Kulcskattanás volt a leány utolsó szava. Az első pillantásra meghökkentő, furcsa képzettársítás, mégis irgalmatlanul Igaz. Bezárul mögöttünk egy ajtó. Kulcs kattan a zárban. Ez a fémesen, hidegen csatta nő hang volt az utolsó sző. Aztán múlnak az évek. Visszakísért a régi szere lem emléke „Azt mondják, virág lett, szűk nyakú vázába tették". így őrizget jük egy ideig kedves emlékeink virágait. Lehet ez ís a vers értelme, de lehet sokkal tágabban is értelmezni. Egykori szerelmünk tárgya meghalt, s valahol, valakinél egy sírjáról szakított virág hervad a szűk nyakú vázában. És megint ott vagyunk az élet és ä halál örök körforgásánál. A természeti folyamatok könyörtelen objektivitásánál. Erdőtűz című versében egy fenyő ha lála a beteljesedett szerelem sokféle elemből finoman összeötvözött szimbóluma. Megtaláljuk benne az elátkozott költők minden motívumát, a halál és a szerelem elválaszthatatlanul jelenik meg benne, ugyanúgy a gyönyör és a fájda lom motívuma is, mégis újszerűen, a de kadencia jegyei nélkül. Ars humána című versében az ember a kozmosz, a mindenség fiaként jelenik meg, akinek bölcsője a tér és az idő teje táplálta naggyá őt. Az idő teje — a saját történelme, tehát olyan ember, aki saját magát teremtette meg. Csakhogy ez az ember tele van kárhozatos ellentmondásokkal (Fullánkos vércsepp zümmög erünkben) és a válsághelyzet teremtette várakozás feszültségével. A fogalmak, a kritériumok és az eszmények válságáról van szó. Csillaghullással mérjük a percet. Elavult eszmények csillaghullásával. Az őszinte emberi fájdalom jelenti a válságot feloldó katarzist. Hat sorba tömörítve a mai ember drámája, és nem túlzás, ha azt mondjuk, tragédiája. Már az egyes versek elemzésének során csaknem mindent elmondtunk, ami elmondható Kmeckó Mihály költészetéről. Összefoglalóban megállapíthatjuk, hogy többféle hatást, főleg szürrealista és szimbolista hatásokat ötvözött össze szerencsésen. A ritmuskompozíciókhoz is van érzéke. Ért a tömörítéshez. A szimbolista és a szürrealista hatások ellenére sem tapad költészetéhez azok filozófiai ballasztja sőt inkább egészen modern természettudományos scientizmus jellemzi, ezért távol áll tőle minden dekadencia. Asszociációival és szimbólumaival nem a véletlenszerűt, hanem á törvényszerűt tükrözi. Az „ars humána", az ember művészete pedig a tévedésektől mentesülő szocialista eszmeiség és élet költőjévé avatja őt. BABI TIBOR KMECZKÓ MIHÁLY A FÉLELEM SEBEI FAJDALOM VOLT KORONÁJA GYÖNYÖRŰ MINT AZ APJA jaragta villanyelek ikerágát kitépték torzséból dús dinnyeligetbe ültették a Dnyeper szigetén gyökérujjáig nem jut el a kézfogás melege összekuporodik a lét mint egy petefészek dühödt elektronmadarak kárognak jajkiáltásuk a föld sz'wdobogása csontbarlang remetéje az értelem napjai halszájak futóorkán támad sóhajából szemem a jelelem sebe míg józanságot töltök poharamba VÁRATLANUL TÁNCRA PERDÜLNEK EMLÉKEIM MEGTÉRÉS ILLANÓ DEREKATOK ÉGIG ÉR AKAR A KÉS SÓVÁRGÓ tenyeret karcsú körmöt növeszt szervezkedésre kényszerülnek bennünk a fák hol van melege ennek a lestzöld lobogósnak a föld celláiban férgek csempészik szövetünkbe «z öntudatot fogunk közé tömik az eszmélés gyökerét illanó karcsú TORNYOTOKBA SZÓKÜNK EMLÉKÜNK ILLATTÁ VÁLIK VIRÁGÉNEK COMBI A JEGENY ElVÜ VOLT S BARNA MiNT A VOW ringó járást a búzatáblától örökölt piros táncot jártak almaarcán az izmok csókjai testemen nyíltak ujjai közt felsikoltott a fény kulcskattanás volt utolsó szava azt MONDJÁK VIRÁG LETT SZÜKNYAKÜ VÁZÁBA TETTÉK // // ERDŐTŰZ AZ ÉG KRISTÁLYTÜKRE HIRTELEN ÖSSZETÖRT REMEGŐ könnycsepp lett a tó egy szerelmes fenyő epekedve az ösvényre borult vőlegénye jött a favágó fejszéjére villant a fa meztelen combja a gyönyör SEJTJEIK POHARÁBA SZÖKÖTT LOBOGTAK MINT AZ ERDŐTŰZ ARS HUMANA VIZEK LÁGYSÄGA KÖVEK ZENÉJE SZÜLT TEJÜNK AZ IDO bölcsőnk a tér fény a köldökünk fullánkos vércsepp zümmög ériinkben drótkötél-izmunk pattanásig feszül akár a várakozássál teli csend mióta elvesztették szüzességüket a fogalmak csillaghullással MÉRJÜK A PERCET MEGTISZTULÁS FÁJDALMA AZ ÉLETÜNK memmmmmm HHOBMH EE