Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-29 / 13. szám, Vasárnapi Új Szó

1 Ismertem nála a másnapok hullámvölgyeit, de nem hittem volna, hogy ilyen tragikus vége lesz. Azt hittem, segítek rajta... Rossz pszichológusnak bizonyultam. Kíméletesen kellett volna kezdenem a gyógyítását. Magda felkapta a kabátját és elrohant. — Negyed egykor a bank előtt! — kiáltottam utána, de biztosan nem hallotta meg. Egy kis kielégült bosszúvágyat is éreztem: mára elrontottam a napját, az biztos. No, nem baj! Azért megsajnáltam, amint hallottam kétségbeesett lépteit távolodni a lépcsőházban. Este átmentein Szabóékhoz, Adrián egyedül volt Otthon. — Darka hol van? — Moziba küldtem. Dolgozom. — Zavarlak? — Nem. A nehezén már túl vagyok — Adrián az órájára nézett —, mindjárt vége az előadásnak, elsétálhatnánk eléje. — Várj még öt percet, hadd melegedjem meg. Az ablakhoz húztam a fotelt, és lábamat felraktam a radiátorra. Vizes harisnyám száradni kezdett a forró fűtőtesten. — Ha nem haragszol, befejezem ezt az oldalt. Estére már csak hat flekk marad, azt vacsora után megcsinálom. Adrián visszaült az írógéphez és dolgozni kezdett. Csendes, otthonülő emberek ők Darkával, a korukhoz képest túlságosan kiegyensúlyozottak. Néha irigylem is őket. — Ki az a Magda? — kérdezte Adrián, és kihúzta a gépből a teleírt lapot. —• Egy jó ismerősöm... ő is abban az épületben dolgozik, ahol én. Tehetséges, grafikus kislány. Sokra vihetné, ha lenne elég ereje hozzá. — Hogy érted ezt? — A csoda tudja, nehéz eligazodni rajta. Az a baja, hogy túlságosan jól megy a dolga. A szülei istenítik, műtermet rendeztek be neki. Bedugták az akadémiára. Persze, abbahagyta. Fejébe vette, hogy önálló lesz, dolgozni akart, erre szereztek neki állást. Most grafikai szerkesztő a kiadónknál, de onnan is kifelé áll a rúdja. Állítólag árt a tehetségének a kötött munkaviszony, nem tudja érvényesíteni a tehetségét. Rászokott a doppingoló szerekre, azt mondja, csak akkor tud dolgozni, ha bevesz néhány fermetrazint. Persze túlzásba viszi azt is, s nemhogy dolgozna olyankor, nyakába veszi a várost, mint az őrült rohangál egyik ismerősétől a másikhoz, nem tud fél órát nyugodtan ülni egy helyben. Másnap meg orvost hívnak hozzá, fejfájása van. — Szakítania kellene a családdal — mondta Adrián elgondolkozva. — Nehéz eset.- Az ő helyében én is azt tenném, dehát... ml könnyen beszélünk. Egy olyan embernek, mint ő, nehéz felcserélni az összkomfortot, bárminemű kényelmetlenebb szabadságért. Túlságosan megszokta már, hogy a keresetét az utolsó fillérig magára költheti, fodrászra, ruhákra, meg az orvosságaira. Hogy bejárónő takarít helyette... Hogy csak az apja nevét kell kiejtenie, és megnyílik előtte az ajtó ... és becsukódik minden száj... — Tényleg tehetséges? — Az. Határozottan. Segíteni kellene rajta valahogyan. Én már kevés vagyok hozzá. Azért szerettem volna, ha megismerkedik veletek. Ti jó hatással lehetnétek rá. Persze vigyázni kell vele, nagyon érzékeny. Másnap fél órát vártam Magdára a megbeszélt helyen, már elegendő méreg gyűlt össze bennem, felmentem hozzá. Pusztainé nyitott ajtót. — Maga az kedves? Magduska még ágyban van, nem érzi jól magát. Bementem a szobájába. Pizsamában ült az ágyban és merengett. Arca sápadt volt, szeme karikás. Szellőzetlen és túlfűtött volt a szoba. Szétdobált ruhák hevertek a fotelokon, az éjjeliszekrényén cigarettavégekkel teli hamutartó, üres pohár meg a külföldi cigarettásdobozok. — Öltözz és gyerünk! — szóltam rá szigorúan. Néma szemrehányással nézett rám, de szó nélkül feltápászkodott és az ágy szélére ült. Az ablakhoz léptem, és kitártam, a fülledt meleg elviselhetetlen volt. Az ablakpárkányra könyököltem és három emelet magasságból néztem az utcát. Aránylag csendes része volt ez a városnak, kissé távolabb esett az örökké csörömpölő villamosoktól. A járda szélén az utca két oldalán külföldi rendszámú autók parkoltak hosszú sorban. Szemben egy szerkesztőség volt, mellette a konzulátus épülete, odébb meg egy üzlet, ami a magamfajta közönséges halandó számára örökre elérhetetlen paradicsom marad. Gyanús neszre lettem figyelmes. Magda még mindig pizsamában volt, az ágy előtt térdelt, és éppen egy üveget igyekezett visszadugni az ágy alá. Észrevette, hogy rajtakaptam. — Iszol? — kérdezte dühösen. — Köszönöm, Inkább nem. Vállat vont és nagyokat nyögve felállt. — Csak egy kis étvágyat csinálok magamnak. Szédelegve járkált a szobában, magára szedte a ruháit, aztán a tük-ör elé állt és kétségbeesetten tépte a haját a fésűvel. Hasztalan igyekezet volt. Dróthaja a tegnapi lakktól összeragadva, kócosan meredezett felfelé, akármennyit fésülte is. Tehetetlen dühében sírva fakadt. Végre, fél óra múlva kint voltunk az utcán. Magdát támogatni kellett, annyira oda volt. De nem a konyaktól, annyit nem ihatott. A ház elé érve megmakacsolta magát, szó nélkül sarkon fordult és viszsza indult. Utána mentem, megszorítottam a karját — Szedd össze magad — kiáltottam rá —, ha most leégetsz, többé nem ismerlekl Még jobban elfehéredett, zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokát. Megvártam, míg megnyugszik egy kicsit, aztán csengettem. Robbant az időzített bomba: Darka nyitott ajtót. — Szervusztok. Isten hozott, Magda — mosolyogva nyújtotta a kezét — Szabóné vágyok. Lesegítette Magdáról a kabátot, aztán betessékelt a szobába. Szerettem volna látni Magda arcán a hatást, de mögötte álltam, csak tétova mozdulatairól tudtam leolvasni iszonyú zavarát. Meg sem próbálta, hogy természetesen viselkedjen. — Tudtok várni egy negyed órát? — Adrián volt az. A konyha közepén ült kötényben és krumplit hámozott. — KicStt elkéstünk az ebéddel. — Szervusz Magda, még nem is üdvözöltelek! Bocsáss meg, most nem tudok kezet nyújtani, látod, milyen munkára fogott be az asszony! — Ne zavartassátok magatokat — mondtam és behúztam Magdát a szobába. — Remélem, nem kell segítenünk? — Hova gondolsz! — Inkább szórakoztasd addig a vendégünket, magatokra hagylak egy kicsit — nevetett Darka és becsukta maga mögött az ajtót. Örült voltam. Most döbbenek csak rá, micsoda ostobaságot követtem el ezzel a kíméletlen játékkal. Igaz, hogy Magdát egy életre leráztam a nyakamról, de -milyen áron? Amikor először felhívott az anyja, azt hittem, egy kis gyomorrontásról van szó, s persze, nagy hűhót csinálnak belőle, mint szokták. Az ebéd viszonylag kötetlen hangulatban folyt le. Magda összeszedte magát amennyire tudta, válaszolt is, ha kérdezték. Darka és Adrián nagyon rendesen viselkedtek, mindent elkövettek, hogy feloldják Magda zavarát. A végső megkönnyebbülést a kávé és a bor hozta meg, jó hangulatunk támadt, sokat nevettünk. Nem csoda, ha Adrián formában van, egy haldoklót is meg tud nevettetni. Csak később, délután kezdődött a baj. Magda sokat ivott, nagyon sokat, mikor észrevettem, már késő volt. Egyszerre elsápadt, szájára szorította a kezét és kirohant a fürdőszobába. Rettentő kínos volt. Nekünk is, mert átéltük zavarát, megaláztatását. Adrián bekapcsolta a magnetofont, én meg felálltam és utána mentem a fürdőszobába. A vécén ült, fejét a fürdőkádba lógatta. — Menj innen — nyögte, amikor meglátott. — Mosakodj meg, a hideg víz jót tesz... segítsek? — Menj innen, te... hülye! Menj innen! Ojra erőltetni kezdte a hányás. Tanácstalanul álltam ott egy darabig, nem tudtam, mihez kezdjek, aztán visszamentem a szobába. Ültünk némán, nem tudtuk eldönteni, mit tegyünk, hogy hozzuk rendbe a dolgot. Magda lépteit hallottuk a folyosón, aztán nyílt és csukódott az előszobaajtó, futó léptek kopogtak a folyosón. — Menj utána — mondta Darka —, ilyen állapotban nem mehet haza egyedül. Mire felvettem a kabátomat és kiléptem a házból, Magda eltűnt. Rohantam a sarokig, ott körülnéztem, de nem láttam sehol. Furcsa, ha haza akart menni, csak ebben az irányban mehetett. Kerestem egy darabig, végigfutottam minden környékbeli autóbuszés villamosmegállót, de nem volt sehol. Elkéstem, már felszállhatott valamire. Hazamentem, gondoltam, holnapra kialussza az egészet, majd felhívom és bocsánatot kérek tőle... de erre már nem kerülhetett sor. Négy óráig vártam Pusztainé hívását. Aztán elmentem a kórházba. — Tegnap este hozták be — mondta az ismerős orvos — hét óra körül. — Mi történt? — Baleset. Egy teherautó gázolta el. A rendőri jelentés szerint egyenesen alája esett. Holt részeg volt. Gyakran ivott a barátnője? — Azt hiszem. Jóformán konyakon, meg serkentőszereken élt. — Legalább maga vigyázhatott volna rá. — Az orvos fáradtan simított végig a homlokán. — Belső vérzése volt. Megoperáltuk az éjjel. Most exitál. Le kellett ülnöm, erre nem számítottam. Gyomorrontás ... nevetséges! Milyen ostoba voltami Az úton idefelé még az is megfordult a fejemben, hogy talán bevett egy doboz altatót, hogy ránk ijesszen, mint szokta ... Úristen, milyen ostoba voltami — Túlélhette volna — mondta az orvos, inkább saját magának, mint nekem — csak a szíve... — hirtelen felém fordult — persze, amit mondott, mindent megmagyaráz. — Mire gondol, doktor úr? — Mit szedett? Fermetrazint? — Igen. Másról nem tudok ... Jobbnak láttam elmenni, az orvos úgy nézett rám, hogy megértettem, jobb ha minél hamarabb eltűnök. Folyosók. Végtelen hosszú kórházi folyosók. Csak megyek ... megyek ... és nincs egy fal, mely utamat állná ... nincs senki, aki kérdezne valamit... ajtók mennek el mellettem. — Nem tehetek róla — mondom nekik. Hol ér véget ez a folyosó? <*V*£<it ií-' " M

anapság sok olyan hamis filozófus és egyéb mihaszna gondolkodj} akad, aki lépten-nyomon az emberek közötti elidegenedés veszélyéről ír, szónokol, siránkozik. Mélységes meggyőződéssel, saját tapasztalataim alapján, felelősségem teljes tudatában állítom, hogy a fent említett észlények borzasztóan tévednek. Gondolataik fellegvárába rejtőzve elszakadtak a mindennapok életétől, s fölöttébb felületesen ítélik meg a kialakult helyzetet. Nem. Nem vettük észre, hogy soha, mióta ember él a földön, nem álltunk egymáshoz ennyire közel, nem leheltünk ilyen közvetlenül egymás szájába, nem tapostuk így meg egymás tyúkszemét, s nem cseréltünk észrevétlenül is gombot, úgy, mint éppen mostanában. Melegen ajánlom ama filozófusoknak, hogy utazzanak néha autóbuszon, villamoson, vagy akár vonaton, s már első útjuk alkalmával rádöbbennek korszakalkotó tévedésükre. Belátják, hogy ilyen jó még sohasem volt az emberiség. Ma reggel például saját szememmel láttam a villamoson, amint egy enyhén kopaszodó, őszülő halántékú — feltehetően kiváló családapa és férj — reumától megduzzadt térdére ültetett egy anyátlanapátlan tizennyolc év körüli árva hajadont, és addig duruzsolt a fülébe, míg a meghatódott kislány meg nem ígérte neki, hogy a közelgő érettségi után elszegődik hozzá kávéfőző kisasszonynak. Aztán az egyik megállónál könnyes szemmel búcsúztak, mert képtelenek voltak megválni a kocsiban összeverődött alkalmi közösségtől. Azt is láttam már, hogyan került egy zsebtolvaj a gyanútlanul utazgató rendőr közelébe, s jobb híján a bűnözők üldözés céljából megszerkesztett gumibotot csórta el, mert a pisztolyt és a csillogó rongjelzéseket még felszállás közben megfújta egy tapasztaltabb rablógyilkos, aki tavaszi szabadságát töltötte a zsúfolt nagyvárosban. De ha nekem nem hisznek a tisztelt filozófusok, keressék fel Smaci Macit, a fiatal leányanyát. 0 bizonyára nagyon sokat tudna mesélni az emberek közötti egyre mélyülő kapcsolatok alakulásáról. Pedig Mancika nem is szokott utazni, csupán bevásárolni jár a mi önkiszolgáló boltjainkba, no meg ügyes-bajos dolgait intézi a különböző hivatalokban. Beosztásánál fogva gyakran eljárogat az orvosi rendelőkbe ts, s így naponta nyílik alkalom számára közvetlen kapcsolatba kerülni a legszélesebb néptömegekkel. Ö aztán tsmeri az emberek közeledésének valamennyi korszerű formáját! Nem is tesz soha olyan felelőtlen kijelentéseket, mint a ml újkort filozófusaink és egyéb töprengőtnk. Hja, kérem, nem véletlenül jöttek rá már az ókori gondolkodók arra a cáfolhatatlan igazságra, hogy gyakorlat az elmélet szülőanyja. Ezzel az okos mondással be is fejezem. Nemsokára Indul a vonatom, megpróbálok még egy kis helyet szorítani magamnak az ütközőn, amíg a kalauz el nem foglalja. Sz. S.