Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-26 / 72. szám, csütörtök

Ketten a tizenegy közül K

omárom, Európa szálló. Tipikus koratavaszi délután, szemerkélő esővel, siető emberekkel. A félig megtelt kávéházban az egyik fehér asztal mellett kedves társaságban szürcsölöm a feketémet. Olykor a faliórára pillantok. A Magyar Területi Színház egyik alapító tagját, a hatvanadik születésnapját ünneplő Király Dezsőt várom, öt órára ígérte, hogy eljön. „Felesleges nézni az órát", mondják mellettem ülő fiatal kolléganői. „Dezső bácsi pontos és pedáns ember". S tényleg. Valamivel öt óra előtt megjelent a kávéházban a jubiláló színész, leült az egyik asztal mellé, s miután odamentem, így szólt hozzám: — Megérkeztem, rendelkezésére állok. Mint minden ilyen jellegit beszélgetésnél, most sem térünk rögtön a lényegre. „Bemelegítésül" néhány ismerkedő-érdeklődő mondatot váltunk, megvárjuk, míg a pincér kihozza a megrendelt italt. Ezalatt érdekes játékba kezdek. Gondolatban visszapergetem az időt és a velem szembeülő Király Dezső megjelenik előttem több, számomra is emlékezetes szerepben. Corbacció — suttogom magamban a Volponeban játszott szerepét, azután a Ványa bácsi figuráját idézem fel. Most mosolyt, kacagást hallok, igen, megjelent előttem a Bekopog a szerelem című zenés vígjáték Kerekes bácsija. Néhány másodpercre több, jól megformált karatkerszerepe is felvillanik előttem, s azután legújabb alakítását idézem fel. A jóságos, igazságszerető Szelimet A bölcs kádi című mesejátékban. Talán ez az egyik legszebb születésnapi ajándék: hogy ezt az emberi tulajdonságaiban hozzá annyira közelálló szerepet, a leghálásabb közönségnek, a gyermekeknek játssza ... Ezután gyakori rádiós vendégszereplése is eszembe jut, s felelevenítem magamba néhány magyar és szlovák filmben játszott epizódszerepét. Kisvártatva megcsörrennek asztalunkon a kávéscsészék, s ezek az apró zajok visszahoznak a mába. Jegyzetfüzetemből még kiolvasom: Király Dezső eddig több inint hetven darabban szerepelt a MATESZ megalakulása óta. Az első kérdés ilyenkor a miért s ennek kapcsán a pályakezdés felelevenítése... — Nehéz, s talán lehetetlen szavakba foglalni azokat az érzéseket és gondolatokat, melyek erre a pályára ösztökéltek. Mindig úgy éreztem, hogy színész akarok lenni, s boldogtalan lettem volna, ha ez nem sikerül. Fiatal koromban sajnos szüleim nem nagyon lelkesedtek ezért a tervemért, s emiatt valójában csak aránylag későn, több mint negyven éves koromban kerültem a világot jelentő deszkákra. Persze, az ezt megelőző években sem voltam hűtlen az általam legszebbnek tartott hivatáshoz, hiszen számos műkedvelő előadáson működtem közre mint színész és rendező egyaránt. Ezekből a „daliás időkből" hadd Portré a 60 éves Király Dezsőről Szeretettel és szerényen KURUCZ felv. említsem meg az 1951-es esztendőt: az akkor alakult komáromi Csemadok-szervezetben betanultuk a Vitézek és hősök című színdarabot, amellyel bátran mondhatom, nívós műkedvelői szinten országos sikert arattunk, hiszen még Prágában is jelléptünk. — Azután egy évvel később beteljesült életem leghőbb vágya: hivatásos színész lett belőlem. Első alkalommal Urbán Ernő Tűzkeresztség című darabjában Köröm Sándor szövetkezeti elnököt alakítottam. Újabb szálat fűzök emlékezetének tűjébe: Melyek voltak a legkedvesebb szerepei és hogy készül az egyes szerepeire? — Erre sem lehet egyértelműen felelni. Minden szerepre, függetlenül attól, hogy úgynevezett nagy vagy kis szerep, egyforma szeretettel és lelkiismeretességgel készültem fel. Azért mégis van néhány olyan szerep, amely különösen a szívemhez nőtt, éspedig A fösvény Harpagonja, az Ingyenélők Mosolygó ügyvédje, s a Néma levente Mátyás királya. Ezen kívül nagyon kedvelem a karaktérszerepeket is. Ami pedig az egyes szerepekre való felkészülést illeti, úgy hiszem, ez a legtöbb színésznél különböző. Az én szerepem legtöbbje mindig a színpadi próbákon alakul ki, itt ismerkedem meg az alakítandó figura jellemével, dilemmáival, s itt igyekszem azonosulni vele. Most úgynevezett nehéz kérdést teszek fel. Mi a véleménye a területi színházról? Hosszas mérlegelés után következik a felelet. — A mi társulatunk nehéz körülmények között tesz eleget nemes küldetésének. Sok sikert és elismerést szereztünk az eltelt csaknem két évtized alatt, de én mégis úgy érzem, hogy még mindig nincs megfelelő kapcsolatunk a közönségünkkel. Véleményem szerint még nem sikerült olyan műsorpolitikát kidolgoznunk, amely a különböző igényeken túl a közönség kívánságait is megfelelő mértékben figyelembe venné. Azután nem tudom azt sem elhallgatni... én mondom, tehát nem leszek ünneprontó .. valahogy úgy érzem, hogy nemcsak rám, hanem több, velem egyidős kollégám őszinte véle ményére sem figyelnek od kellőképpen. Illusztrációként egy apró példa: az idei évad elején fiatal színészeket vettek fel. A felvételire én is bementem, kíváncsi vol tam leendő új kollégáimra, ezért meghúzódtam a sötétben. Ekkor azonban odajön hozzám az ügyelő, s azt mondja „Dezső bácsi, ne haragudjon, nincs a bizottságban, elnézést, de az utasítás alapján ki kell mennie . . Keserű szavak, sok ki nem mondott igazság, fájdalom húzódik meg mögöttük. Hogy kedvezőbb irányba tereljem gondolatait, a magánéletéről kérdem. Röviden felel: — Van egy hobbym, éspedig az, hogy nem iszom, nem dohányzom. Nős vagyok, a közeljövőben talán már egy megfelelő lakáshoz is jutok. Szerény ember. Nem dicsekszik, nem kérkedik, szavai világosak, őszinték: — Az utóbbi négy esztendőben elég kevés szerepet kaptam, s higgye el, kínzóan hiányzik a tájolás, a robogó vagy éppen döcögő autóbusz, s a kedves vidéki közönség. Hat vanéves vagyok, nem tudom mennyit játszhatom, de míg erőm engedi, életem nagy szerelmét, Tháliát igyekszem minél sikeresebben szolgálni, úgy, ahogy egész életemen keresztül: odaadó szeretettel és szerényen. Defejezésül a hatvanéves D Király Dezsőnek mi mást kívánhatnánk, mint azt, hogy e terve váljon valósággá, s mi még sokáig tapsolhassunk alakításainak. És még egyet: a sok felhő után minél több napfény ragyogja be életét . . . SZILVÁSSY JÓZSEF Zajosan özönlöttek ki a diákok a nagymegyerí iskolából. Rosszkor jöttem, gondoltam, miközben felballagtam az Igazgatói irodáig. Az igazgató szerencsére még ott volt. S a másik eredménynek azt számíthatom, hogy a tizenegy közül kettőt mégiscsak „elcsípett" Szuh Kálmán igazgató. Kettőt azok közül, akik a mezőgazdasági főiskolát választották. Igen, Szalay Jóska, Kosár Miklós meg a többiek még csak választották a mezőgazdasági főiskolát, mert a szándéktól a beteljesülésig még ott áll egy és más. Többek között az érettségi meg a felvételi vizsga. Nem kis dolgok. Ezzel kezdődött a beszélgetés. — Hogy miért választottam a mezőgazdaságot? — ismételte a kérdést Szalay jóska. — Legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy azért, mert szeretem, megszerettem. De a valóságban nem ilyen egyszerű a dolog. — Talán valamilyen kényszer következményeként döntött a mezőgazdaság mellett? — Hát annak éppen nem lehet" nevezni, de a választást befolyásoló okok akadnak. — Például? Vonakodva kezdte. Talán azt gondolta, hogy amit mondhatna, az nem is tartozik a pályaválasztáshoz. Szerintem pedig nagyon is hozzátartozik. Az első például: — Apám hajós. Sokszor nincs otthon. Én is szeretem a vizet, a természetet, az utazást, a világlátást is, de azért mégsem mennék hajósnak. A mezőgazdaságot meg annak ellenére is szeretem, hogy nem dolgoztam csak brigádosként a mezőgazdaságban. A további okokról? Nem szégyenkezve, hanem egy felnőtt komolyságával vallja be: — Nem vagyok kitüntetett tanuló. Alighanem hármasom is lesz. Azokkal a tantárgyakkal, amelyek a mezőgazdasági főiskolán alapvetőek, könnyebben megbarátkozom. Hogy is mondjam, itt látom a legnagyobb valószínűségét annak, hogy a főiskolai felvételi sikerül. Tetszett nekem ez a megfontolt beszéd, még akkor is, ha a mozgékony legénykétől nem vártam ilyen komoly szavakat. Vagy talán éppen azért. A másik „páciens", a bögellői Kosár Miklós már közelebb áll a mezőgazdasághoz. Ha nem is az ő közvetlen részvételével, de azzal Igen, hogy apja szövetkezeti elnök Padányban. Igaz, hogy a mezőgazdasági vezetők munkája sem irigyelhető, nem ötnapos munkahétből és napi nyolcórás munkaidőből áll. Ha valamelyik munkához szív kell, ehhez Igazán az kell. No, nem csupán a vezetéshez, hanem egyáltalán a mezőgazdasági munkákhoz. És nagyon sok kitartás, meg erső akarat. Nos, a mi fiatalemberünk ennek tudatában mégis miért döntött a mezőgazdaság mellett? — Igaz, hogy apám is támogatta ezt az elhatározásomat, de semmiképpen nem azzal a szándékkal, hogy belőlem is elnök legyen. Inkább azért, mert úgy látjuk, hogy a mezőgazdaságban még nagyon sok szakemberre van szükség. — És bízik a felvételi sikerében? — Nem vagyok kiváló tanuló, de megpróbálom magam összeszedni. Meg milyen a diák. Egy kicsit a szerencsében is bízik. Mert ugyebár a fociban is mindig latolgatják az esélyeket, de általában azt is hozzáteszik, hogy a labda azért mégiscsak gömbölyű. Csak előbb az érettségi sikerüljön. A főiskolán már kiesne néhány tatárgy, ami itt sok nehézséget okoz. — Szereti a mezőgazdaságot? — Szeretem. De ha nem igy lenne, számomra akkor sem nagy a választék. Meg azt is gondolom, hogy az ember leginkább munka közben kedveli meg a szakmáját. « • • Nem könnyű a diákok dolga, akikre az év sikeres befejezésén kívül még az a feladat is vár, hogy a felvételi vizsgára felkészüljenek. De a pedagógus helyzete sem irigylésre méltó. Hiszen, akiknek évek óta tömték a fejét tudománynyal, úgy lenne befejezett a mű, ha révbe is juttatnák a tudománynak egy magasabb fokát választó fiatalokat. Persze, azt is jó idejében tudatosítani, hogy az illetékes fórumok előtt nem a tanár fele a diák helyett. És az életben is csak közvetve foghatja diákja kezét. Csak akkor, ha a diák tanult annyit, amennyit az eléggé könyörtelen élet, az érvényesülés megkövetel. HARASZTI GYULA „Arra törekszünk, hogy a pártban olyan emberek maradjanak és dolgozzanak, akik számára nem lesz nehéz a pártalapszabályzat következetes megtartása és az ebből eredő kötelességek teljesítése." (A CSKP Központi Bizottságának az alapszervezetekliez és a párttagokhoz küldött leveléből) Annak ellenére, hogy a néhány nappal ezelőtti nőnapon a férfikollégáim és a hivatalos szónok arról próbált meggyőzni, hogy milyen jó soruk van az emancipált nőknek a szocialista társadalomban, reggel megkezdtem szokásos hajszámat. A mellékes eseményekről — mint például az autóbuszban való tülekedésről — nem is szólok. Ogy éreztem, hogy ma jól megy majd minden, mivel a sarkon álló virágárus nénitől vettem egy csokorka hóvirágot csekély hat koronáért. Aztán elindultam banánt hajszolni, mert kislányom beteg, és a szirupot már egy hete csak akkor hajlandó bevenni, ha ígérek neki egy banánt. Bár tudom, hogy az ígéretet meg kell tartani, de mit tegyek, ha banánt nem lehet kapni, viszont a szirupot bele kell diktálnom. Abba már belenyugodtam, hogy banán nem lesz, de hogy citrom sincs, az sokkal fájóbban érintett. Az orvosok ugyan ebben a „náthás időszakban" melegen ajánlják, de mit tegyen a szegény vevő? Vásároljon gyerekének csokoládét. hiszen abban bő a választék, és Csehszlovákiában úgyis csak a lakosság kilencven százalékának rossz a fogállománya. Üres szatyorral és fáradtan konstatálnom kellett, hogy már fél tizenegy van. Ezután még bementem a Priorba, mert előző napon azt mondta az elárusVónő, hogy talán kapnak pelenkát. Pelenka nem volt, sőt más bébiholmi sem, viszont volt ismét —- egy fél év után — szőnyeg. Nagyon megörültem, rohantam a bankba, csupán két órát várakoztam a pénzemre, s annak birtokában visszaloholtam a szőnyegért. Már messziről gyanús volt a kép, mert míg Szerencse doly u elmenetelemkor vagy ötvenen tolongtak a húsz szőnyeg körül, most egy árva lelket sem láttam. No, persze, míg várakoztam a bankban, az utolsó darabig mind eladták. Kissé lógó orral jöttem el, de nemsokára jókedvre derültem, mert az átjáróban sikerült egy kofától három koronáért vásárolnom egy köteg zöldséget: egy sárgarépát, egy petrezselyemgyökeret, egy szeletke kalarábét és egy még kisebb cikk zellert. Sót, a henteshez húst hoztak, azonnal beálltam a sorba, de mire rám került a sor, tíz dekányi sem volt már. Legfeljebb eszünk rakott krumplit, csak kapjak tojást! Van úgy az ember, hogy a bosszankodás egy bizonyos fokán humorosnak kezdi érezni helyzetét. Elképzeltem, amint este — családunk szokásai szerint — mindenki beszámol, mit tett aznap, és amikor férjem felteszt a kérdést, azt felelem: bevásároltam. Erre természetesen megkérdezi — és mit vettél? Zavarba lövök és azt jelelem: semmit. Szóval egész nap semmit sem csináltam. De akkor mitől vagyok fáradt? Annyira elgondolkodtam, hogy majdnem egy villamos elé léptem. Meghökkentem, hogy milyen könnyen a másvilágra kerülhettem volna. De aztán eszembe jutott, hogy ki tudja, mikor jobb meghalni, most vagy később, mert most még csak eltemetnének, de novembertől Pozsonyban már nem lesz hová temetni a halottakat, és ki tudja, hogy a krematórium beázott kábeleit kicserélik-e addig. Tudvalevő ugyanis, hogy rövidzárlat miatt már hónapok óta nem hamvasztanak. Végre hazakerültem. Fél órát türelmesen magyaráztam kislányomnak, hogy anyuka keresett banánt, de nem kapott, hozott azonban egy csokor hóvirágot. Vízbe tettük, hiába, olyan bágyadt volt szegény, mint jómagam. Az asztalon egy boríték hevert: „Kérjük, három napon belül egyenlítse kl az 1963-as évről elmaradt 300 koronás villanytartozását különben kénytelenek leszünk bíróságra adni az ügyet". Már csak ez hiányzott! Tárcsázok, egy táviratot akarok feladni. Visszahívjuk — válaszolják a drót másik végéről Türelmesen várakoztam négy és fél órát. de nem hívtak. Reklamáltam Még nem került sárra — hangzott a válasz, és én még felelni sem tudtam, mert a kagylót már le is tették. Másnap aztán a postán adtam fel a táviratot. Este megérkezett a férjem, aki ugyancsak fáradt volt, mert egész nap az autónkra egy bal első sárhányót hajszolt — eredménytelenül. Különben az útleveleket sem sikerült elintéznie, mert a bíróságon a bűnügyi nyilvántartó iroda előtt vagy négyszázan várakoztak. Majd csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy a múlt héten vásárolt háromszázhúsz koronás cipőjének levált a talpa. Bekapcsoltuk a tévét, de éppen adáshiba volt, aztán valamilyen szakemberek arról tartottak előadást, hogy hol és hány százalékkal teljesítették túl a terveket, és a piacon a helyzet konszolidálódik. A várható időjárást már nem is hallottam, mert ismét adáshiba volt. Különben is a mosókonyhába indultam meggyőződni arról, hogy megjavították-e már a három hónapja rossz gázvezetéket. h/jégsem vagyok pesszimista. Azt gondolom, hogy szerencse dolga, kinek milyen a napja. Lehet, hogy más nyert a sportkán vagy végre meghalt a kiállhatatlan anyósa. Csakhogy nekem — sajnos — nagyon is gyakran „ez a formám". OZORAI KATALIN