Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-24 / 70. szám, kedd

A felszabadult Pozsony 25 eszieHHeje képekben A háborús dú lás jegyeit visa lő város lass'J fellélegzése 1945-ben, a romok eltakarítása, az újjáélfa dés, újraépüléi, negyedszázados folyamata konk rét valóság. S egyben ösztönző téma az élet változásait nyílt szemmel követő, művészi látással figyelő festő számára. A Városi Képtár tulajdonában le vő, az erre az időszakra vonatkozó művek közül a jelen tárlat rendezői mintegy 30 festményt válogattak ki, melyek a Prímás-palota kiállítási termé ben sorjáznak. Tizenöt művész közli sajátos megfogalmazásban élménnyé forrósodott benyomásait. A puszta látványnál jóval többet mondó művekre a szemlélő érzékenyen rezonál. R. Krivoš Vásznán a harcokban megcsonkított híd fekete roncsai bénán, tehetetlenül néznek le a Duna változatlanul sodródó hullámaira. Weiner-Král Imre, az egykori Zsidó utca repedezett falú, omladozó tetejű házait idézi, s riadt tekintetű kiszolgáltatott lakóit, egymástól búcsúzókat, vagy a párjukat, családjukat vesztett néhány hazatérőt. Milan Dobešt az Óváros szuggesztív varázsa ihleti. A Káptalan utca ódon bája, a Várlépcső regényes környezete, a közben már eltűnt Hal tér finom impresszionista remegésű foltokkal rögzített színes piacának mozgalmassága — megannyi lírai látomás. Eugen Lehotský a Váralja meleg alkonyi fényeinek, az otthonos, biztonságos tájnak avatott, költői megszólaltatója. Ján Zelibsky már együtt ünnepel a tavasz derűjében ragyogó Duna-part május elsejét köszöntő lelkes, vidám embercsoERNEST SPITZ: BEKEVAGY portjával. Štejan Bednár priniitivizáló ecsetvonásokkal fogja képbe a kikötőt, az ipari negyedet. A lázasan fejlődő, növekvő város ritmusát, türelmetlen lüktetését Ernest Semian jeleníti meg, valamint Alojz Klimo konstruktív szerkezetű, a technika világát méltató képei. André Verlon, a Zürichben született, évek óta Párizsban élő festő, akinek humánus szellemű képeit néhány hónappal ezelőtt láthattuk, 1968-ban festett egy háromrészes nagyvonalú s nagyhatású kompozíciót Pozsonyról. Belesűrítette városunk patinás műemlékeit s érezteti jellegzetes levegőjét. Utoljára, de semmiképp sem utolsósorban említem a korán elhunyt, tehetséges Ernest Spitz festményét, a tárlat legkifejezőbb, legmegragadóbb képét: a Békevágyat. Harmonikus alkatú, napbarnított testű gyermeklány áll a homályból lassan kibontakozó táj előterében. Közelében fehér galambok. Egyiküket két keze bensőséges mozdulatával öleli magához. Ösi s időtlen szimbólum. Minden emberséges ember legfőbb vágyának szóló, biztató ígéret. BÁRKÁNY JENŰNÉ Műanyagok a klímakamrában Egyiptomi mesterek már több ezer évvel ezelőtt alkalmaztak bizonyos természetes gyantákat — borostyánt, gumiarábikumot — ezüstből készült termékeik bevonására. Az ilyenfajta bevonatnak nemcsak az volt a rendeltetése, hogy díszítse a tárgyat, hanem bizonyos védelmet is kellett nyújtania a korrózióval, az Idő vasfogával szemben. Napjainkban már nem természetes gyantákat, hanem lakkokat és műanyagokat használnak fel korrózió ellen védő bevonatok céljaira. A műanyag védőbevonat azonban nem tart örökké a különböző ipari termékeken. Roncsolja a hő és a fagy, az eső és a hó, a napsütés és a szél. A védőbevonatokkal foglalkozó vegyész számára tehát rendkívüli fontosságú annak felderítése, milyen mértékben lesz majd ellenálló egy-egy újfajta bevonat a szélsőséges időjárási hatásokkal szemben. Korunk tudósainak azonban nincs lehetőségük megvárni, amíg az időjárási hatások nyomai hónapok, évek múltán jelentkeznek a különböző bevonatokkal védett tárgyakon. Erre az utóbbi években már nincs is szükség, sokkal gyorsabban is el lehet bírálni a vékony műanyag vagy lakkbevonat minőségét. A bevonatot ugyanis kicsiny fémlapocskára viszik fel — ennek felülete hasonlít a védendő tárgyéhoz —, majd a bevonattal ellátott lapocskát magas hőmérséklet hatásának teszik ki. Az így kapott eredményből már következtetni lehet a bevonat minőségére, bár azt nem tudják pontosan megállapítani, milyen módon reagál a bevonat a többi időjárási tényezőre. A Szovjetunió lakk- és festékipari tudományos kutatóintézetében ezért legújabban olyan berendezést fejlesztettek ki, amelyben mesterségesen reprodukálhatók a különböző időjárási hatások. Ebben az úgynevezett klímakamrában intenzív fénysugárzás, magas vagy alacsony hőmérséklet, eső, nagy páratartalmú levegő hozható létre, és az időjárási tényezők változtatásával a vegyész rövid idő alatt választ kaphat arra a kérdésre, hogyan viselkedik majd az újonnan kifejlesztett védőbevonat természetes körülmények között. A nem túlságosan nagy berendezésben a fényes nappalokat követhetik a sötét éjszakák, száraz porviharok, vagy hatalmas, trópusi esőzések. Előállítható benne száraz, kontinentális időjárás éppúgy, mint nedves, párás tengeri klíma. A klímakamra falait rozsdamentes acéllapokból alakították kl. Különleges levegőszelepen át tetszés szerinti sebességű szelet idézhetnek elő mesterséges úton benne. A szelepen beáramló levegőt akár 80 —90 G fokra is hevíthetik. A kamra mennyezetére olyan hatalmas xenonlámpákat szereltek, amelyeknek színkép-összetétele csaknem azonos a természetes napsütés színképével. Az újfajta klímakamrában egyszerre több tucatnyi bevonatmintát vizsgálhatnak — gyorsított eljárással. Azok a vizsgálatok, amelyek eddig éveket vettek igénybe, most csupán néhány hétig tartanak. A szovjet tudományos kutatóintézetben ez idő szerint csak vegyészek használják a bonyolult berendezést. Minden jel arra vall azonban, hogy előbb-utóbb felfigyelnek majd rá olyan tudományágak képviselői, akik vizsgálataik során tanulmányozni kívánják a mesterséges klíma hatását. A Föld kozmikus fékje A csillagászok és a geofizikusok régóta tudják már, hogy a földi nappalok és éjszakák hosszúsága változik. Valamikor, nagyon régen, sokkal rövidebb volt a nappalok és az éjszakák periódusa, és néhány millió év múlva a maihoz viszonyítva, sokkal hosszabbak lesznek majd az éjszakák és a nappalok. A jelenség okát nem ismerik: a holdárapály fékezi bolygónk forgását. Az időmérés új módszereinek bevezetésével, a kvarc- és atomórák kifejlesztésével azonban kiderült, hogy a Föld forgássebessége százszor-kétszázszor gyorsabban változik, mint eddig feltételezték. Milyen erők kényszerítik bolygónkat hol gyorsabb, hol lassúbb forgásra! Eduard Mogilevszkij, a Szov* jetunió földmágneses és ionoszférakutató intézetének tudományos munkatársa e kérdésre választ keresve, kimutatta, hogy a forgássebesség változásai egybeesnek a naptevékenység változásaival. Néhány évvel ezelőtt a mesterséges holdak segítségével végzett mérések útján azt is kimutatták, hogy a földi légkör sűrűsége a naptevékenység mértékétől függően változik. Azt lehet mondani tehát, hogy a Föld levegőburka egyenletesen lüktet. A fizikából pontosan tudjuk, hogy ha egy forgó test összehúzódik, forgási sebessége növekszik. Ha viszont tömege eltávolodik a forgástengelytől, lassul a forgása. Valami ilyen folyamat mehet végbe légkörünklüktetéseközben a Földdel is. Hanem az e folyamat hatására létrejövő forgássebességváltozás sokkal kisebb lehetne, mint amilyen ténylegesen. Mogilevszkij a lehetséges okok után kutatva, arra a gondolatra jutott, hogy a Napból kisodródó villamos töltésű részecskék árama minden valószínűség szerint befolyásolja a földmágneses teret. A matematikai elemzés azonban ebben a tekintetben sem igazolta teljesen a feltevést: a korpuszkuláris sugárzásnak a földmágneses térre kifejtett hatása nem elegendő a tengelyforgás egyenetlenségeinek megmagyarázásához. Legújabban arra gondolnak, hogy a napfelületről kilökődő részecskék nemcsak áramlások, hanem gigantikus plazmafelhők formájában sodródnak ki a bolygóközi térbe. Egy-egy ilyen plazmafelhő sokszorta nagyobb lehet a Föld átmérőjénél, nagy sebességgel mozog és erős mágneses tere van. Amikor a Föld belekerül az ilyen plazmafelhőkbe, a földmágneses térben zavarok lépnek fel és olyan mágnesestér-torzulás jön létre, amely egyenetlenségeket idéz elő bolygónk tengelyforgásában. Persze, az sincs kizárva, hogy ezek a hatások az általános légkörzésben is döntő változásokat okoznak. Ily módon a Föld felszíne és a hatalmas áramló légtömegek között olyan súrlódó erők ébrednek, amelyek szintén fékezhetik bolygónk tengelyforgását. Nyikolaj Szidorenkov, a Szovjetunió Sternberg csillagvizsgálójának munkatársa több évra visszamenőleg elemezte ažr általános havi légnyomási értékeket a Földön, és ezeket az adatokat összehasonlítva a napi tengelyforgási sebességekkel, meglepő egyezéseket talált. Ez a statisztikai elemzés meggyőzően bizonyítja, hogy a légköri áramlások szorosan összefüggnek a naptevékenységei, vagyis lényegében minden út a Naphoz vezet. Érdekes módon a légtömegek mozgása nemcsak a Föld tengelyforgását befolyásolja, hanem előidézheti egyes kontinensek, földrészek eltolódását is. Ezzel kapcsolatban a Szovjetunió pulkovói csillagvizsgálójában fedeztek fel érdekes összefüggéseket. Kiderült, hogy az általános légkörzés változásaiból származó, viszonylag gyenge erők hatására egyes földrészek akár néhány méterrel is elcsúszhatnak, eltolódhatnak. A jelek tehát arra vallanak, hogy e fizikai jelenségek beható tanulmányozása révén még sok érdekes adathoz juthatunk Földünk sajátságaival kapcsolatban. Antianyagok a tejutak központjában? Amióta Dirac 40 évvel ezelőtt közzétette az antianyagról szóló elméletét, a fizikusokat állandóan foglalkoztatta a kérdés: létezlk-e antianyag nagy mennyiségben az univerzumban. Az utóbbi évtizedben nagy energiájú gyorsítókban sikerült antiprotonokat és más, bonyolultabb antirészecskéket előállítani, amelyek tükörképei a normális részecskéknek, így az antianyag létezése többé már nem kétséges. De ha egy antirészecske összeütközik egy közönséges részecskével, mindketten megsemmisülnek és maradék tömegenergiájuk gammasugárzássá alakul át. Ezért nehezen képzelhető el, hogy a kétféle anyag együtt létezzék a világegyetemben, hacsak valahogyan nincsenek elkülönítve egymástól. Fred Hoyle, a világhírű csillagász elképzelhetőnek tartja a kétféle anyag együttes létezését, ha feltételezzük, hogy az antianyag a galaxisok magjában és más, rendkívül sűrű részeken tömörül, a közönséges anyag pedig a tejútrendszerek külső régióiban helyezkedik el, csillagokat alkotva. A kétféle anyag így nem lép kölcsönhatásba egymással, legfeljebb a galaxisok magjának határvidékén, azaz éppen ott, ahol a legerősebb gammasugárzás megfigyelhető a Földről. (nl 1970. III. 24. 6