Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-08 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó

felugrott és az erkély korlátjáig szaladt. Ott visszafordult és hadonászva felkiáltott: — Tűz van, ég a mozil Tűz van!... Meneküljünk! Egyszerre belerekedt, azt hitte, hogy hangja túlharsogja a film hangos muzsikáját, de csak a közelben ülők figyeltek fel. Nem annyira a hangjára, mint hadonászó karjára. Végre valaki meglátta a sötétben felcsapó lángot, és élesen belevijjogott a film zenéjébe: — Tűz van! A film hirtelen megszakadt és világosság gyúlt. Lenn a földszinten is észrevették a lángokat. Egy asszony sikoltozva összeesett. Ez mintha jeladás, igazi vészjel lett volna: háborodottan jajgató, hörgő tömeg sodródott irgalmatlan taposással és kegyetlen ökölharccal a kijáratok felé. Fenn az erkély lépcsőjén összeszorult a bomlott emberár, kezek, karok kavarogtak, jajgatás és nyögés fúlt dühödt káromkodásba, és Kajetán ölhetett kézzel állt a korlátnál, háborodottsága dermedt igézetében. Nézte merevült mosollyal, kínba korbácsolt kéjjel és vonaglással az egymást öklöző és taposó tömeget, mint ahogy egy megdicsőülő mártír mered előre a sugallat extatikus percében. Egy könyök őt is meglökte, rázuhant a székre, kegyetlen ütés érte a fejét, aztán izmos karok ragadták meg és vonszolták kifelé. — Jöjjön, még bennég! — hallotta mentője hangját. — Bolond, eresszen el! Nem látja, hogy csak egy kis kóc ég! — sikoltotta, de az ember nem hallgatott rá és vonszolta tovább. Kajetán rángatni kezdte karját, de az ember nem engedte. Megfordult, és ekkor jobbról meg balról is rászorult az emberprés, valaki hátulról beléöklözött és nekiesett egy szék karfájának. Felordított kínjában. Micsoda rettentő székek, minden csupa vas, törhetetlen acél, még az emberek is, csak ő olyan puha, a csontjai széjjelmállanak a mellében ... Vissza, visszal Ha meg tudna fordulni! Uramisten, csak egy kis kóc ég, nincs semmi baj, mire ez a rettentő gyilkos harc! Fagyos halálverejtékben úszott a teste. Nem tudott kiegyenesedni, és az ember kíméletlenül rántotta tovább. A mentője, a hős! — nem látta arcát. Talán megszabadul tőle, ha beleharap a kezébe. Ekkor valaki visszarántotta és lenyomta a padlóra. Nem látott már, kiáltani akart, a hangja hörgött: kóc ég, nyomorult rongydarab!... Valami a mellére lépett, és a hang a torkában rekedt. Most elérték a lépcsőt, hatalmas fekete test hullott rá mázsás súlylyal, végső erejével lerázta magáról, feltérdelt, a karja szabad lett, körülkaszált vele, de csak lábakhoz ért. Lenyomták és letiporták újra, egy láb előbb a hasára, aztán a fejére hágott. Iszonyú kínjában belemarkolt ebbe a lábba és hagyta, hogy magával vonszolja. Parányi réseken, testek és lábak alatt csúszott így lefelé a hátán, valami iszonyatos, észbontó rémület azt éreztette vele, hogy a teste háznagyságúra dagadt, megrepedt bőrén kicsúsztak a kocsonyás csontok, már semmi fájdalma nem volt, csak a feje élt, fekete rémületben dobogó hólyag, szárnya nőtt, repült a lábak és testek alatt egyesen fejjel a lépcső vaskorlátja hegyes cirádáinak. Még egy láb hágott rá, s hirtelen megtorpant a tömeg. Erélyes hangok sepertek végig a termen. Ébresztő, kemény parancsszavak: vaklárma volt. A páni rettegés utolsó mozgása alélt remegősbe és sírásba omolt, majd felszabadult hangokba, nevetésbe csuklott a terembe szorult tömeg halálos görcse. Később megjöttek a mentők, és mialatt az orvosok néhány könnyebb sebesültnek segélyt nyújtottak, fent, az erkély lépcsőjén meglelték Kajetánt. Széttaposva, holtan, kezekre rántott szemében ezer haldoklás üveges irtózatával. ERICH KÄSTNER: A szerkesztőségi folyosók félhomályba merültek, mintha a föld alatt vezettek volna. A kis villanylámpák úgy csüngtek, mint aprócska, sápadt, fáradt holdak. Klein doktor úr gyorsan kilépett az igazgató szobájából és végigsietett a vigasztalanul homályos folyosón, amelyen a sportszerkesztővel és a színházi kritikussal találkozott. Klein köszönt és megnyerő kollegiális mosolyt erőltetett magára, noha ezt ebben a homályban nem is lehetett észrevenni... A kritikus elfelejtette viszonozni az üdvözlést. Lehetetlen, hogy ő már tudjon róla... Klein doktor a szobájába ért, a posta után nyúlt, lebiggyesztette a száját és a leveleket felbontás nélkül visszadobta az asztalra. Azután magára vette felöltőjét és — szokásától eltérően — nem nézett tükörbe, feltette a kalapját és elhagyta az épületet. Lassan lépegetett az utcákon és tereken keresztül. Az autók rádudáltak, a villamosok rácsöngettek, a járókelők szidták. Valamennyiöknek fáradságot okozott, hogy kitérjenek e figyelmetlen úr elől, aki végül is megállt egy utcakereszteződésnél az újságárusok, az erősen parfőmös hölgyek és tolongó járókelők között, csende sen álldogált s a földre nézett. „Fájdalmas számunkra" — így mondta az igazgató —, „fájdalmas, de napról napra nő azoknak a száma, akik lapunk hanyatlását az ön működésével hozzák összefüggésbe. Vox popul! ... ön tudja már, tisztelt doktor. Bizonyos külső befolyássál szemben mégis arra az elhatározásra jutottunk..." — fejedelmi többesszám, jött rá Klein — „ha bennünk nem is alakult ki hasonló vélemény. Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy jelenléte a házban anyagilag többe kerülhet, mint szabadságolása az önnel kötött szerződésünk lejártáig. Természetesen teljes fizetéssel, tisztelt doktor úr ... Utódját már holnap reggelre várjuk... arra kell kérnünk ... nekünk is éreztette Kleinnel, Klein úr". Klein csendben álldogált és kérlelhetetlenül kutatott egy olyan idézet után, melyet helyzetében alkalmazni lehetne. Kivételesen egy sem jutott eszébe. Egyetlen idézet sem volt használható ebben a helyzetben. Ezek inkább kidobnak az ablakon néhány ezer márkát, de a munkájára nem tartanák igénytl Mintha használhatatlan ember lenne ... Ha most hazamenne — nem mondhatná el senkinek. Alix megvetően és némán hallgatná. Es szégyenkeznie kellene a gyerekek előtt is. Ez ls hozzátartozik. Valóban rettenetes. — Ismét nekilódult az utcákon és tereken át. Es anélkül, hogy észrevette volna, egyre messzebb került a lakásától, Allxtól, a gyerekektől... Klein doktor megszokta, hogy reggel nyolc órakor hagyja el lakását. Délben és este ls a megszokott időben tért vissza családja körébe. Nem volt könnyű, hogy a nap sok-sok óráját céltalanul és haszontalanul töltse, s ezt titokban tartsa. Néhányszor még felment a szerkesztőségbe azzal, hogy fokozatosan kiüríti a fiókokat, melyeknek tartalmát legtöbbször összegyűrve lehajította a hídról, vagy elégette, nehogy Alix otthon észrevegyen valamit. Talán azt várja utódja is, aki az ő székében ül, mialatt Klein áll mellette, hogy felvilágosítsa a vállalatnál levő szokásokról. Természetesen érdekes volt az is, hogy megismerje azt az embert, aki tehetségesebb nála. Az utód kistermetű férfi volt, kemény kifejezésű tekintettel. Hangja nagyon parancsolóan zengett. Mégis keveset beszélt. Végül is érezUe Kleinnel, hogy zavarja. Klein, aki fontosabb ügyek hiányádámságát hallgatta a tízpercekben. Megkísérelte egyszer azt is, hogy új állás után nézzen. Olyan volt ez, mintha romlott árut kellene rátukmálnia az emberekre. Három hónapig tovább kapja a fizetését. Addig csak történik valami. Igy töltötte idejét sétálgatással idegen kis utcákon. Mindig valamilyen mosolyféle ült az arcán, amely alapjában véve nem volt mosoly. Inkább elcsodálkozás azon, mennyire üres, mennyire reménytelen és érzés nélküli lett körülötte minden. Talán két hónappal később lehetett, amikor Alix Klein asszony, vásárlásai elintézése után elhatározta, felkeresi a szerkesztőségben az urát. Tulajdonképpen nem arra vágyott, hogy férjét lássa. Inkább A M Raszler Károly: Kávézó ban mellékes apróságokról számolt be, kezdett nevetséges figurává válni és ezt észre is vette maga is. Nevetett. Arra a meggyőződésre jutott, hogy egy tehetségtelen embertől nem lehet kifogástalan fellemet sem követelni. Nevetése kínosan fejezte kl ezt a gondolatot. Legtöbbször inkább a múzeumokat látogatta. Órákon keresztül üldögélt a plüssel bevont kerek padokon. Amint valaki belépett a terembe, Klein doktor hozzáértőén szemlélgette a képeket. Egyébként ernyedten gubbasztott és nevetett, ha észrevette, hogy a múzeumi felvigyázók, ezek az öreg őrmesterek, róla beszélnek suttogva, mint valami merész kalandorról, akit üldöznek ... Vagy ott ült az egyetemi könyvtárban, lapozgatta a folyóiratokat, a nagy atlaszok fölé hajolt, vagy jegyzetfüzetében kiszámolta, mennyi pénzt adott Alixnak. Egyszer ráköszönt egy úr, akit valamilyen sajtóösszejövetelről ismert. Ettől kezdve minden reggel kiutazott valamelyik külvárosba, egyetlen vendégként üldögélt a kávéház ban, órákon keresztül bámulta ugyanazt a csészét. Vagy nézegette az ízléstelenül feldíszített kirakatokat. Olykor csendesen megállt az Iskolák előtt és a gyermekek lármás vtazért jött, hogy egy kissé bekukkantson a mozgalmas szobákba, férje kollegái és elöljárói köszönjenek neki, könnyedén bólintson a titkárnőnek és azzal a magasztos tudattal térhessen haza, hogy abban az óriási, sötét épületben valaki megkeresi azt a pénzt, amelynek elköltése többé-kevésbé szükséges dolgokra az ö felelősségteljes feladata. Ma éppúgy fár a homályos folyosókon, mint máskor, köszöntik és visszaköszön. Azután kinyitja férje szobájának ajtafát és egy idegen úrral találja magát szemben, akt félbehagyja sétáját a szőnyegen, s megkezdett mondatát, amelyet a titkárnőnek diktált. Az idegen úr homlokát ráncolta és érdeklődött, kihez van szerencséje. Ö Klein doktor felesége és férjével kíván beszélni, Itt a szobáfában. — Sajnos, ez nem lehetséges. — Nem lehetséges? Hogyan? Nem érti az urat. — Ez szerfelett csodálatos. Köztudomású ugyanis, hogy Klein doktornak felmondták és ő, Marquardt doktor, több mint két hónapfa vezeti reszortjának ügyelt. Kleinné asszony érezte, hogy elsápad. Meg sem kl sérelte, hogy a helyzet f áj dalmasságát valamilyen frázissal csillapítsa. Minden további szó és köszönés nélkül elhagyta a szobát. Aznap este Klein kissé megkésve érkezett haza. Zápor lépte meg és egy kapualjban várakozott. Messze künn, ahol az első kis parasztbirtokok fekszenek. Megmosakodott és leült az asztalhoz. Alix és a gyerekek már ott ültek. — „Sok dolgod volt ma? — kérdezte. — „Megfárfa" — felelte és elmosolyodott. — „Valami tréfás ügy?" — kérdezte az tovább. Ö mormogott valamit érthetetlenül, mert étel volt a szájában. — „Miért nevetsz oly sokat az utóbbi időben?" Az asszony nem lágyult el. „Marquardt doktor mesélt-e vicceket neked, vagy olyan felfrissítő dolognak találod, hogy már két hónapja ..." Klein letette a kést és a villát. Szája mozgott, mintha válaszolni akarna valamit. Es hallgatott. Hirtelen nagyon megviseltnek látszott. „A családod sem tudhatja, mivel foglalkozol azóta?" — szólt Alix. Klein nagy erőlködéssel kelt fel. „Küldd kt a gyerekeket" — mondotta hangtalanul. „A gyerekek itt maradnak" — felelte „a gyerekeknek éppúgy foguk van arra, mint nekem, hogy megtudják, miért bocsátottak el és miért hallgattad el előttünk a mai napig!" Klein agyán átvillant valami, nevetett és az ajtó felé fordult. Az asszony odafutott hozzá, karjánál fogva visszarántotta az asztal fénykörébe, ide-oda ráncigálta a néma férfit és kiáltott: „Itt maradszl Nyisd ki végre a szád és mondd el, mi történt veled?" A gyermekek — a banktisztviselő leány és a gimnazista fiú — lehajtott fejjel ültek az asztalnál, gépiesen rágtak és igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy nincsenek jelen. Klein reszketve roskadt le a székre. Keze csuklóból tartás nélkül lógott le. Arcán még mindig ott ült az ok nélküli, végzetet sejtető mosoly. Alix asszony megbocsátóan meredt rá és mindkét tenyerét szájához szorította, mintha felkiáltást tartana vissza. — Halálos csend volt. Nem lehetett mást hallani, mint a két gyermek visszatartott zokogását. Ekkor hirtelen megmozdult Klein afka: „Fájdalmas számunkra, tisztelt doktor úr... természetesen teljes fizetéssel... Egy csésze kávé mellett mégis csak addig ülhetek, ameddig akarok ... Egyáltálánl Ti szomorú külvárosi kávéházak. Ez valóban nem megérdemelt pénz, tudhatja. Ezt csak butaságomért kapom. Még egy idézet stncs, ami rám illene..." Klein doktor ekkor — majdnem groteszkül hatott — a székről egész lassan a szőnyegre hanyatlott. A gyerekek felkiáltottak és letérdeltek melléje. Kletn dühöngve csapkodott karjával maga körül. Végül ts csendesen fekve maradt. „Még ez ts" — mondotta Klein doktor felesége, amint férjét átvonszolták a szoba ajtaján „Most már beteg is lesz .. (FLÓRIAN LÁSZLÓ fordítása).