Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-29 / 13. szám, Vasárnapi Új Szó

MIKOLA ANIKÓ amely úgy reszketett, hogy a körmömre égett a gyufa, mire sikerült a művelet. Leült az asztal mellé, maga elé hi]?ta a hamutartőt. Sokáig nem szőlt semmit. Én Öt óra felé járhatott az idő, sötétedett. Havazni kezdett. Nagy pelyhekben hullott a fehér hó, fehér koszorúba fogta az ablakot, de lent az udvar szürke betonnégyszögén piszkos tócsákba olvadt a sok fehér pehely. — Szereted? — törte meg hirtelen Magda a csöndet és újra rágyújtott. — Micsodát? — nem tudtam, mire gondol. — Adriánt. Viszonyod van vele? Nekem igazán megmondhatod. — Csacsi. Adrián a barátom. Olyan nehéz ezt megérteni? Magda megkönnyebbült. — Ha szeretsz, összehozol vele egyszer... mondjuk a jövő héten... szerdán. AddSg kibírom valahogy ... megteszed? Meghívod őt is, engem is ... Sosem tudtam, hányadán állok ezzel a lánnyal. Néha meglepett a ragaszkodása, de legtöbbször inkább terhemre volt. Időnként elhatároztam, hogy beleavatkozom az életébe, nem mintha szívügyem lett volna, hogy fordítsak a sorsán, annyira nem állt közel hozzám, de láttam, hogy a vesztébe rohan. Figyelmeztetni próbáltam párszor, de mikor láttam, hogy ö maga lázadozik ellene, szabad utat engedtem neki, tegyen amit akar, elvégre ls ez az ő személyes ügye. Legalább annyira tehetetlennek éreztem magamat, mint ő. Erősebb kéz, erősebb akarat kellett volna melléje. Meghittebb barátra, őszintébb szóra lett volna szüksége. Mindenképpen hibás vagyok ebben a dologban. Most úgy látszik, hogy az én tunyaságom áldozata és ez a kellemetlen érzés sokáig fog kísérni. Ma reggel, amikor az anyja felhívott a munkahelyemen és elsírdogálta, hogy Magda kórházban van, nem tudja mi történhetett, mert nem engednek be hozzá senkit, csak mosolyogtam magamban. Megnyugtattam őt és kértem, ainint megkapja a kórházi jelentést, azonnal értesítsen, talán sikerül bejutnom hozzá, van ott egy sebész Ismerősöm. Aztán el ls feledkeztem az egészről. Csak ebéd után, két óra körül hívtam fel Pusztaiékat, de foglaltat jelzett a készülékük. Később még egyszer próbálkoztam, de ekkor már az én telefonom körül lehetett valami hiba, mert nem ugrott be a vonal. Eszembe jutott, hogy el is mehetnék hozzájuk, de fáradt voltam és részvét dolgában sem álltam olyan jól, hogy az előírt szerepet eljátszhassam nekik. Igy hát leültem a telefon mellé és vártam. Közben megpróbáltam végigfutni az utolsó két nap eseményein. Tisztán láttam magam előtt a tegnapi és tegnapelőtti Magdát, s a kettő közti különbség olyan megdöbbentő volt, hogy egyszeriben felrázott fásultságomból. Szombat délután úgy robbant be az ajtón, mint akit kilőttek valahonnan. Még kopogni is elfelejtett, pedig tudta, nem szeretem, ha váratlanul törnek rám. — Olyan boldog vagyok! Istenem, de boldog vagyok! — kiabálta köszönés helyett, egy oktávval magasabb hangon a szokottnál. Mindjárt láttam, hogy a mai „adagját" sikerült megszereznie. Ilyenkor légiesen könnyednek érezte magát, bár erről az alattam lakóknak merőben más véleményük lehet. Ruhatára lehető legízléstelenebb darabját öltötte fel, s ilyenkor bonyolította le rokoni és baráti látogatásait. Élete apró kis eseményei kalandokká szépültek, s beteges vágyat érzett, hogy a legapróbb részletekig mindenkinek mindent elmeséljen magáról. Egyetlen székem nagyot nyögött tekintélyes súlya alatt. Titokban még hálás is voltam neki, hogy nem az ágyra vetette le magát, abból nagyobb baj származhatott volna. — Gyerünk Inni valamit! Már vártam a kérést. — Lehetetlen. — Miért? — Dolgozom. — Ugyan — legyintett enyhe undorral, aztán könyörgőre fogta a dolgot. — Értsd meg, valamit el kell mondanom. Elnevettem magam. Ezt már ismerem. Ojra beletemetkeztem a papírjaimba, igyekeztem azt a benyomást kelteni, mintha rettentő szorgalmasan dolgoznék. Ezt úgysem tudja elviselni. Magda felugrott, elkezdett körbe-körbe járni a szobában, mint egy fogságba esett állat a szűk ketrecében, közben mindent megfogott, körültapogatott. Vártam, mit fog kieszelni. — Ide hallgass — Jött vissza megcsöndesedve — baj van. — Hallgatom — mondtam, de csak olvastam tovább. — Ha úgy vesszük... talán nem is olyan nagy ba] — sóhajtotta elmélázva, s közelebb húzta hozzám a székét. Szétvetett lábbal ült, vaskos combjáról felcsúszott a szoknya. Észre sem vette. Az asztalra könyökölt és bámult kifelé az abíakon. — Nem ls baj — sóhajtott megint. — Azért — mondtam. — Mert sehogysem tudtam volna összeegyeztetni az előbb hangoztatott boldogságoddal. — Hagyd ezt a gúnyos hango>í. Kérlek! — Inkább alázatos volt, mint sértődött. Magdának ilyenkor nem volt önérzete. Elraktam a papírjaimat, végighevertem az ágyon és vártam a vallomást. — Szerelmes vagy? — kérdeztem, hogy siettessem a dolgot. — Igen. — Magda arca fölragyogott — halálosan. — Ejha! — ez meglepett. Körülbelül kéthetenként iderohan azzal, hogy szerelmes, de hogy halálosan, ezt még sohasem hallottam tőle. Két évvel volt Idősebb nálam, de sosem zavarta, ha úgy bánok vele, mint egy gyerekkel. A családban, mióta nővére férjhez ment, ő lett a dédelgetett egyke, hozzászokott, hogy gyerekként kezeljék. Az Igazság az, hogy én betegnek tekintettem, azért néztem el neki sok mindent, ezért hazudtam neki j bár ne tettem volna), amikor olyasmiről faggatott, hogy szép-e, mi az, ami a férfiaknak tetszik rajta, és mennyivel néz ki fiatalabbnak a koránál... Sosem hittem volna, hogy valaki ennyire ne ismerje önmagát, ennyire ne higgyen a tükörnek, ha belenéz! — Nagyon meleg van itt — törölte meg izzadó homlokát. Arca virított, mint egy csokor pipacs. — Érdekes, nekem nincs melegem. — Ja, az te vagy — mondta sajnálkozva. — Kitől kaptad a fermetrazint? — Viktortól. — Azt a Viktort egyszer megpofozom — dühöngtem. Mostanában egyre gyakrabban rontja el a délutánjaimat Magda iránti nagylelkűségével. — Mennyit adott? — Négyet. — Mindet bevetted? Magda elszomorodva bólintott. Emlékszem, volt idő, amikor egy is elég volt neki. Meddig fokozhatja még? Ha nincs íermetrazin, fel sem tud kelni. Még szerencse, hogy Viktornak valamiféle tisztátalan szándékai is lehetnek Magdával, mert időnként megajándékozza őt. S legalább ez ingyen van. A többiért borsos árakat fizet. — Örült vagy. Próbáld meg végre abbahagyni. — Hagyd a lelkizést, inkább segíts már rajtam! —• Na jó. Szóval ott hagytuk abba, hogy szerelmes vagy. Kibe? — Hisz éppen itt van a baj. Nem tudom. — Mit nem tudsz? A nevét? — Azt. Meg általában semmit sem tudok róla. — Akkor hogyan segítsek? Ismerem talán? — Azt meghiszem' — Magda olyan szemrehányóan nézett rám, hogy ettől megint nevetnem kellett. — Múlt héten találkoztam vele. Itt... nálad... Beléptem, ő éppen búcsúzott. Be sem mutattad. — Nem volt rá időm. — Azóta kétszer találkoztam vele a városban. Megismert, köszönt. Először csak bizonytalanul, mint aki nem tudja hirtelen, hová tegyen. Tegnap láttam másodszor... együtt szálltunk fel a villamosra. Nem szólított meg, csak nézett. Ha láttad volna! Magda lehunyta a szemét, hogy újra átélje a találkozást, aztán újra beszél nf kezdett, szaggatottan, összefüggéstelenül. Ogy kiszínezte pár perces utazásuk emlékét, hogy rögtön tudtam, a fele sem igaz. — Elárulnád a nevét? — kérdezte végül Magda tárgyilagos hangra váltva. — Hogyne. Adriánnak hívják. Adrián... a televízióban dolgozik. — Rendező? — ugrott fel Magda a székről. — Nem. -Csalódást kell okoznom, csak fordító. Tvjátékokat fordít németből ós franciából. — Nem baj — mondta Magda és megint körbe kezdett járkálni a szobában. — Adj egy cigit — jött oda hozzám. — A táskámban találsz. A szekrényben. Nekem is hozhatsz. Meggyújtottam a cigaret-* táját, és figyeltem a kezét, Értsd meg, ez most egészen más... ugye megteszed? Bolond ötletem támadt. Háziasszonyom látogatóba ment valahová, nyugodtan telefonálhatok, kimentem az előszobába és felhívtam Szabóékat. — Te vagy az, Adrián? Szervusz. Te Adri, ide hallgass, holnap nálatok ebédelek... Kösz, jól. Már kihevertem ... Magda jelent meg az ajtóban. — Nem egyedül megyek... Magdával... tudod, az a kislány, akivel itt találkoztál a múlt héten ... akkor holnap ... fél egy körül?... Jó... Ma este? Korrektúrákat javítok, ha hétig elvégzem, átugrom ... Szervusz. Letettem a kagylót és leplezetlen kárörömmel néztem Magdára. — Holnap Adriannái ebédelünk. Negyed egykor legyél a bank előtt. Ott találkozunk. — Elment az eszed? — kérdezte Magda majdnem sírva — úgyse megyek el. — Azt próbáld csakl Adrián ilyesmiben nem ismer tréfát. Jössz és kész. — Holnap... éppen holnap? — nyöszörögte Magda. — Hol szerzek holnapra legalább kettőt... Vikiorrai is csak hétfőn találkozom ... GYURAK ÉVA RAJZA