Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-01 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

Szitási Ferenc 1943-ban, Ekecsen született. Ö maga ebből az adatból súlyos következtetéseket von le: „A világháború fta vagyok", — írja a verseihez csatolt rövid önéletrajzban. — „A füst, korom és fülsiketítő robbanások halálérzést kondenzáltak tudatom alá. Innen ered — gondolom — a verseimben gyakran felbukkanó koporsó és hálál motívum. S ezért a békét tartom az ész legbölcsebb alkotásának". Alig volt kétéves, mikor a háború véget ért. Nehéz elhinni, hogy a kisgyermek tudomásul vette volna a felnőttek véres drámáját, de később az idősebbek mindent visszaidéző, borzadó emlékezete épp elég tápot adhatott értelmének és képzeletének ahhoz, hogy „halálérzés" kondenzálódjék tudata alá. S így érthető és természetes is, hogy a békét tartja az ész legbölcsebb alkotásának. Szitást Ferenc a rozsnyói tanítóképző végzettje. Ma a Légi Kilencéves Alapfokú Iskola tanftőja. Gömöri tartózkodása főleg a műveltség és a szakképzettség megszerzése szempontjából volt fontos és hasznos számára. Egyébként minden idegszálával a csallóközi tájakhoz vonzódik. „Szeretem a földet" — írja, — „akkor is, ha a nyár szőke lángfai suhognak a termést érlelő határ felett, meg akkor is, amikor a fehér mozdulatlanság az úr a síkságon. Talán azért ts van, hogy verseimben a mondanivalót a természeti képek kontrasztiára vagy harmóniájára építem. Sorsom a természet: ezt apámtól örököltem." Az utolsó mondatot ne vegyük általánosított igazságnak, csak személyére vonatkozó, költői túlzásnak. Az ember sorsa nem a természet. Egyike ugyan a fontos determináló tényezőknek, s a faluhoz kötött ember életében valóban nagy jelentőségre tesz szert, de aktivitásával fölébe nőhet. Tehát az ember sorsának másik fele a saját aktivitása. Ami állításából a verseire vonatkozik, az megállja a helyét. Sokszor valóban a természeti képek kontrasztjára vagy hasonlóságára épít. És el kell fogadnunk azt a nézetet is, hogy a versnek az önkifejezésen túl esztétikai hatással is kell lennie. Egyébként saját ars poeticáját egy mondatban foglalja össze: „A költőnek ki kell használni nyelvünk csodálatos gazdagságát, a szavak szimbólum erejét, hogy a fogalmak minél tisztább fényben ragyogjanak a versben." Lássuk most már mennyire tesz eleget ennek az alapelvnek. Alkony című versében realista, szinte naturalista megfigyeléseket rögzít: „ ... a tehenek száfa kutat ás a földbe, / fürge források buggyannak nyelvük alatt... Ilyesmit csak szülőfaluja határában, a csallóközi Ekecs táján figyelhetett meg, ahol a Duna áradásai a töltésektől kilométerek távolságában is talajvízzel fenyegetik a termést. Elég egy botocskával megpiszkálni a rögöt, s valóban fürge forrás buggyan alóla. A tehenek itt valóban kutatnak, áshatnak maguknak. E kép fölött ott ágaskodik a határ, melynek homloka van. Homloka! Állj meg a síkság kellős közepén és tekints a látóhatár felé. Ügy találod, hogy a síkság, kerek és domború, bár egyetlen domb se zárja el előled a kilátást. E homlok mögött ott vetkőznek a fények. Kétszeri perszonifikáló fordul elő az első sorban. Megfigyelések alapján homlokkal ruházza fel a határt, s e homlok mögött vetkőznek a fények. A pihenni térő nap fényei. Ar utolsó sor a „szelídség ökre" metafórával zárja a versszakot. Nem egyszerűen szelíd ökör áll előtted borzolódó szőrével az alkonyi tájban, hanem a szelídség ökre. E metafőra révén válik szimbólummá az egész táj képe. Türelmes, ágaskodó, mégis megadó táj. Fölötte a csillagok nem kigyúlnak, hanem csíráznak. Hirtelen láthatóvá válik az égbolton az, ami idelenn a talajban láthatatlanul szokott végbemenni. A második versszak végén a hideg fények remegő tóvá folynak össze. Kár, hogy ezt ilyen sután mondja: „Hidegen csorognak össze a fénysejtqk / remegő tónak." A félrím kedvéért! Egyébként ugyanez történik az égbolton és a földön is, s így ég és föld öszszefolyik. E folyékonnyá vált tájban most már valóban el lehet merülni. A verset erősen tendenciózus kijelentés zárja le. Rendben volna, ha előtte a tücskök ciripelése nem emlékeztetné az embert idejétmúlt idilli hangulatokra. Még akkor is, ha ezek a tücskök nem ciripelnek, hanem „játsznak". Nem játszanak, hanem játsznak: megint a rím kedvéért. így tulajdonképpen nincs ls miért elégni. A vers kivédhetetlenül elromlik, és lerontja s sorsvállalást kinyilatkoztató szándék hitelét is. A Fa-tavasz című versben a „piros rózsa-nyár, gipsz-tél, fa-tavasz" impresszionista rögzítés, mely nyomban expresszívfunkciót nyer. A költő az évszakokat merevítő, elszíntelenítő egymásutánban sorolja fel, hogy nyomott hangulatának kifejezőivé váljanak. Ellentmondásosan egyszerre színez és színtelenít. A piros rózsa-nyár szokvány, a gipsz-tél a hó eleven szikrázása helyett matt, merev fényt nyer. S a fa-tavasz? Már eltakarodott a hó, de a tavasznak nincs még lombja, zöldje, még rügye sincs. Csak a fák vannak. Meztelen csupasz fák. Fatavasz?! Az első versszak után hirtelen minden felfáj. Még az évszakok szája is szederjessé válik a fájdalomtól. Perszonifikáclő: újra és újra felbukkanó antropomorfizálő kép és szimbólumalkotás. A csillagok az édesanya könnyeiként a tejébe csorognak. És apád fájdalma is benned fáj föl. A tüzek táncát, a teljes életet kellene élni, és erő kellene hozzá: „combjaid húspiramisában / a csontokat acélra cserélni! / Vajon micsoda folyó árja a költő szerelme. Csak egyetlenegy ilyen folyó lehet: a Duna! Halak itták ki belőle a napot. A fordított látásmód szuggesztív ereje itt találóan, teljes mértékben érvényesül. Nem a halak, mindegy hogy mi, valami nagy sötét árnyék tüntette el a napot. Halálsejtelem borzong a képben, s utána keserű tiltakozás: Pedig életre születtél, nem halálra! Végezetül maradt a hószeplős ég, maradtak a hályogos, szomorú szemmel bámult utak. A rózsa-nyárat, gipsztelet, fa-tavaszt elsodorja az ájult árkok vize. Valami nagy-nagy baj van az idővel, a tájjal, emberrel. Az egész élettel. A vers válságban fogant lelkiállapotot rögzít. Mindennek megvan a maga ideje. Fájdalomnak és örömnek egyaránt. A következő versben a megtermékenyítő zápor szabadítja fél a költőben az életerőt és .életörömet. „Földre menekül az ég jsaját fájdalmából

j. A fájdalom a megtermékenyítő zápor. Kinyújtod a karod, tenyeredet az égnek fordítva. Esik. Hadd essen! Temeted a fájdalmat: „Sebeknek vagyok a sírja. Termékenyüljön meg / tenyerem határszélén tüz fa." Táj és tenyér találó asszociáció. A határ a termékenység szimbóluma egyazonos itt a teremtő tenyérrel, az emberi kézzel. A sötét színek, válsághangulatok ellenére is szocialista Indítékú líráról van Itt szó. A Zsendül a zöld című versben Szitási tavaszi fényektől villózó légkört teremt. A záró versszakban kapjuk meg a derűs életöröm magyarázatát: „A folyók halálából / a fodros partokat / kiszabadította a reggeli világosság." A sötétség láthatatlanná teszi, elmerevíti,, mintegy megöli a folyókat. A mozdulatlanságba, halálos sötétségbe merevedett tájba a reggeli világosság varázsolja vissza az életet. A természeti képek ellentmondásaira és egyezéseire építő szimbolika az emberi, társadalmi viszonylatokat teszi érthetővé. Valóban érthetővé. S itt válik világossá számunkra, hogy a szimbólum, metafóra, kép nem arra való, hogy a dolgokat elködösítsük, hanem érthetővé tegyük természetesen nem a hétköznapi logika számára, hanem a költészetre fogékony lélek számára. Minden viszony, minden vonatkozás természeti képpé tágul, s amit a szem, fül megpillant, megsejt, amit a kéz tapint, megérint, minden nyomban emberivé válik, ha úgy tetszik humanizálódik. Ebben a költészetben az ember mindenütt jelen van a természetben, és a természet mindig jelen van az emberben. Épp ezért fenyegeti az a veszély, hogy ezt a látásmódot túlságba hajtva redukcionizmussá válik. Valósággá lesz, amit a költő saját magáról vall, hogy sorsa a természet. Ha ez bekövetkeznék, abban a pillanatban lemond a tényleges emberi aktivitásról. Szitási verseiben szimbolista, expreszszionista és szürrealista hatások elegyednek. Prozódájában ott érezzük az Adyversek lüktetését, a jambusi talajon felszabadított feszes magyar ütemeket, olykor egészen népdalba illő ütemeket is. Akárcsak Zalabai verseiben, gyakori nála a lejtésváltás, itt-ott egészen leromolja a jambusi alapképletet. Képalkotásán megérezni a fiatal szlovák líra hatását is, azt, amit nálunk a metaforizmus címkével jelzünk a szlovák költészetben. Csakhogy ez semmi más, mint már fentebb jeleztük: különféle hatások szintézise. Olykor szerencsés szintézise, mint a Fa-tavasz című versben. Másutt a kísérletezés stádiumánál tart és bántó sutaságok rontják le a vers hitelét, mint a „sebek sírja", vagy: koporsót keresnek a percek, stb. A költőn múlik mivé lesz. Küzdjön meg önmagáért — önmagával! BÁBI TIBOR ALKONY A határ homloka mögött vetkőznek a fények, a tehenek szája kutat ás a földbe, fürge források buggyannak nyelvük alatt, - szürke szőrét borzolja a szelídség ökre. Csillagok csíráznak az égen: a gyökerek egymásba fonódnak. Hidegen csorognak össze a fénysejtek remegő tónak Elmerülök a tájban. A tücsökök lelkem húrjain jótsinakt van erőm elégni e darabján hazámnak. FA-TAVASZ öledbe hull o halál, piros rózsa-nyár, gipsz-tél, fa-tavasz. Hallgatag évszakok száján szederjes fájdalom, anyád tejébe csillogok csorognok, apád könnye is fáj nagyon, Sikong gégédben a hang: tüzek táncát kell élni, combjaid húspiramisában a csontokat acélre cserélni. Szeretőd egy volt: a fodrozó folyó árja. Halak itták ki belőle a nopot, pedig életre születtél, nem halálra. Hószeplős ég, szemhályogos utak, ájult árkok tükrére tapadt rózsa-nyár, gipsz-tél, fa-tavasz. FÖLDRE MENEKÜL AZ ÉG Az égtükröt öszetörte o villám, fekete fák folynak össze, lombjuk suhogó vesszőhaja ráborul a földre. Koporsót keresnek a percek. Felhö-érmék potyognak - zápor. Földre menekül az ég a saját fájdalmából. Karom kinyújtom - essen! Sebeknek vagyok a sírja. Termékenyüljön meg tenyerem, határszélén tíz fa. ZSENDÜL A ZÖLD Zsendül a zöld, levelek homlokán nap-tojások — puhán ül rajtuk a magosság. Gyermek-füiek fényképezkednek acéltükrű tóban, gyenge bőrükön csillag-pörsenés. Tiszta a táj. A folyók halálából a fodros partokat kiszabadította a reggeli villogás. Ľ'ÍII-Y" V.' SMHNRMHHHBB m