Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-08 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

dor Mihajlovics ugyancsak képes lett volna valamit kívülről idézni saját írásaiból, amelyeket lázas sietséggel folytatásokban szállítón íz újságoknak. Befejezte. Idézőjelek, vége, kis hidak a Néva fölött, mindez valószerűtlen volt a modern mozi és Puskin előtt. — Ez nem lehet — ismételgettem, miközben éreztem puha bőrét, simogattam finom, ápolt, lakkozott körmű ujjait, a lakk megegyezett a szájrúzsa színével, megmondtuk egymásnak a keresztnevünket. En az ő nevét nem árulom el, elnézésüket kérem, egészen fel voltam kavarva. Ennek az estének az emléke teljesen valószínűtlen, nem maradt utána semmiféle bizonyíték, egyetlen tárgy, apróság, semmi egyéb, csak az agy munkája, amint felidézi a hat év előtti nevetséges dolgokat. — Csakhogy én igazán szeretem Dosztojevszkijt — mondta. <— Es a Fehér éjszakákat. Volt már Leningrádban? Akkor még nem jártam Leningrádban. — Maga francia — mondtam határozottan. — Vagy van valami köze Viscontihoz. Elszomorodott. — Láttam őt. — En is láttam magát. Azután felálltunk, fogtuk egymás kezét, megkerültük a kő Puskint, belémkarolt és felém fordult: — Elhiszi, hogy Igazán francia vagyok? — Ahhoz túl jól beszél oroszul. — Es az vagyok. Azért is. — No, persze. Szomjas voltam, odamentünk egy automatához, ahol az ember csak kiöblíti a poharat és viszolyog rémületében, vajon igyon-e a pohárból, amit előtte ezrek használták, de nagyon száraz volt a torkom. — Valóban Csehszlovákiából jött? Csapoltam a piros ízesített vizet, de másik kezemmel a zakómba nyúltam és megmutattam a zöld útlevelet. — Jöjjön — mondta hirtelen —, jöjjön, megyünk. Es mentünk. Járkáltunk az esti utcákon, karonfogva, néha megálltunk, nem tudom, merre bolyongtunk, támaszpontom, a Gorkij út, eltűnt, a Kreml sem volt látható, de nekem minden mindegy volt. — Szóval nem hlszt, hogy egy kicsit francia is vagyok? — Maga ragyogó, finom — rögtönöztem orosz tudásom szerint, szlovák kifejezéseket kevertem bele, hiszen szláv a szlávnak testvére —, van magában valami franciás. — Dosztojevszkij sokat járt külföldre — mondta elgondolkodva. — Maga volt már Baden-Badenben? — Nem voltam. — Leningrádban sem volt. Semmit sem tud. Az égvilágon semmit. Maguk mind azt hiszik, hogy sokat tudnak, de semmit sem tudnak. És kis mélázás után: — Ki tudja, miért járt itt Visconti? Szereti az olasz filmeket? Azt mondtam, hogy Igen, bár nálunk bizonyos idő óta letűnt az olasz filmek divatja, de erről egyikünk sem tehet. Egyszerre megtorpant. Trolibusz közeledett. — Hol vagyunk? — Ne törődjön vele. jöjjön. Meg akartam érte is fizetni a jegyet, sokáig tébláboltam a peronon, az ember nem jön rá mindjárt a különböző önkiszolgáló rendszerekre, de ő már vett jegyeket és behúzott a kocsiba. — Hová megyünk? — A francia nők tudják — nevetett. Körülbelül negyed óra múlva kiszálltunk. Elhagyatott utcák, sehol egy üzlet, távolabb valami állomás, kevés autó, nagy ritkán egy-egy taxi robogott át. Aszfaltsivatag valahol Moszkva peremén. Az aszfalttól jó messzire egy sor alacsony, öreg ház. Újra belémkarolt. — Elkísér, ügye? Érdekes, hogy a tér, a környezet, mennyire igyekszik megváltoztatni a lényünket, de egészen biztosan sikerül megváltoztatnia a fizikumunkat. Oldalát az oldalamnál éreztem, haját néha a homlokomra fújta a szellő, kisebb mozdulattal kezem a melle közelébe került, gyorsan lépdeltünk egymásba karolva, egyáltalán nem szégyenkezett, láthatólag boldog volt, sietett az éjszakai aszfalt pusztaságán át. Nem nézelődtem, a környék szorongással töltött el, a megcsonkított látóhatár nem volt érdekes, a trolibusz hálózatával átszőtt kiterjedt négyzetkilométereket betöltötte meleg karja és kemény csípője, a fáradt rózsaszín és hajának feketesége szétömlött a térben, beborította a világ szürkeségét, csak arra maradt jogom, hogy mutatóújjammal érezzem a ruha anyaga alatt melle domborulatát, mint az éjszaka élő tanúbizonyságát. Beszélt, csacsogott, és én csüngtem az ajkán. Igazán, miért nem hisz nekem? Igazán francia vagyok, félig, vagy csak negyed részben. Az anyám francia volt, vagy a nagyanyám, nem tudom. Beszélt valamit az orosz—francia kapcsolatokról, Napóleonról, Borodinóról, a visszavonulásról, nevelőnőkről, Tolsztojról, fasznafa Polfanáról, az ukrajnai és halicsl neveVónőkről, Bálzacról és Hanszká asszony iránti nagy szerelméről, de Gaulle-ról, azt mondta, szomorú dolog, hogy a nullától kell elkezdeni a francia nyelv tanulását, bár benne van Franciaország, az édes Franciaország, perszehogy édes, istenem, de még milyen édes, szorítottam a karját és egyre jobban elvesztettem az eszemet, megmegálltam az úton, várjon, mindjárt ott vagyunk. Ott, néhány sor vigasztalan, fekete egyemeletes ház volt, furcsa apró udvarokon keresztül bukdácsoltam utána és dicsőítettem francia kezét és száját és csacsogását és Ukrajnát és Moszkvát, meg a moszkvai éjszakát. Ott valami lépcsőház kezdődött magas lépcsőfokokkal, keskeny főlépcsők és áldott sötétség, amelyben elveszett a fáradt rózsaszín és csak az arc, a nyak és a kezek világították halványan. Itt lakik a nővérem, otthon vagyok. Otthon vagyunk, mondtam. Otthon vagyok, névetett és átöleltük egymást, összetapadtunk, mint akik kiéheztek a hosszú visszavonulásban az égő Moszkvától Borodinóig. Azután kiszabadította csodálatos fefét, lehelete friss és tiszta volt, nem Chanel, de nyírfaberkek, távoli síkságok friss lombfainak és a francia konverzációs próbálkozásoknak büszke illatával. Fejemet, akár egy tehetlen labdát kissé távolabb tartotta az orrocskájától és ezt kérdezte: — Igazán Csehszlovákiából való? Becsület szavára? Mire mtndez? Hosszú, tálán tanítói, vagy hivatalnoki, ápolt ujjai közt foglyul ejtett fejemmel igent intettem. — Kár — mondta. Ujjai mintha elernyedtek volna, de én észbekaptam, a falnák támaszkodtunk, vigye el az ördög a fáradt rózsaszínű ruhát. Nem tudom biztosan, hová nézett, tálán mögém, a bűzös folyosó sötétjébe és mégis messzire. Mintegy extázisban közeledtek hozzám az ajkai, csaknem anyai érintés volt, szent, szertartásos. Eredeti szándéka azonban csakhamar leomlott, őrjöngve és irgalmatlanul csókoltuk egymást, nem volt már semmi más, csak egymás keresése a sötétben, falánkság, amelyről tudtuk, hogy a legközelebbi percekben véget kell érnie. Véget ér, és nem lesz többé. Arra gondoltam, hogy ntncs nagyszerűbb csók annál, amelyet olyan emberrel váltunk, akiről tudjuk, hogy soha, egyszerűen sohasem látjuk viszont. Eltűnik, mintha meghalt volna, pedig él, tovább él, lélegzik, gondolkodik, érez, mozgatja a kezét, talán ebben a pillanatban ts. Es ez a bánat, ez a megmásíthatatlanság őrjítő erőt ad, amely semmihez sem hasonlítható. Elernyedten és fáradtan bontakozott ki, hevesen lélegzett, feje a vállamra hanyatlott, ajkaim közül kiszedegettem az odatévedt fekete hajszálakat. — Kár, hogy te vagy az — mormogta szájával a zakómon. — Ezt a csókot Viscontinak szántam. — Mit beszélsz? Felemelte a fejét és arcát az arcomhoz dörzsölte. — Viscontinak szántam a csókokat. Visconti rendezőnek. Es egy Viscontinak szánt csókot helyezett el pontosan a jobb szememen. Kissé elfordultam és további csókot kaptam Visconti helyett a bal szememre. Azután hátralépett, megfogta a kezemet, és úgy álltunk ott, mint amikor a filmeken középiskolások búcsúznak az érettségi után. — No de... — dadogtam. Behunyta a szemét és így szólt: — Menj. Érzem, hogy vihar lesz. Még mindig be volt hunyva a szeme. Viscontit búcsúztatta. Nem tudom mindazt tolmácsolni, amit abban a pillanatban éreztem, de az érzéseim között sírás ts volt. Lebotladoztam a lépcsőn és ráébredtem, hogy már üres a kezem. Kint voltam a széles utcán. Esni kezdett. Irgalmatlanul esett, a zápor eláztatta elegáns utazóruhámat. Nem tudtam, hol vagyok. Egy óra volt. Sem a földalatti, sem a trolibuszok nem jártak. Nevetségesen futkároztam az aszfaltozott bulváron és integettem a negyedóránként elrobogó foglalt taxiknak. Az eső megpróbált mindent lemosni az arcomról. A legszörnyűbbnek azt találtam, hogy azt sem tudtam, melyik fekete házból jöttem kl és hol keressek menedéket. Fordította: L. GÁLY OLGA ahol a padokon elfáradt moszkvaiak üldögéltek és cipőikkel a kavicsot rugdosták. Már alkonyodott. Közelebb ültem hozzá, és hallgattam lassú orosz beszédét, néztem a profilját és semmit sem tudtam róla. Csak annyit tudtam biztosan, hogy az utazásunk alatt végrehajtott legragyogóbb cselekedetem egy olyan nő közelébe hozott, aki mellett eddig soha nem érzett zavarban voltam. Találja el, ki vagyok, ah, nem vagyok moszkvai (óh], a nővéremnél lakom. Máig sem tudom, mi volt a foglalkozása, azt nem mondta meg, csak üldöhült a levegő, felkínáltam a zakómat, de elutasította, karonfogott, nézte a szökőkutat és a Rosszija-mozi üveg homlokzatát és elkezdett valamit lassan mondani, és én sehogyan sem értettem a dolgot. Utazásunk előtt figyelmeztettek az ismerőseim, hogy itt a lányok verseket szavalnak és kissé érzelgősek. Nos, de ha fejből elmond egy részletet Dosztojevszkij Fehér éjszakáiból, az túl sok, különösen, ha a hallgatója maga is prózaíró és egyetlen saját sorát sem képes megjegyezni és a köztünk és Dosztojevszkij közötti minőségbeli különbség ellenére sem hiszem, hogy Fio— Puskin. Ez a Puskin tér. Nagyot nyeltem. Most már nem jöhetek elő a tromffal, hogy művészküldöttség tagja vagyok. Milyen szerencse, hogy nem a kultúrában dolgozik, uram isten, nem vagyok képes felismerni Puskint a nem dioptriás közönséges napszemüvegen keresztül, bocsásson meg. — Nenv ülünk le? — kérdezte és balra irányított, Puskin alá egy épülethez, amely mintha egy másik világból potytyant volna ide. Egy hipermodern üveg valami, homlokzata ROSS1JA felirattal. — Kávéház? — ufongtam fel. — Mozi, — válaszolta lakonikusan. Hajlandó voltam megtekinteni a modern épületet, amelyhez hasonló akkor még kevés volt Moszkvában és nálunk még kevesebb. Különösebb lelkesedés nélkül mutogatta a csarnokokat és lépcsőket, udvariasan, mint az idegennel szemben illendő, azután kivezetett. A büféhez jutni lehetetlen volt. — Szóval leülünk? — jegyeztem meg kíváncsian. Nem hagyta magát kibillenteni a lelkiegyensúlyából. — Világos, hogy leülünk. Leültünk egy üres padra a mozi előtt, Szófia levetette kosztümkabátkáját, és Igy a szépséges nő további bájaival ismerkedtem meg a tágas tér közepén, géltünk, azután ismét a vállára dobta kabátkáját és én segítő mozdulattál ott hagytam a kezemet. Könnyedén mosolygott, szomorúan nézett maga elé, arról fecsegtem, hogy mindez szinte hihetetlen, elmeséltem, hogy előző nap szerkesztőségeket látogattunk, este pedig a funnoszty ijjúsági klubban voltunk, és ott a lányok nevettek ránk, pedig velünk ült farka ts, és megadták a munkahelyük telefonszámait és ma szatíraíró barátommal találkára kellett volna jönnünk valahová a metró végállomására, ahol már erdők és erdős parkok kezdődnek és azok a fodrászlányok folyton vihogtak. Es arról is beszéltem, hogy hozzánk járnak osztrákok, meg nyugatnémetek és hogy a mi hasonló ízlésű lányainknak könnyebb a dolguk, ott várakoznak közvetlenül a szállodák halijaiban és felmehetnek, a szobákba és hogy az ilyen lányok mind egyformák, érdekes, még az arcuk és mozgásuk is, két világ és mégis egy világ. Azután egészen beesteledett, és mi kerestük egymás kezét, részletekkel nem fogom önöket untatni. Hosszasan beszélt, emlékszem, azt mondta, hogy Kijevben él és a nővérénél van látogatóban, férfiről egy szót sem, és hogy a kultúrához vagy az újságokhoz semmi köze és hogy meséljek neki. Nekem pedig kínos volt megkérdezni, hogy mivel foglalkozik. Szereti Dosztojevszkijt és később magára adatta a kabátkáját, le-