Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-08 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

•—• Ebben a vitrinben láthatják a Karamazov testvérek kéziratát. Az idegenuezetönö megszokta, hogy ilyenkor minden szem az üveg mögött elhelyezett kéziratokra szegeződik és természetesen ezt várta az 1963-ban Prágából és Pozsonyból érkezett fiatal írók csoportjától is. A csoport férfitagjainak pillantása azonban mozdulatlanul a kisérönö arcára tapadt. Nem jött zavarba. Egy kis pálcával, amilyet valaha a földrajztanárom is használt a gimnáziumban, könnyedén a vitrin üvegére ütögetett. Hiába. A fiatal szerzők azt sem bánták volna, ha egyenesen a körmeikre koppint, tovább bámulták a száját. Amint látják, a Dosztojevszkij Múzeum kétszeresen is érdekes, és ha még nem jártak volna ott, okvetlen nézzék meg. Ha a sors is úgy akarja, ott lesz még az a ragyogó orosz nő, akit az érzékeny lelkületű fiatal költők és prózaírók enyhe hipnózisban figyeltek, megelégelve a hazai túl modern kolléganőket jól esett látniuk egy olyan nőt, amilyen csak az orosz klasiszikus regényekben létezik. Mert egy ilyen nő kísérgetett itt minket és diszkréten magyarázta, milyen nehézségek voltak Dosztojevszkijjel a kultusz áldatlan éveiben és egyébként is. — Istenem, istenem — bök oldalba szatíraíró kollégám, akinek már vagy egy órája ajkára fagyott a mosoly. Teljesen elvesztette a lelkiegyensúlyát. — Micsoda nő, micsoda nő — toldottam meg. — Kérlek, akkor legalább az ö kedvéért nézz a vitrinbe. Ahelyett, hogy örülnél, hogy bemutattak minket Vlscontinak. csak sóhajtozol... — Vigye el az ördög Viscontit — mormogta a szatíraíró —, ez a nő... Soha nem hittem, hogy valóban léteznek asszonyok, akik okosak és szépek is. Mialatt barátom szinte a vitrinbe préselődött, a bejáratnál kisebb mozgás támadt. Az ősz fej tiszteletteljesen meghajolt a múzeum Igazgatónője előtt és felénk is enyhén biccentett. Fiatal kísérőnőnk hősiesen kitartott mellettünk, mintha a forró pillantások odaláncolták volna. Luchlno Visconti rendező távozott, miután megtekintette Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij múzeumát Moszkvában a Dosztojevszkij utca 2. szám alatt. Az idős igazgatónő még méltósággal üdvözletet intett és már hozzá is fogott egy csoport fehér blúzos úttörőlánykának magyarázni Dosztojevszkij géniuszának mélységeit. Fiatál kísérőnőnk köhintett és szájához emelte fehér csipkés zsebkendőjét. A zsebkendő útját hat férfiszempár követte — valamennyi csehszlovák — egyedül jarka volt ura a helyzetnek. — No, fiúk... — szólt szemrehányóan. Azután farka gyengéden áttaszigált minket a szomszédos helyiségbe, 'ahol Dosztojevszkij íróasztala volt. Ez az átcsoportosulás nem ment minden nehézség nélkül, mivel a férfiak többsége egymást akadályozva tolakodott Dosztojevszkij szakértője köré, aki csendes, nyugodt hangon beszélt vagy tíz percig. Biztosítottuk, hogy mindent nagyszerűen megértettünk. — Ez az utolsó szoba, elvtársak — mondta végezetül az orosz nő. Senki sem mozdult. — Brtjük, mindent értünk — jelentette ki oroszul fojtott hangon a szatíráíró és csak állt mozdulatlanul. A fiatal nő hirtelen elmosolyodott és megváltozott arckifejezése a férficsoport újabb megdöbbenését idézte elő. — Ez a helyzet, tisztelt barátaim — csicseregte az orosz lány. — Ez a Dosztojevszkij Múzeum-ház utolsó szobája. Ezzel a látogatás véget ér, köszönöm a figyelmüket. — Értsétek meg, valóban kidob minket — mordultam a többiekre gyorsan. Reméltem, hogy az orosz nő nem érti meg. — Szóval, gyerünk. — Talán még meglátjuk kint Vlseontit — próbálkozott Jarka. Elsőnek léptem ki Jarka után az udvarra, amelyről már csak halvány képem maradt, „L" alakú alacsony ház, valamilyen fal, néhány fa, állítólag itt később kórház volt, az utcára vezető széles kovácsolt vaskapun túl faházak. Az olasz rendező nem volt ott, bizonyára már régen autóba ültették. Szóval kint vagyunk. A többiek lassanként szállingóztak ki a múzeumból, nézelődjünk még ezekben a kis utcákban. Ide is gyalog jöttünk, forró augusztust nap volt és az ittrekedt faházikókat a nyári napfénytöt feléledt múlt századok illata lengte körül. Kisebb csoportokban mentünk út az udvaron. Szatíraíró barátom rájött, hogy kár szót vesztegetni az orosz nőre, akt mindörökre Dosztojevszkijjel jegyezte el magát, és farkához csatlakozott. Egy pillanatra egyedül maradtam a csoport végén. Szemügyre vettem az egy és kétemeletes házakat. Valaki a csoport elején azt mondta, no látod, az ember úgy képzeli el a faházakat, amilyenek nálunk a falvakon, de ezek itt normális házak, csak éppen fából vannak. Nézd csak, mondta a másik, a vakolat alatt fa van. Milyen különös, hallottam Jarkát, ez az Igazi Moszkva, egy darab régi Oroszország. Fantasztikus. Lassan lépdeltem utánuk a kanyargó utcán, amikor a szemközti Járdán, pontosan szemben a múzeum udvari bejáratával megláttam egy fel-alá sétáló nőt. A sötétzöld és szürke faházak hátterével olyan hatást keltett, mintha Sophia Loren látogatna egy buddhista kolostort. A képzettársítást utólag sem érzem értelmetlennek, az első pillanatban valóban az villant fel bennem, hogy valami színésznő, aki az olasz rendezőhöz tartozik. Fekete haja volt, hibátlanul aláfestett szeme jamennylre szemüveg nélkül láttam

j és vékony tűsarkakon ringó fehér körömcipőben (a magas sarkú körömcipők és szük szoknyák divatjának szép ideje!) olyan bravúrosan lépkedett a fakockákon, hogy megjelenése valóban abszurd volt. Megálltam és utánanéztem. Ismétlem, akicor gyönyörű volt a divat. Emlékeznek, uraim? A ruhák szorosan követték a nők gyengéd testének vonalait, olyan divat volt ez, amely nem rejtette el az alak hiányosságait, és a derékvonal pontosan ott volt, ahová a teremtő helyezte. Semmiféle lebegő köntösök, amelyekkel palástolni lehet, sem miniszoknya, amely egyéb gyenge pontokról tereli el a figyelmet. Boldog idő, amikor a Dosztojevszkij utcában rózsaszínbe öltözött fiatal nő már két lépés után bebizonyíthatta, hogy a csípői élnek, jelen vannak, de ugyanakkor rafináltan el is rejtőznek. Az alakja igy hátulról nézve felülmúlta a Louvre görög vázálnak istennőit. A jelenség rövid topogás után mintegy csalódottan megfordult és lassú, gyönyörű léptekkel megindult a mi csoportunkkal pontosan ellenkező irányban. Végtelenül megkönnyebbültem. Az egészet most Csak farka „No, ftúk"-ja, esetleg valami olasz autó vagy éppen az Inturist Volgája ronthatta volna el, amely a rószaszínü jelenséget eltüntetné. Az utca azonban mozdulatlan volt, és a másik végén egy könnyű ruhába öltözött teremtés libegett a divattervezők által fáradt rózsaszínnek nevezett színárnyalatban. Nem bukkant fel semmiféle autó. Kis csoportunk után rohantam tehát, jobban mondva jelképesen utánuk lendültem és odaszóltam kollégáimnak: —• Kicstt elcsavargok, szevasztok, este a szállodában. Sophia Loren már a Dosztojevszkij utca másik végén fúrt, és ha csak valamivel későbben keresem, a sarkon túl meg sem láttam volna. Látszólagos nyugalommal j hogyan érjem utói anélkül, hogy szaladnom kelljen?) utána eredtem és síelő mozdulatokkal hosszabbítottam meg a léptelmet. Fellélegeztem, amikor a sarokra érve ott láttam a fáradt rózsaszínbe öltözött lányt himbálódzní a másik utcában, nyugodtan, módszeresen, sietség nélkül, de nem is lassan, olyan különös ütemben, amellyel a nők reményeket ébresztenek az olyan bolondokban, mint én vagyok. Előbb az ellentétes oldalon haladtam, de egy váratlan betérés valamelyik kapuba mindent elronthatott volna, ezért az utca közepén, amelyet most utólag Moszkva tervrajza alapján Szuscsevszkajának jelölök meg, átvágtam az ő oldalára. Míg abban az időben a nő mozgási lehetőségét a szoknya bősége, illetőleg keskenysége befolyásolta, addig a nadrág nekem lehetővé tette lábaim sokkal célszerűbb kihasználását. Katonás léptekkel gyorsítottam, és így megnyugtatóan közel jutottam hozzád Akkor lassítottam. A legideálisabb távolságból követtem és szemem megérdemelt jutalomban részesült. A Szuscsevszkaja utcában még teljesen szédülten jártam, nem tudtam biztosan, mit cselekszem, csak az a cél hajtott, hogy minél közelebb kerüljek a nőhöz, akii Szófiának neveztem el, bár kétségbe vontam, hogy valóban ő-e, de minden bizonnyal művésznő és valószínűleg nem abból az országból való, ahol most éppen tartózkodom. A szakaszonkénti célok könnyen elérhetők, rosszabb a helyzet a továbbiakban. Minél közelebb jön a cselekvés pillanata — ez pedig attól függött, vajon normalizált négykilométeres óránkénti sebességemet ötkilométeressé változtatom-e — annál kíméletlencbbül felmerül a férfi előtt a legdöntőbb, a legszörnyűbb kérdés: hogyan szólítsa meg? A nőnek elég már az is, hogy egyáltalán létezik. A tettre képtelen férfi nem más, mint puszta nyári levegő, az utca része. Hogy a férfi észrevétesse magát, ahhoz olyan tökéletlen eszközt kell felhasználnia, mint a szavak j nem is beszélve a gondolkodás tökéletlenségéről) és ami még rosszabb, ezeket a szavakat hangosan kell kimondania. Gondolkodás közben sétalépésben követtem a rózsaszínruhás, fehér körömcipős tüneményt. Eközben szélesebb utcába értünk, a bulvárok egyikére, ahol véget ért a régi Moszkva és jobbra is, balra is feltűntek a soktornyos sztálini kreációk. Valamivel távolabb csikorogva fékeztek a Volgák és Moszkvicsok, villogtak a nagy útkereszteződés fényei, és én megrémültem, mert ez a Nagy Körutat jelezte. Vége a régi Moszkvának, isten veled Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij. Isten áldjon! Szófia feltartóztathatatlanul lépked a tömegben, ezek az utcák nagyon népesek, hogyan boldogulok itt, nlit tegyek, hogyan léphetek oda egy Ilyen feltűnő nőhöz? Mintha tőle akarnék tanácsot kérni, mintegy két lépésnyire megközelítettem. Izzadni kezdett a tenyerem. Gyönyörű, volt. Egy brigadéros sapkát viselő öreg ember védelme alatt megelőztem. Ez valóban lehetetlen! Olasz nő, spanyol, vagy különösen tökéletes orosz, sűrű fekete hajjal, élesen megrajzolt szemöldökkel, finoman aláfestett szemmel. Két nappal ezelőtt tértünk vissza Jerevánból, nem, ez nem örmény nő, akinek szomorú szemében öregség és a kétezer éve súlyosan megpróbált nemzet fáradtsága tükröződik, sasorra pedig keleties eredetét hirdetné. Nem, ez a tökéletes szépség egyforma Párizsban, Kanadában és Budapesten. Óh, igen, van benne valami a magyar nők bájából is. Belekapaszkodtam ebbe a gondolatba, elvetettem a Viscontlval kombinált nevetséges elképzelést, semmiféle olasz színésznő. Magyar nő, turista, mint mi. A sarkon, ahol széles ívben közeledelt az autók folyama, és én tudtam, hogy ez a körút a Moszkvát körülölelő Tegtávolibb gyűrű, a nő határozatlanul megállt. Idegen, bizonykodtam magamban, és zavarom még növekedett. Miért jár egyedül, hiszen már eddig is kilométereket meneteltünk, miért jár olyan szemmel láthatóan bizonytalan léptekkel, mint akinek nincs határozott célja? Láttam, hogy a nő határozatlanul megindult a körúton. Ismét mögötte voltam, nem hittem, hogy észrevett volna, mert nem nézett hátra. Mikor eléje kerültem, ajkán gyenge mosoly futott át és érdeklődéssel tekintett előre, ahol az akkor Peking-száTlónak nevezett hatalmas épület emelkedett, előtte a híres tér Majakovszkij szobrával, állítólag a fiatalság kedvenc találkahelye Itt szavalnak, itt vallanak szerelmet és gondolkodnak azon, van-e bátorságuk az öngyilkossághoz semmiért vagy vulami nagyon lényegesért. Hatásos dolog lett volna a Majakovszkij-szobor alatt megszólítani őt, a rózsaszínbe burkolózott titok azonban semmi érdeklődést nem mutatott a romantikus moszkvai adottságok iránt. Figyelmesen beállt a csoportba, amely zöld jelzésre várt a körúti átjárónál. Melléje tolakodtam és megpróbáltam a legostobább dolgot, amire egy ideges férfi képes: rámosolyogtam és bizonytalan kézmozdulatot tettem. Klasszikusan úgy jellemezhető, hogy a Rózsaszínű szeme éppen csak, hogy átsiklott fölöttem, valahogy úgy, ahogyan a szíjával megsuhíntjuk az illetlen, de egyébként kedves kis mopszlit, és tovább figyelte a zöld fényjelzést. Atkeltünk a túloldalra és széles utcába jutottunk, amely a város központjába vezetett. Megnéztem az utcatáblát, és sikerült megállapítanom, hogy a Gorkij úton vagyunk. Nagyszerű, ez már ismerősebb tájék, innen minden utca a Kremlhez torkollik. A legbosszantóbb, ha az ember lidércei kerget, még hozzá olyan vidéken, amelyet nem ismer és azután nem tudja, milyen járművel térjen vissza a szállására. A járdákon nőtt az augusztusi vasárnapl tömeg. Az egész város kint volt az utcákon. Késő nyári délután, amikor még nappal van, de a nap heve már nem kínoz, könnyebben lélegzik az ember. Gyorsan körülnéztem, hogy a szemem megpihenjen. Minden hiába, ilyen nő a környéken nem volt még egy. Nincs versenytársa. Es a közelben nincs se ismerős, se milicista. Hosszabbakat léptem hát, két lépést mellette mentem és minden nagyobb Jelkészülés nélkül magyarul szólaltam meg, rábízva magam jövendő játékpartnerem intelligenciájára ta hangom rekedt volt). — Jónapot. Bocsánat, hogy zavarom, de... Nem vágott pofon és a milicistákért sem kiabált (ilyen botránytól félek mindig, de fölöslegesen). Éppen csak meglepetten felém fordította isteni fejecskéjét és lassú orosz nyelven udvariasan kérdezte: — Elnézést, én nem vagyok Észtországból, és maga? Rekedten és meglehetősen tökéletlen oroszsággal biztosítottam, hogy nem vagyok észt. Képtelen voltam csalni abban a pillanatban, mert a hangja mély volt, tiszta és egyáltalán ... Kidadogtam az igazságot, hogy Csehszlovákiából vagyok. Turista. Kijelentésem nem hatott rá különösebben, ami bonyolultabbá tette kilétének felderítését. Nem magyar, oroszul olyan tökéletesen beszél, hogy néha nem értem, az ördög tudja, lehet-e ez a nő külföldi? Oldalról néztem őt, lépést tartottam vele, beleütköztem az emberekbe és utána futottam, ha valamelyik járókelő elsodort tőle, és ha újra felbukkantam mellette, mosolyogva nyugtázta. A Gorkij utca a Kremlig talán elég hosszú, és én reméltem, hogy sikerül valamit kiderítenem. Óh, hiszen ez világos! — Ez világos —•fordítottam le orost• re is ~ egészen világos! Aki magára néz, nem 'kételkedhet! Milyen ostoba vagyok. Maga színésznő. Film, teáter. Mintha egy pillanatra elgondolkodott volna, majd habozva felém fordult. Aktrissza? Elnevette magát. Hogy jött erre a gondolatra? Nem vagyok színésznő, még véletlenül sem. No jó, bókoltam neki akaratlanul is, és ezzel véget is ért a tudományom. Bum. A Gorkij utca már idegesített. Ez a maratoni futás a fekete hajú szépség mellett már fárasztó, itt nem lehet sehol megállni, csupa kovácsolt vaskapu, a masszív márványok közé ékelve élelmiszerboltok piramisba rakott halkonzervekkel és vodkás üvegekkel és tömeg, tömeg. Egy vendéglő előtt portás és felirat, FOGLALT, az ördögbe is, mindig így fogunk menetelni? További útkereszteződéshez értünk. Balra bűbájos tér szoborral, amely nem volt a Leniné. — Ki ez? — kérdeztem szemüveg hiányában.