Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-08 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó

Egri Viktor: Kajetán sohase tudott számot adni róla, mikor ébredt benne először ez az érzés. Eleinte megrémült, és nagyon aljasnak érezte magát. Megpróbált ellenállni és védekezni, később azonban, igen, hónapok múltával, mikor furcsa izgialom formájában apró és kéjes bizsergéssel jelentkezett, megbarátkozott vele. Egyszeriben megkívánta ezt a titkos izgalmat, s keresni kezdte az alkalmat, hogy elnyomott ösztönei mélyéről utat törjön. Néha ennek az érzésnek kivételes pillanatait élte át. Egyszer színházban érte ilyen felfokozott, s izgalomtól túlzsúfolt pillanat. A színmű egyik képe egy óceánjáró szalonjában játszódott le. A jelenetek élesen bevésődtek em léikezetébe: a hajó összeütközött egy Jégheggyel, és süllyedni kezdett, az utasokat elfogta a páni rettegés. Döbbentő, halálos félelem lett úrrá a szalonban szórakozó társaságon; pőrén és vad ősösztöneivel mutatkozott meg az ember —, a színpadon e percben a rettegő ősember jelent meg, akit nem bújtatott el a borzalomban semmiféle eltanult és belénevelt kultúra. Nem érdekelte, hogy mit akart példázni az író a darabbal. Vajon emberileg érthető-e, ha a páni félelem pillanataiban a férfi ellöki magától az aszszonyt, akiért józan percekben száz halállal szembenézne? Bűn-e a gyávaság, amikor a férfi az életösztön hatalmas parancsának engedelmeskedik? Ez játék volt, csinált probléma, a felelet nem izgatta. Színházbeli élménye után már tudatosan kereste, hogy szemtől-szembe kerüljön a páni félelemmel. Az embert kereste pőre ősösztöneivel, ahogy tébolyító pergőtüzek után egy kézitusánál látta. Vagy amikor kavernájuk rájuk szakadt, és félszázán fulladoztak a föld alatt: eleven holtaki A tűzesetekkel hamar betelt. Nevetett volna, ha valaki piromániást gyanítana benne. Benn kellett volna lennie az égő házban vagy egy lángokban álló gyárban, hogy meglássa azt a rettenetet, amely leold az emberről minden mázt. Égig csapó láng, fojtó füst és az oltók munkája — nem érdekelte. Egy nap a moziban roppant gyári tüzet látott, s ez valamire rávezette. Itt valami új lehetőség volt, különös, bizseregtető, kéjes izgalmat ígérő lehetőség: négy fal, zárt ajtók, emberzsúfolás és 3ötétség! A mozi! Hátul a vetítőkamra rejtélyesen berregett: veszedelmek fészke! A fejek felett elsuhant az opálos fény, és hangok csapódtak a kis színpad felől, zene és ének hallatszott. Furcsa, az emberek körülötte a film miatt jöttek, a holdvilágos romantikájú játék kedvéért; nevettek a mókák felett és könnyeztek egy érzékeny jelenetnél. Ragyogó nők, szédítő izomtorna, táncok, színek. Konrád Veidt szadista sová»wS!ga, Chaplin esetlen csetlése-botlása, Marlene Dlttrich bájos mosolya — ezt nézik, ezt falják a szemükkel, hulló mozicsillagok hisztériás játékát, aztán jóllakottan elmerülnek a langyos beszédbe és ócsárolják, ami felett könnyeztek. Dühösek a könnyeikre és sajnálják a pénzüket. Közben egyikük sem gondol rá, hogy vannak izgatóbb dolgok. Egyszer egy ismerős házaspár mellé került a mozi erkélyén, és mialatt a film pergett, egy csöndes jelenetnél, odasúgta az asszonynak: — Szűk ez a mozi. ugvabár? Na, legalább nem férnek el sokan, és nem taposhatják agyon egymást. Az asszonyt zavarta Kajetán suttogása, és a kezével hallgatást parancsolt. Kajetán azonban nem akarta észrevenni. — Nézze azt a hölgyet ott jobbra előttünk!... Látja? ... Nem lát jól a sötétben? ... Gyakorlat dolga ... Engem néha az emberek jobban érdekelnek, mint egy buta film... Nézze most az urát. .. Csitt, lassan! Az előbb szemeztek... Ne gondoljon semmi rosszra, ártatlan játék... De tegyük fel, mi történne, ha a kamrában tűz ütne ki, felrobbanna a film!... Meg tudná érteni, ha egy férfi tízesztendős boldog házasélet után hagyná agyontaposni a feleségét? F.bben a pillanatban szünet következett, és a hirtelen kivilágosodott teremben az asszony tűzvörösen felkiáltott: — Maga tisztára megbolondult! Meghallotta ezt a férj is, és pillanatnyi bamba zavar után azt hitte, hogy érti felesége megrökönyödését. Ez az aljas Kajetán szemtelen volt, és a felesége rendreutasította. Ki hitte volna, hogy így visszaél a bizalmával. — Hallja, Kajetán, ha maga szemtelenkedik, hát úgy vágom képen, hogy kiköpi a fogait. Kajetán dúlt szemmel felállt. „Micsoda bornírt népség" hüledezett magában és megvetően végigmérte szomszédait — „Hát persze, éppen ez az ostoba liba értsen meg egy problémát." Némi kis tanulsággal azonban járt ez az eset. Nem ült le moziban nők mellé. A film pergése alatt egyre buzgóbban figyelte a közönséget. Vajon az a kövér úr, aki oly furcsán bedagadva ül a széken, kiférne-e az ajtón, ha történetesen ott botlanának egymásba? Alkalmasint hideg halszemét olyan tágra rántaná, hogy söröshordócskákat guríthatna beléje. A pápaszemét törölgető fekete úriember, aki olyan laposakat pislog a szomszédnőjére, bizonyára lapát módjára használná a karját. És vajon a nevelőnő ott a sarokban, aki a szünet alatt folyvást az ajkát rúzsozza, •otthagyná a két gyereket, ha már érezné a füst fojtogatását? És a többiek? Ugyan, hol vannak ma hősök! Csak hazug, olcsó és felszínes játék van. Érdemes ma egyáltalán hősnek lenni? ... Ha jégzajláskor beugrasz a Dunába, és félórás jeges fürdő után kimented a fuldoklót, talán egy kis köszönetet kapsz a tüdőbajért, amit a vízben szereztél. Vagy ha balul üt ki a dolog, és a mentés pillanata után örökre elnyel a víz, talán hős leszel és szobrot kapsz. Hahaha, szobrot a hősöknekl Szobrot a hulláknak! Szobrot annak, aki egy égő házból kiment néhány veszendő lelket!... De mondd, hiú becsvágy a nemes cselekedeted rugója, vagy a szíved olyan tág, hogy mindenkit be kell fogadnia és megszűnne dobogni, ha veszni hagynál valakit?... Ember, aki hős vagy a tűzben és vízben, miért szólsz rá ingerülten a kolduló vénasszonyra? Miért küldöd el gorombán a kenyeret kérő gyereket? Nézzük csak: melyik arcról sugárzik az igazi hősiesség?! Ki tenne itt érted valamit igazán önzetlenül, ösztönszerűen? A szünetben a szomszédjához fordult: — Torkig vagyok már ezzelaz édeskés Fröhlich-hel. Nekem hiába mosolyog olyan szívdöglesztően. Vajon ha most tűz ütne ki, nem taposná agyon azt a szőke kis médit, akit olyan álmatagon csodál. Persze, filmen, könnyű hősnek lenni! A szomszéd bizalmatlanul mustrálgatta a fecsegő Kajetánt. — Ha az úrnak nem tetszik a Fröhlich, menjen más moziba. Nézze inkább a girhes Konrád Veidtet a póklábával. Vagy a nagyhasú Janningsot. Azok magának különb hősök lesznek. — De kérem, maga nem ért engem — felelte Kajetán izgatottan. — Mit nem értek én, maga bogaras ember! Kérdezze meg a Janningsot, olyan finom az, ha agyontapossák? Kajetán sértődötten elnézett. Milyen szószátyár ez a henteslegény. Ettől a szalonnásfejűtől várjon megértést? Micsoda sötét koponya! — Nézze, kedves uram —, folytatta aztán, mert kötelességének érezte, hogy bevilágítson ebbe a jóllakott és háborítatlan homályba. — Egyébként Kajetán vagyok ... Ügy látom, félreértettük egymást. Mert voltaképpen miről is van szó? Pergőtűzben könnyű hőssé dicsőülni. Bizonyára maga is volt háborúban, Ismeri a kényszer zsibbasztó önkívületét, és azt a hallatlan mámort, a pillanatokba sűrített lét mámorát, mely hőssé teszi az embert... De értsük meg, itt nem a filmek édeskés hőseiről van szó, Fröhlichről vagy a többi szép fiúról, hanem magáról, énrólam, vagy a terembe zsúfolt ötszáz ember bármelyikéről. Igen, ezekről az emberekről van szó, ha a páni félelem meztelenre vetkőztetné őket. A szomszéd — mészáros volt csakugyan — most olyan bamba pillantást vetett Kajetánra, hogy Kajetán menten elhallgatott. Ilyen zsírtól bedagadt koponyát kár volt tovább megrohamoznia. Rossz médiumra akadt megint. Aznap nem érdekelte tovább a mozi. Máskor setn okozott örömöt a mozibajárás; a hirtelen elsötétedő terem a felzúgó hangokkal nem hozta riieg a régi izgalmakat, hiába erőltette a képzeletét, a kéjes bizsergés nem jelentkezett. Betelt az örökké egyformának mutatkozó arcokkal, nem volt sava-borsa a mustrálgatásnak. Érezte, hogy túlságosan szabadjára eresztette képzeletét, belelovalta magát valamibe, ami mindig csak játék maa-adt. Becsapott és kifosztott volt, s szinte betege lett a gondolatnak, hogy gyermek módjára babrálgatott legkomolyabb problémájával. Váratlanul jött az átbillenés. 0 j s ágolvasás közben unott szeme megakadt egy kanadai mozikatasztrófa feketén sikoltó címén. Olyan izgalom rohanta meg, hogy egész testét hirtelen ellepte a verejték. Dülledt szemmel futotta át a katasztrófa szörnyű részleteit. Száz gyermeket agyontapostak a nézők, a szülők őrületbe estek. Láz verte ki, ahogy a borzalomnak sorait falta, miniden idegszálával végigélte és végigkóstolta a riadalomnak pokoli vitustáncát, halálgörcseit, és ekkor, éhes szeme még a sorokat nyelte, egész bensőjét kéjes borzongással végigszántotta a gondolat... Előbb terepszemlét tartott. A kiválasztott mozinak nagy erkélye volt, szűk kőlépcsőkkel. A délelőtt folyamán vendéghajjal és pápaszemmel álcázva megvette a vetítőkamra alatti páholyt, majd egy órával később rendes ruhájában és kendőzetlenül egy erkélyülést vásárolt az esti előadásra. Óvatosságból udvarolni kezdett a kissé éltes hölgynek, aki nem nagyon vonakodott beleegyezését adni a másnapi randevúhoz. Az előadás alatt — amerikai revüfílniet játszottak és a mozi tömve volt —, az erkélyülésről fürgén a páholyba osont. A csomagját gondosan elhelyezte, egy darabig a pergő cselekményt figyelte, hogy egy izgalmas pillanatnál, mikor minden fej előre hajolva figyel, és a zene lágy melódiáját dübörgő hangok váltják fel, odatarthassa öngyújtóját a kóc alá. Csodálkozott, hogy a keze nem remeg, egyetlen érzékére sem borul homály, élesebben lát, mint máskor; érzékenysége a perc nagyszerűségétől egy lehelletnyi rezdülést sem hagy kárba veszni. De öröme az utolsó pillanatban mégis csöppet elborult. Sajnálta, hogy egyetlen jó ismerőse sincs a közelében, és csupa idegenen tapasztalja majd megfigyeléseit. Mikor helyére ért és visszafordult, már látta, hogy a páholyban magasra lobban a láng. Még várt, talán mások veszik észre. Izgatott lett, hogy senki sem pillant hátra. Nem bírta ki tovább.