Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-24 / 70. szám, kedd

Időszerű közgazdasági kérdések Arak és bérek SZÁMOS ÁRUCIKK nagyke­reskedelmi ára olyan, hogy gyártása végképp nem fizetőd­ne ki, ha a termelő üzemeknek az állampénztárból nem fedez­nék az ártorzítások okozta veszteségeket. így a vasúti közlekedés évi 9 milliárd, az ércbányászat 900 millió, az élel­miszeripar 5 milliárd, a mező­gazdasági üzemek pedig 4 mil­liárd árdotációt élveznek, ösz­szesen kb. 14 milliárd korona összegben. 45 olyan árufajta lé­tezik, amelyeknek nagykeres­kedelmi ára magasabb, mint a kiskereskedelmi. Mindez vég­eredményben nem hiba, hanem az árdeformációk kiigazításá­nak gyakorlata. Az utóbbi két évben a központi ipari irányí­tás azonban annyira meglazult, hogy az árképzés gyakorlatilag a vállalatok kénye-kedvén múlt. A nagykereskedelmi árak átépítése végképp megzavarta az amúgyis kibillent egyen­súlyt ós az árak a tervezett 19 pont helyett egyszeriben 33 ponttal szöktek fel. Az ármeg­állapításnál nem vették figye­lembe az összehasonlítást a világpiaci árakkal, hanem a sa­ját önköltségeket vették alapul, tehát az új árba gyakran bele­számították a termelőüzemben uralkodó rendetlenséget és ala­csony színvonalú termelést. Más szóval: a vásárlóval fizet­tették meg saját hibáikat és nem hatékony munkájukat. Már 1966-tól tanúi vagyunk annak, hogy az élőmunka ér­tékét lebecsülik. Ez úgy tüiiik, a bérek alacsony szintjében mutatkozik meg. Valóban, a bé­rek akkoriban aránylag igen alacsonyak voltak és sok he­lyütt azok ma is. Az élőmunka értéke azonban nem egyenlő a bér nagyságával. Az élőmunka értéke annál nagyobb, minél nagyobb az aránya a gyárt­mány értékében. Csakhogy az áru értékében a legnagyobb té­nyező sajnos, még mindig az anyag, tehát a holt munka, nem az élőmunka. Ha nem így volna, a néhány év előtti bér­szint mellett a világ legolcsóbb gyártmányalt állíthattuk volna elő, s Japánnak is konkurrál­hattunk volna, hiszen éppen Ja­pán alapozza nagyrészt árui versenyképességét a munkaerő olcsóságára. És itt a nagy kü­lönbség: míg Japánban a mun­kaerő olcsó, nálunk az élőmun­ka értéke alacsony. Ez pedig nagy különbség. A megterem­tett értékhez viszonyítva ná­lunk a munkaerő nagyon is drága. Ugyanis a munka arány­lag alacsony műszaki színvo­nalú gyártmányokat eredmé­nyez, de még egyenlő haszná­lati érték esetén is drága a gyártmány, mert a társadalmi munka termelékenysége ala­csony. Ezt a gépek kihaszná­lásának mértéke befolyásolja, de kihat rá a befejezetlen épít­kezések nagy száma, a befek­tetett, de hasznot csak nagyso­kára hozó összegek is. Ha mindezeknek a fogyatékossá­goknak az ára belekerül az ön­költségi árba, bizony nem cso­da, ha az magasra szökik. Jelenleg a legfontosabb fel­adat az inflációs tendenciák meggátolása, s azután az ob­jektív árképzés bevezetése. Az objektív árképzés alatt olyan árképzési rendszert értünk, amely serkentő nyomást gya­korol a termelés racionalizálá­sára. E folyamat eredménye az olyan helyzet megteremtése kell hogy legyen, amelyben a vállalati rentabilitás arányos a termelés társadalmi hatékony­ságával. Ez a jövőre kezdődő ötéves terv egyik alapelve. Az árképzés ösztönössége közvetlen hatással volt a bérek alakulására, illetve a bérköve­telésekre. Lakosságunk bevéte­leinek 70 százalékát bérek ké­pezik, ami összesen évi 170 milliárd korona. Megmutatko­zott, hogy a legfelelőtlenebb politika az aránytalanságok ke­letkezésekor a munkaerők sza­kaszán nyilvánult meg. A ter­vezés piaci viszonyokkal való helyettesítésének legnegaüvabb következménye a munkaerőgaz­dálkodásban volt. A világon nincs még egy olyan ál­lamgazdaság, amelyben annyi­ra elmélyült volna a munka­erőkereslet és kínálat közti aránytalanság. Az állami irá­nyítás szétziillesztése a munka­erőgazdálkodást demoralizálta, teret kapott a túllicitálás, spe­kuláció, amely helyenként „emberkereskedelemmé" fajult. Csehszlovákiában a legna­gyobb az alkalmazottság a vi­lágon. Viszont az iparban át­lagosan 2 és 1/4 év alatt ki­cserélődik a dolgozók teljes létszáma — kb. 3 millió ember változtat munkahelyet. Emellett alacsony a munkaidő kihasz­nálása. Kiszámították: ha min­den egyes dolgozó a kihaszná­latlan munkaidőnek csupán 10 percét termelőmunkára változ­tatná, az évi 280 millió mun­sebb, mint 145 ezer dolgozó kaórát tenne ki. Ez nem keve­munkája naponta! A főiskolát végzett szakem­berek 27 százaléka nem dolgo­zik olyan munkahelyen, amely­re képesítése van. A szakisko­lák végzettjeinek 47 százaléka, a kitanult munkások 50 száza­léka nem dolgozik azon a mun­kahelyen, amelyre készült. Ez évi 8 milliárd korona veszte­ség. Nyolc milliárd korona pe­dig az egész évi tervezett bér­növekedés összege. Tehát: a tudás kínálta erő kihasználá­sával megkétszerezhetnénk az évi bérnövekedést. AZ EMLÍTETT TARTALÉKOK kihasználásáról az elmúlt két évben szó sem volt. A bérnö­vekedés azonban hatalmas ug­rást tett: 1968-ban teljes 8 szá­zalékot. Ez ugyan egy főre csak 1600 korona évente, ami kevés, viszont a bérek összege az alkalmazottság növekedésé­vel emelkedett annyira. Tehát sok csekély juttatásra aprózó ­dott fel a béralap. A legkülön­félébb sztrájk-fenyegetésekkel és követelésekkel a béremelé­sek Igénye 1968-ban 27 milli­árd korona volt, ám ebből csak 3,2 milliárdos követelésnek tet­tek eleget. Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy nagy mennyiségű fedezet nélküli KOHÁSZOK MŰSZAK UTÁN IBakonyt felv. f pénz kerüljön forgalomba. Né­mi javulás 1969 második felé­ben állt be, amikor a munka­termelékenység növekedésétiek üteme 4,8 százalékos lett, a bé­rek emelkedésének üteme pe­dig 4,1 százalékos volt s a vál­ság óta először maradt a bér­emelkedés mögött. Ez az arány az idei terv szerint tovább ja­vul és feltehetőleg eléri az 5 százalékos munkatermelékeny­ség-növekedést 2,8 százalékos átlagbéremelés mellett. Ez az inflációs folyamat végérvényes megállítását jelentené. Azok, akik le szeretnék já­ratni a párt új gazdasági irányvételét, azt szajkózzák, hogy a gazdasági reformnak „befellegzett" és „odavan" a szocialista elosztás alapelve, a „mindenkinek munkája szerint", mert ugye, ekkorácska átlag­bérnövekedésből nem lehet mindenkit érdeme szerint ju­talmazni. Bezzeg 68-ban, akkor harcolni lehetett a béremelé­sért ... Lényegében a „jóaka­rók" részéről arról van szó, hogy a sokáig hangoztatott de­nivellizálásra, az egyenlősdi felszámolására nem kerül me­gint sor. Tény, hogy 68-ban le­hetett harcolni a bérekért, s azok meg is nőttek — 44 milliárd koronával, egyetlen év alatt többel, mint azelőtt az egész ötéves terv alatt. Ugyanakkor azonban az egyenlősdi nagyobb lett, mint bármikbr azelőtt! Az. átlagbéremelés egyszerűen nem oldja meg az egyenlősdi kér­dését. Hiszen az átlagbéremel­kedés főleg ágazatok szerint — pontosabban a legharcosabb szakszervezeti szövetségek sze­rint — történt, nem pedig a normázás, a teljesítmény, a szo­cialista elvek alapján. Ezenfe lül egy korona bérre 42 fillér „társadalmi fogyasztás" jut — évente 36 milliárd —, ami ugyancsak nem differenciált juttatás. A híresztelés, hogy a 2,8 százalékos átlagbéremelés a denivellizálás befagyasztását jelenti — ostobaság. Az egyen­lősdit ott is fel lehet számolni, ahol semmilyen béremelés sincs. Csak igazságosan kell el­osztani a rendelkezésre álló összegeket. Igaz, a bérátlagot megszabja a terv, de azok szá­mát, akik között a béreket fel kell osztani, senki sem szabja meg — ha kevesebb dolgozó­val nagyobb teljesítményt ér­nek el a munkahelyen, válla­latban, a teljesítmény érdem szerint nagyon is jól differen­ciálható. Sajnos, az említett „bérplafonnal" éppen azok ijesztgetnek, akik szervezési képesség hiányában, a denivel­lizálás problémáitól való féle­lem miatt, vagy tetszetős poli­tikára törekedve valamilyen felsőbb helyre szeretnék hárí­tani a felelősséget saját tét­lenségükért az egyenlősdi fel­számolásában. A „bérplafonnal" operálóknak eszébe kell juttat­ni, hogy nem a bérek magassá­gát szabja meg a terv kötele­zően, hanem a bérek összege és az értékesített teljesítmény közti arányt! Lényeges különb­ség! AZ IDEI TERV még nem sza­bályozza kielégítően béradóval a munkaerőgazdálkodást. Az ötéves tervben azonban már számolunk azzal, hogy megdrá­gul a munkaerő és megkezdő­dik egy lényeges ellentmondás megoldása: nem lesz töb­bé olcsóbb az emberi munka­erő, mint az új technika. Ez az ellentmondás mindeddig az ex­tenzív fejlesztésbe terelte a vállalatokat, s az ágazatokat is. A munkaerőtartalékok kimerü­lése ezt nem teszi többé lehetővé. A termelést műszaki fejlesztés­sel, szervezéssel, új személy­zeti politikával kell fokozni. A többet nyújtó, a gépeket jobban kihasználó képzett embereket pedig jobban kell megfizetni, hogy a vállalat inkább sok gé­pet és kevés embert állítson munkába a mai csekély gépe­sítés és nagyszámú segédmun­kás helyett. Ez az irányvétel az egyedüli ésszerű lehetőség a továbbfejlődésre. Ez volt a reform eredeti célja is. De ezt csak munkaerőgazdálkodássál, nem pedig „emberkereskede­lemmel" lehet elérni. VILCSEK GÉZA Műfordítás és híd-szerep Megalakult a magyar műfordítók szakosztálya Március 20-án, pénteken a Szlovákiai írók Szövetségének magyar szekciója mellett meg­alakult a magyar műfordítók szakosztálya. A magyar szekció tavalyi ok­tóberi plenáris ülésének hatá­rozata értelmében került sor erre a fontos lépésre. A szek­ció működésének elemzése ki­mutatta, hogy körülményeink között a műfordítás az irodal­mi alkotó munka számottevő területe. Könyvkiadásunk két évtizede alatt a szlovák és a cseh klasszikus irodalom csak­nem minden jelentős alkotása megjelent már magyar tolmá­csolásban egyrészt a hazai ma­gyar könyvpiac, másrészt a ma­gyarországi igényeknek megfe­lelő mennyiségben, közben mű­fordító gárdánk jeles tagjai szinte anonimitásban maradtak. Munkájuknak szervezeti vona­lon és a kritika vonalán is kevés figyelmet szenteltünk. A szekció vezetősége olykor ugyan megpróbálkozott azzal, hogy erre a területre is kiter­jessze ösztönző és irányító te­vékenységét, de ezefc a próbál­kozások részint a fordítók ér­dektelensége, részint a szekció vezetőségének gyengesége fo­lyamán eredményteleneknek bi­zonyultak. Az utóbbi évek fo­lv,amán a legfontosabb, legjelen­tősebb lépés talán az volt, hogy a Madách-díj sztátuszába a műfordítás kategóriáját is besorolta, s azóta az év legjobb műfordítását ugyanolyan díj­jal jutalmazta, mint a többi irodalmi műfaj legsikersebb al­kotásait. Az alakuló gyűlés a műfordí­tók szakosztályának tevékeny­ségét főleg abban jelölte meg, hogy igazi alkotóműhellyé vál­jon, mely tényleges szakmai segítséget tud nyújtani tagjai­nak, hogy figyelemmel kísérje a műfordítás problémáit, segít­sen kialakítani konvencióit, s hogy a műfordítás a művészi becsvágy tárgyává tegye. A.. szekció vezetősége ugyanakkor a kritikai szakosztály segítsé­gével ráirányítja a figyelmet a műfordító tevékenységre, hogy mutassa ki annak tényleges ér­tékeit és sorvassza el a di­lettantizmust. Műfordítóink éveken át kizá­rólag cseh és szlovák műveket tolmácsoltak magyar nyelvre. Ez részint a korlátolt lehetősé­geknek és a nyelvtudás hiányá­nak volt következménye. Az utóbbi években új tehetségek jelentkeztek a lapok hasábjain orosz, francia, angol, német, sőt spanyol versek és rövid prózai művek fordításával. A gnűfordítók szakosztályának és a magyar szekció vezetőségé­nek közös gondja a jövőben, hogy az újonnan kifejlődő ké­pességeket ne hagyja elsorvad­ni és teret biztosítson szá­mukra. A nyelvtudás és műfordítás teszi lehetővé a tényleges szel­lemi áramlást nép és nép, iro­dalom és irodalom között. Iro­dalmunk, mely három nemzeti kultúra határmezsgyéjén jött létre, mindig is büszkén vállal­ta híd-szerepét, mely helyzeté­nek természetes következmé­nye. A szekció vezetősége e megfontolásból kiindulva ter­jeszti ki működését erre a fon­tos területre, hogy kivívja a műfordítás becsületét és ér­vényt szerezzen a tényleges ké­pességeknek. BABI TIBOK Ortutay Gyula 60 éves Hatvan évvel ezelőtt, 1910. március 24i-és született Szabad­kán a magyar néprajztudo­mány világszerte elismert tudó­sa, Ortutay Gyula akadémikus. Érdeklődésének középpontja az egyszerű ember mesékben és főleg szomorú dalokban élő múltja, szándéka, álma; a tár­sadalom és a szükség által megszabott szokásai; egyszóval a néprajz és abban is főként a népköltészet. Ortutay Gyula tudós portréját nem lehet elválasztani a politi­kától. Amikor nagy gonddal és türelemmel elemzi a népmesék változásait, arra a megállapí­tásra jut, hogy változtatni kell a sokat szenvedett, dolgos, te­hetséges nép sorsán. Korán fel­ismerte, hogy mindenütt a vi­lágon egy tőről fakadnak * mesék, az elnyomott nép jaja, panasza egy nyelven szól. öt azonban nemcsupán a népmese, a nóta érdekli, hanem a mögöt­te álló ember, a népi alkotá­sok termőtalaja: a társadalom. Külföldi útjai sor-án többször járt Csehszlovákiában. Szakmai megbeszéléseken, néprajzi gyűjtőúton. Tanácsaival, útmu­tatásaival mindig segítette a kibontakozóban levő hazai nép­rajzi, honismereti munkát. Mun­kásságát mi is tiszteljük és tékeljük. G. M. A CSEH KAMARAZENEKAR HANGVERSENYE A Josef Vlach vezette Cseh Kamarazenekar játékában annyi az említésre méltó pozitívum, hogy nem könnyű röviden jel­lemezni sajátosságait. Elsősor­ban talán az együttes mély ko­molysága ragadja meg a hall­gató figyelmét, a vonóskar minden egyes tagját áthatja az előadóművészet felelősségének tudata. Az összjáték ilyen ma­gas fokú kultúrája ritka jelen­ség a hangversenydobogón. A zenekar tökéletesen kimunkált, salaktalan hangzása meglepően hajlékony, hiánytalanul „simul" az előadott mű stílusához és különleges kifejező erejével a kompozícióról mindig azt mondja ki, ami lényeges. A mű­vészek az értelmezés teljes egyöntetűségével nyitott lélek­kel közelednek a muzsikához és ezáltal a zene mélyebben rejlő titkait is megnyitják a hallgató előtt. Ez a magasrendű kainaramu­zsikálás nagy akaratátvitelt kí­ván az együttes művészi veze­tőjétől, Josef Vlachtól. Muzika­litásának, belső zenei erejének sugárzása két irányba hat: a já­tékosokra és a közönségre egy­aránt. Műsoruk gerincét Beethoven jóformán ismeretlen vonóskari „Nagy Fúgája" alkotta, amely eredetileg a késői B-dúr vonós­négyes (op. 130) zárótétele volt. „A Nagy Fúgáról, amely fantasztikus, robbanásában is összemarkolt szerkezetrajzával mégis alig forma már, azt tart­ják, hogy előadásánál csak a hallgatása nehezebb" — mon­dotta Szabolcsi Bence. A külön­leges Beethoven-ópusz mind formaépltésben, mind hangzás­beli és hangszeres követelmé­nyekben igen sokat kíván az előadóktól. A prágaiak nagyvo­nalú tolmácsolása bizonyára nehéz előadói feladat, de a mű meghallgatása az előadás ilyen szellemi rendjében valóban nem volt nehéz. Vendégeink a beethoveni gránittömb köré csoportosítot­ták műsoruk többi számát. Az estet Mozart áttetsző, puha hangzással előadott F-dúr Di­vertimentőja nyitotta meg. (K. 138). A „vlachl" játékmodorban szinte az újszerűség varázsával hatott a Vivaldi szimfónia köl­tészete. Josef Suk op. 6-os jel­zésű ifjúkori bűbájos Es-dür Szerenádjának pompásan kimű­velt előadását művészi többlet­ként áthatotta a perc ihlete. JanáCek ráadásként előadott Adagióját és Gavotte-ját az együttes külön ajándékának te­kintettük. Nem volt ugyan „telt házas" hangverseny, de távol­maradásukat csak a „hiányzók" sajnálhatják, az est meleg han­gulatához nem hiányzott sem­mi. HAVAS MÁRTA

Next

/
Thumbnails
Contents