Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-12 / 60. szám, csütörtök

Bemutatom Kósa Pált N

egyven esztendős. Cigányosan barnapiros arc. Mélyenülő fürkésző tekintet. Mintha egy parányi bizalmatlanság ís lapulna benne. Ezt persze nem állítom határozottan ... Kétszer is megkérdezi, honnan vetődtem hozzájuk. Óvatosan, kelletlenül helyet foglal az íróasztal mögött. Tekintetével még egyszer végigtapogat, majd mintha valamilyen láthatatlan tehertől szabadult volna meg, fellélegzik. Mintha mosolyogna ts, amikor megszólal: — Az újságírók sem egyformák, ugýé? —• Nem — mondom meglepetten. — Szidni akar bennünket? — Miért akarnám? — csodálkozom rá. — Egyidőben csúnya dolgokat írtak ... Választ nem is igen vár, csak legyint kemény, vaskos kezével. Ogy, mint amikor az ember valamilyen kellemetlen dolgon túlteszi magát. Cigarettát húz eiö, majd felém nyújtja. — ... ha ugyan él vele — mondja most már barátságosan, jómagam csak olyan ünnepi dohányos vagyok. Hogy jobban megfigyelem, mintha valami idegenszerűség csengene a szavában. — Ugye, ön nem várkonyi? — kérdezem. — Ahogy vesszük. Édesapám Várkonyból származott. Én már Kövecsespusztán, Sopornya mellett születtem. Fiatal koromban csak törtem a magyar szőt. Szlovák iskolába jártam. Huszonkét esztendeje dolgozom a mezőgazdaságban, tizenhat esztendeje élek a Csallóközben Jól megférek az itteni emberekkel. Pavel Kósa az az ember, aki a magyarral magyarul, a szlovákkal szlovákul beszél. Ahogy mondja, sokszor már maga sem tudatosítja, milyen nyelven beszél. Csak a lényeget nézi, azt, hogy megértsék. Huzamosabb ideig dolgozott a Gombai Állami Gazdaságban. A mindennapi munka mellett tett szert szakképesítésre, később mérnöki oklevélre. Majd a járási termelési igazgatóságra került. Ekkor már Várkonyon lakott. Innen járt munkába minden istenáldott nap. Járt, járogatott, amíg egyszer csak megelégelte az utazgatást. Vagy talán nem így volt? — Nem egészen — mondja ő. — Az utazgatás még csakcsak ... Bántott azonban, hogy mérnöki oklevéllel a zsebemben aktát tologassak. Valami mást akartam. Olyan munka kört, ahol magamat is próbára tehetem. Talán otthon, a szövetkezetben kellene próbálkoznom, gondoltam akkor... Otthon szívesen fogadták. Azóta két esztendő telt el. És ahogy szögről-végről hallja az ember, ezen a „vásáron" mindenki nyert. Ö is, a szövetkezet is. A

n (mikor már jobban összemelegedünk, megkérdezem, miért neheztel az újságírókra? Erre elneveti magát. — Nem neheztelek. Már nem. Csak hát ott volt az a szerencsétlen 1968-as esztendő .. . Nem jó volt azt olvasni, ahogy akkor egyes újságírók írtak. Dogmatikusok, maradiak voltunk, mert a józan eszünkre, kommunista meggyőződésünkre hallgattunk. Jómagam tizennyolc esztendeje vagyok tagja a pártnak. Az egyszerű eszem, meg a szívem vitt jóformán gyerekfejjel a pártba. Nehéz volt azt elviselni, ami ebben az országban történt. Kicsit reszket a keze, amikor újból cigarettáért nyúl. — Ha nem tévedek, pártszervezetünk elnöke még ma ís őrzi azt a felhívást, amelyben tudtunkra adták, mit kellene csinálnunk: Határozatot írni, sztrájkolni. De ki ellen, mi ellen? Hogy jöttek a szövetségesek? Már éppen ideje volt, hogy jöjjenek. Az újság, a rádiő másról sem beszélt, mint a megszállókról. Mi nem úgy néztünk rájuk. Támadtak is bennünket érte eleget. Támadtak ... A várkonyi kommunisták ebben az időben szinte éjjel-nappal gyűléseztek, A milicisták fegyverrel a kezükben őrködtek. Vigyázták a közös vagyont. A jelszó akkor ez volt: „A munkát egy percre sem szabad abbahagyni". Mélyen szívja a kesernyés füstöt, majd szinte engesztelően mondja: — Azért az újságírókat sem teszem mind egy zsákba. Hirtelen elneveti magát, jóízűen, barátságosan. —. Remélem, már szent a béke? — Miért ne lenne? — Válasszunk most már más témát. — Hol tartanak? — Hol tartunk? Kenyérgabonából nem értük el a járási átlagot, ami viszont az állattenyésztést illeti, a járási átlag fölé kerekedtünk. Különösen az utóbbi két esztendőben „fejlődtünk fel". Ezt most ne ügy értse, hogy magamnak akarom a babért... Az érdem valamenynyiünké. Az asztaifiókba nyúl. Valamit keres, de közben még megerősíti előbbi állítását: — Van két segédzootechnikusom. Öröm velük a munka. A tagok, meg a várkonyi emberek szorgalma szintén rászolgált a dicséretre. Ezt írja meg az újságban. Amíg ő a papirosok között keresgél, hadd mondjak még el valamit. Az előbbiekben a búzá ra panaszkodott a zootechnikus. Ez követlenül nem az ő asztala, de azért bántja a dolog. Búzából az átlag csak harminchat mázsa volt. Sok ez, vagy kevés? Szövetkezete válogatja. Várkonyban kevés, mert az előző esztendőben — riportalanyom szavaival élve — abban a szerencsétlen hatvannyolcas esztendőben — már negyvenkét mázsás hektáronkénti hozamot értek el. Nem csoda hát, ha keveslik az idei harminchat mázsát. Idetartozik azonban az is, hogy árpából, kukoricából, takarmányfélékből az idén is remekeltek, ha ugyan szabad ezt a kifejezést használnom. És ezzel már szorosan összefügg az, hogy az állattenyésztésben túlszárnyalták a járási átlagot, a jövőre nézve pedig meglehetősen merész tervet állítottak föl. É •s most pontot kell tennem a közbeiktatott margójegyzet után, mert a zootechnikus már türelmetlen. Azzal kezdi, hogy hatvannyolchoz mérten tavaly 10 vagon hússal többet adtak el. Ezzel párhuzamosan közel egymillió korona értékben gyarapodott a jószágállomány. Ez nagyon lényeges dolog. Azt bizonyítja, hogy az a bizonyos tíz vagonnyi hús eladása nem a törzsállomány rovására ment. És a tejtermelés? Egy kerek esztendő alatt a tehenenkénti évi fejési átlag kétezerkilencszáz literről háromezerháromszázra emelkedett. Ezeket olvasta le a papirosokról. És most következik az, amit már nem olvasott. — Az idén további tíz vagon hús eladásával növeltük a tervet. — Nem sok egy kicsit? — Nem, azért vagyunk itt, hogy valamit csináljunk. Nem így van? Gyarapodott a jőszágállomány. Takarmányunk bőven van. Rajtunk múlik, hogyan használjuk ki a lehetőségeket. Most már én kínálom cigarettával. — Ne gondolja, hogy könynyelműen papírra vetünk dolgokat. Azzal nem mennénk sokra. Nézze csak, a tejtermelésnél már nem ilyen merészek a számok. Hiányoznak a föltételek. Fokozatosan ki kell cserélnünk a jószágállományt. Majd aztán tervezhetünk ... Az én időmből még futná, de neki mennie kell. Magyarországi vendégek várják. Az elnök beteg. Ki fogadja hát őket, ha nem az alelnök. Ez viszont ő Kósa Pál, a szövetkezet főzoo technikusa. Amikor kezet szorítunk, mo solyogva mondja: — Azért csak jöjjön máskor is. Aztán majd folytatjuk ... Az őszinte szavak után már mamag is hiszem, hogy szent a béke. Várkonyban már nem haragszanak az újságírókra. Legalábbis n-vn -m«ľ1«<rv»kre. SZARKA ISTVÁN Néhány szó az olvasóhoz Amikor pár hónappal ezelőtt átvettem szerkesztőségünk levelezését és megírtam az első „Szerkesztőségi asztal" c. cikket, az akkor megjelent előszófélében feltettem a kérdést: mi a különbség az eddig megjelent „Olvasóink írják" és a most induló „Szerkesztőségi asztal" között? A kérdésre azt válaszoltam, hogy a kettő között a lényeges eltérést nem utolsósorban abban látom, hogy a „Szerkesztőségi asztaľ'-ban feldolgozásra kerülő leveleket, a levelekben jelvetett problémákat azon nyomban kommentáljuk, tehát állást foglalunk. To vábbá, hogy rögtön, névre szólón jelkérjük az illetékes szer vet az ügy elintézésére. Azzal Indokoltam ezt a változtatást, íogy így — a szerkesztőség kommentálásával — a levelek elintézése és az ezzel kapcsolatos munkánk az addiginál sokkal hatékonyabbá válik. Eddigi gyakorlatunk és tapasztalataink lényegében igazolták ezeket az elképzeléseket és feltételezéseinket. Olvasóink ügyes-bajos dolgainak intézése éppen azáltal, hogy levelük ismertetésénél — ha csak néhány mondatban is — ott van szerkesztőségünk állásfoglalása is, hatékonyabbá vált. Erről tanúskodnak olvasóink levelei is, az ilyen kitételek például „ . . . az Oj Szó régi olvasója vagyok. Örömmel tapasztalom, hogy az utóbbi időben milyen következetesen foglalkoznak a bajba jutott emberek dolgaival, éppen ezért én is szeretném elmondani..." örülünk az ilyen elismerő szavaknak; hosszan idézhetnék olvasóink leveleiből. Nem is erről volna tulajdonképpen szó, hanem arról, hogy a „Szerkesztőségi asztal" című rovatunkat tematikájában kibővítenénk. Arról volna szó, hogy ebben a rovatban necsak olvasóink levelei és a levelekbenfelvetett problémák, illetve az elintézésükről adott válaszok kapjanak helyet. Azt is szeretnénk, hogy itt, ezeken a hasábokon kötetlen eszmecsere alakuljon ki olvasóink és szerkesztőségünk között. Olyasmire gondolok, mint ami a múlt heti „Szerkesztőségi asztal"-ban megjelent, vagyis arról volna sző, hogy egy-egy ügy kapcsán — de általában is— számot ad junk munkánkról. Ugyanis az a helyzet, hogy az olvasóink által felvetett problémák jelentős része a „Szóvá tesszük", illetve „Válasz olvasóinknak" című rovatunkban lát nyomdafestéket, és az itt megjelent írásainkban szándékosan a rövidségre tö rekszünk, arra, hogy lényegében a puszta tények közlésénél maradjunk. így szerkesztőségünk kommentárja is, kizárólag a lényeget érintve, nem lehet több néhány mondatnál. Viszont adódnak ügyek — nem is kis számban —, melyek a tanulságok levonása szempontjából megkívánják a részletesebb elemzést, különösen olyan ese tekben, amikor általánosítható jelenségről van szó. Egy káros szemlélet ellen Olvasóinknál nagy érdeklődést váltott kl a párkányi tvjavító magatartása körül keletkezett bonyodalom. Még csak tovább nőtt az érdeklődés ak kor, amikor tisztességes hangú kritikánkra az üzem igazgatójának minősíthetetlen hangú levelét ismertettük, melyet a leghatározottabban visszautasítottunk és kértük az érsekújvári járási Nemzeti Bizottság ellenőrző bizottságát, hogy az ügyben indítson vizsgálatot és annak eredményéről áz Oj Szó hasábjain tájékoztassa olvasóközönségünket. Azóta ez meg is történt, és olvasóink megismerkedhettek a jnb ellenőrző bizottságának válaszával. Egyrészt indokoltnak találták olvasóinknak az Oj Szóban közölt panaszát és intézkedtek orvoslásáról, másrészt olyan javaslatot terjesztenek a jnb tanácsa elé, hogy a nevezett üzemet szüntessék meg, s a rádió- és tv-készülékek javítását más üzemeknek adják át. Ezzel pontot is tehetnénk az tigy végére. Ezt is tennénk, ha egyedi, elszigetelt jelenségről volna szó. Ám sajnos eléggé általánosítható jelenséggel állunk szemben, s éppen ezért szükséges, hogy az ügyből néhány következtetést vonjunk le. Mi volt az, ami nemcsak szerkesztőségünket, hanem olvasóinkat ls felháborította ebben az ügyben? A kritikával szembeni elfogadhatatlan magatartás1 Gerháth Sándor, a dunaszerdahelyi RTVjavítórészleg vezetője hozzászólásában a szakember alaposságával rámutatott párkányi kollégája elfogadhatatlan magatartására, és legfőképpen a kritikával szembeni helytelen magatartását vetette szemére. Nekem személy szerint semmi bajom /uraj junggal, a párkányi tv-javító igazgatójával. Életemben egyszer láttam, amikor a második cikk megjelenése után eljött az Oj Szó szerkesztőségébe. Bár lényegében a mai napig sem tudom, hogy miért jött, de beszélgetésünknek egy mozzanata nagyon is pontosan rögződött emlékezetemben. Tiltakozott! Nem a második cikk ellen, hiszen abban zömében az ő levelét idéztük, hanem az első cikk, a kritika ellen, amely szerinte „rágalmazás volt". Hát itt van a kutya elásva, ebben a szemléletben és gyakorlatban, abban, hogy egyes személyek saját hibáikat úgy szeretnék takargatni, hogy a kritikát rágalmazásnak minősítve elfojtsanak mindennemű bírálatot. Mindegy, hogy most Juraj Jungról, a párkányi tvjavítóról, vagy pedig arról a hölgyről szólunk, aki az ortopéd-cipőt tartalmazó csomagot rosszul címezte, aztán hogy a csomag a „címzett ismeretlen" megjegyzéssel visszajött, nyugodt lelkiismerettel feldobta azt a szekrény tetejére. S mert ezért bíráltuk, a kritikát nagyon „öntudatosan" visszautasította. Nem állítok olyasmit, hogy mint bűvös varázsvessző érintésére egyszeriben megszűnik minden gondunk-bajunk akkor, ha a kritikát mindenütt úgy értelmezik, mint: kritikát. Azt viszont állítom, hogy ezzel sok mindenen lehetne segíteni, méghozzá azon a területen, amely az emberek mindennapi életét érinti. Milyenek a kapcsolataink a hivatalokkal? Olvasóinkat — éppen a fentebb elmondottak alapján is — bizonyára érdekli, milyenek a kapcsolataink a hivatalokkal: a különböző gazdasági szervekkel, a közszolgáltatási üzemekkel, a helyi és járási nemzeti bizottságokkal, vagy egyes országos hatáskörű intézményekkel. Ez az érdeklődés annál is indokoltabb, mivel a hozzánk forduló olvasók panaszait, problémáit nem mi intézzük, hanem ügyeiket — akár megírjuk a lapban, akár levél útján — elintézés végett az illetékes szerveknek továbbítjuk. Véletlenül úgy alakult a helyzet, hogy az utóbbi hónapoka n — olvasóink panaszai alapján — több ízben kerültünk kapcsolatba a Csehszlovák Államvasutak valamely szervével. Mindegy, hogy most melyik ügyet hozom fel — a Gúta— Komárom közti reggeli motoros vonatra tett panaszt, vagy az Ipolyság—Csata közti közlekedés áldatlan állapotát pénteki napokon —, tény az »y az ipolysági állomásfőni.. kezdve a Keleti Vasútvonal -jazgatőságáig észrevételeinket, kritikánkat mindenütt a legnagyobb megértéssel fogadták, s ami a legfontosabb: a panaszolt ügyeken záros határidőn belül intézkedtek. Ugyancsak az utóbbi hónapokban számos ügyben fordultunk a Lévai járási Nerňzeti Bizottsághoz, illetve egyes osztályaihoz. Idáig még egyszer sem történt meg, hogy valamely ügyet ne intéztek volna el, vagy hogy a lapban megjelent bírálatért „megsértődtek" volna. Ezzel szemben több olyan dolgot soron kíviil is elintéztek — magánügyekről lévén szó, nem közöltük a lapban —, melyeknek éppen ezt a soron kívüliségét esetleg elodázhatták volna. Említhetnénk még további jő példákat, melyek mind azt bizonyítják, hogy az egyes szerveknél valóban megvan a törekvés a felhozott hibák kiküszöbölésére. Sajnos, találkozunk még elég gyakran a bürokráciával, a meg nem értéssel, s ilyenkor mi sem tehetünk mást, mint hogy a kritika nyilvánosságával szerezzünk érvényt az igazságnak. A televízió, a villanyáram és a bürokrácia címmel lapunk január 29-i számának e hasábjain Deák Teréz tudósítónk levele alapján megírtuk, hogy a Szlovák Televízió — a helyi nemzeti bizottságok kérésére — Kelenye község térségében még 1969 januárjában erősítőállomást állított jel, mivel e nélkül sem a pozsonyi, sem a besztercebányai tv adásait nem lehet fogni. Az erősítő adóállomás üzembe helyezése azonban nem történt meg. mivel nem akadt illetékes szerv, amely az állomást a villanyhálózatra rákapcsolta volna. Mi is csak hosszas utánjárás után találtunk rá az illetékes szervre: Rádiókommunikációszerelő Vállalat, Bratislava. Kritikánkra küldött válaszukban többek közt a következőket írják: „A 22 ktlowattos összekötő építő-szerelő munkáinak elvégzését a Nyugat-Szlovákiai Energetikai Üzemnél rendeltük meg. Az üzem a megrendelést azzal küldte vissza, hogy Kelenye a közép-szlovákiai kerületbe tartozik, ezért a munkákat a Közép-szlovákiai Energetikai Üzemnek kell elvégeznie. Ismét küldtünk megrendelést a munka elvégzésének 1969 májusára való rögzítésével, mégpedig közvetlenül a lévai elosztó üzemnek, mivel a kelenyei tverősítő állomás építési terepe és a villanyösszekötö is Ipolyfödémes kataszteri területéhez tartozik, amely viszont a nyugat-szlovákiai kerület. A 22 kilowattos összekötő építésére az engedélyt 1969. november 4-én adták ki. Ezért a lévai üzem ezt az építést törölte 1969. évi tervéből, s tájékoztatásuk szerint az építést az 1970. második negyedévi tervükbe vették be". Tudomásul vesszük a Rádiókommunikáció-szerelő Vállalat válaszát annak reményében, hogy a kelenyei tv-erősítőállomást ez év második negyedében már valóban üzembe helyezik. De továbbra is fenntartjuk azt a véleményünket, hogy ez az ügy bürokratizmus a javából! És minek nevezzük azt, hogy ilyen országos hatáskörű vállalatban ennyire nem ismerik Szlovákia közigazgatási felosztását? BATKY LASZLO 4