Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-08 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó

MÉSZÁROS LÁSZLÓ Tóth Elemér: Kérgek, Madách 1969 A KALAND REMÉNYE _ Egy költő harmadik kötete mindig „kalandot" jelent egy verskedvelő olvasó számára. Ez a kaland különösen a költő nemzedéktársai számára válik rendkívül izgalmassá. Elsősorban azért, mert a kortárs sohasem csak a verset és a költőt látja, hanem az egész környező realitást — melynek önmaga is szenvedő alanya. Dante világképe nem csak a 13— 14-ik század világának a képe, hanem általánosabb, egyetemesebb, de azért konkrétan korában gyökeredzik. és míg nála már csak az az egyetemes érdekel bennünket — csak az hat ránk igazán — addig korunk költőitől az egyetemesen kívül a mi világunk valószínű képét is elvárjuk. Persze, nem elégedhetünk meg csupán a „helyi szín"-nel: ezen túl Dante felé kell „ívelni". Nemzedékünk költőinek vallomásaiban a saját érzelmeink tükröződését, a saját gondolatainkat keressük. Az olvasó is keresi a bizonyosságot, hogy nincsen egyedül. Önmagunkat keressük a világban — tehát a költőkben is. De mi történik akkor, ha a költő elveszíti önmagát? EGY MARÉK FÖLDSZAGGAL Tóth Elemér „indulása" (majdnem) ugyanolyan mint a legtöbb költőnkké: faluról — „egy marék földszaggal". Első kötetének három ciklusa pontosan meghúzza az irányvonalat: Egy marék földszaggal — Utak — A halak mélyben úsznak (mely egyúttal a kötet címe is). Az egész kötet — az elsőről van szó — Credo-ja egyetlen versben összpontosul: a „Kiáltás"-ban: „mint sokan mások értelmén / nem gondolkodtam semminek. / Ettem a puha kenyeret, / s ittam rá jó szagú tejet, / éltem a puszta jelenen". Ez a kezdőpont, az induló-bázis, és következik a „megmozdulás": „lett célom, és a véremet / új vágyak tüze kergeti. / Ahol csak kell segíteni, / kész vagyok: van bennem erő / hatalmas lángot lövellő". Ez a „vérbőség" nagyon rokonszenvesen hatott és vártuk, hogy a Kiáltást majd újabb hitvallások követik. Néha még felvillantak ugyan az „új tüzek", melyek képesek lesznek majd „rendbe szedni ezt a világot", de már ebben a kötetben felcsendült valami, ami csak most, a harmadik könyv után vált „kitapinthatóvá": „Aki dalol, az mindig árva" — mondja Tóth már az Utakban. Itt még csak sejteni lehet a költő „tragédiáját" — mert ez az árvaság csak a tragédia lehetőségét jelenti. A következő ciklusban már így panaszkodik": „Egyedül vagyok, pedig háromszázezer ember szív / egy levegőt velem". Ez a „messziről jött idegein" már ekkor úgy érzi, hogy „sokarcú emberek / sokarcú szavak" veszik őt körül. Elárasztják őt a gondok: „Sok a gondálarcok száma" — „Jó lenne egyszer már levetni a gondok nehéz köpenyét" — de a költő még tartja magát, még „próbálom a világ dolgait összerakni magamban". És Ars poeticá-jában kimondja, meghatározza a célt: a költő — mint a halak — „lent az emberi mélységekben kutatva, / •kutatva piszokban, szennyben, / kutatva csókban, szerelemben" keresi az igazságot. A költő-Orpheusz elindult az igazság-Euridikéért. Megismétlődik az antik tragédia? A NAGY MISZTÉRIUM A költő következő kötetének — Ketten — már az első versében — Önbíztató — felcsendül valamilyen disszonáns hang: „Játszom, / szavakat dobok a magasba, / elkapom, pörgetem, / talán már nem is hagyom abba". Bár azt vallja, hogy „millió szó, millió tüzes lándzsa", nem mindig érezzük elég „tüzeseknek" azokat a lándzsákat. A költő szkepszise mélyül, gondjai sokasodnak, hétköznapivá válnak: „pikkelyként rakódnak ránk a gondok," — „naponta zuhannak rám fegyelmező dorongok". Annak ellenére, hogy kijelenti: „Tudom én: / az élet értelme maga az élet" — nincs „mersze" szabadulni az „értelmetlen szálak" kötelékeiből, vagyis a valóságban nem érzi át teljes mélységében „kijelentésének" súlyát és filozófiai rangját. Nem érezheti — tehát lényegében nem is értette meg — mert egyre jobban önmagába, és olyan kapcsolatokba „gabalyodik", amelyektől szabadulni szeretne. Nem látja az egyetlen lehetőséget; „szörnyű, / lehetőség fosztottan, csak élni". Mert nem lehet „csak élni"! Már megjelennek a Kérgek: „Segíts, gyere, igézz meg, / ne égjen rám a kéreg". A költő a szerelem nagy misztériumába menekült, ott találta meg „egyensúTÓTH ELEMÉR Kérgek lyát". De érezzük, hogy nagyon, nagyon kényes ez az egyensúly. Mert a költő nem elmerült a szerelemben, hanem megváltást várt tőle: „Mentsél meg minket, / Ö, csodálatos szerelem". Ez azonban lehetetlen, maga a költő is belátja: „Két ember nemcsak azért él, hogy szeressen". Miért hát? A nagy misztérium nem hozott feloldódást, a költőnek még mélyebbre kell „merészkednie". A MEGKÉRGESEDETT VILÁG A szerelem misztériumából „kijózanodott" kiW*A — mint Ádám Az ember tragédiájában — új célokért lelkesedik. Azazhogy: mintha már nem is" lelkesedne ... Tóth ismeri Orpheusz „történetét", és lemondott Euridikéről . .. Mert hisz a „szoba négy szöge szabta mozdu!atok"-kal lehetetlen harcolni a pokol veszélyei ellen. Milyen kár! Mert így a költő magánya „fekete csápjai" között, „iszonytató mozdulatlanságban" már csak játszik a szavakkal. Tóth versei néha már nem is versek, csak széttördelt aforizmák, aforisztikus gondolatok, gondolatfoszlányok. Nem képpé olvad a gondolat, hanem széthull „önálló" szavakra. („Játszom, / szavakat dobok a magasba, / elkapom, pörgetem,"). A szó játék is lehet, de a költő számára elsősorban fegyver legyen. Ne „dobálódzon" velük, hanem élesítse őket. Tüzesítse azokat a lándzsákat! Tóthnál azonban a lírai vallomás hőfokában nem csillogó, hanem csak „könynyező gyémánttá" („Szemünkben a gyémántok / sírnak") állnak össze. Hiányzik a kohézió: a sűrített lét és a kitágult világkép összetartó ereje. A Kérgek füljegyzete szerint a költő a „lelke köré gyűlt, fojtogató világ"-ról ad hírt. Valóban, a Kérgek „verseinek embere" fuldoklik. De a költő ne csak a valóságról valljon — ne csak „tükrözze" azt —• hanem a valósággal szemben elfoglalt álláspontjáról is. És itt a költő „hatalmas lángot lövellő" ereje már régen „felmorzsolódott". Az indulás Kiáltása, vágyainak tüze, ma már csak ennyi: „A kiáltás / falak között remeg". AZ ÉLET TISZTULÓ FORRÁSA Az egzisztencializmus sem önálló filozófiai rendszerként állja meg a helyét — mert nem is „rendszer" — sem jiedig önálló életérzésként. Az életnek egyszerűen vannak egzisztenciális momentumai, melyek kisebb, nagyobb mértékben befolyásolják, determinálják az embert, de tökéletesen ezen momentumok hatása alá kerülni egyenlő a teljesség igényéről való lemondással. Az egész életet nem lehet kitölteni a halál problémájával való vesződéssel. Igaz ugyan, hogy „Minden lépés / közelebb vis* / a halálhoz" (Kérgek V), de ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról a lépésről sem, hogy merre tartunk és miért? A halál akkor is eljön, ha mi egyetlen lépést sem teszünk „elébe", de mi megyünk, úton vagyunk, maga az út az élet — és nem a cél. A halál minden életet lezár, de rajtunk (is) múlik, hogy milyen életet zár le. Á halál: az élet beteljesülése. Ogy is mondhatnánk: a teljes élet feltétele a halállal valő kiegyezés. Ez a kiegyezés egy költő számára 'telengedhetetlenül szükséges, ha az élet költője akar lenni. A halál problémája olyan méreg — Rács: „mindig / a világ / a közém / feszülő" — ami elsősorban a gondolkodást támadja meg, majd az egész embert legyöngíti és az „ember egész" pusztulásához vezet. Meg kell tisztulnunk ettől a méregtől. Bízzunk a költőben — és magunkban is: „A magamba ásott kutak mélyén / már tisztul / a forrás". Ez a forrás: lehetőség a kérgek — az élet, a világ — szennye és piszka ellen. Jó lenne hinni, hogy a „tőtheleméri versek embere" nem azonos Tóth Elemérrel. Hogy a költő ellenáll majd világa elkérgesedésének. Valóban „Nincs már út / amelyen visszatérhetnénk / önmagunkhoz", ha „a rongylabdához / és az esti mesékhez" akarunk visszatérni, de visszatérhetünk ahhoz az énünkhöz, amelyik így „kiáltott": „rendbeszedni ezt a világot". És akkor majd mindenki jobban „odafigyel" a költő kérdéseire — kiáltásaira. Ne becsüljük le anyanyelvünket Hozónkban évente sok idegen fordul meg, s főleg turistaévad idején hallani a nyelvek tarka babilonját világszerte ismert üdülőhelyeinken. Magam is egy ilyen vonzó helyen, Tátralomnicon töltöttem pár felejthetetlen napot. Talán a sok séta és a tiszta, erős hegyi levegő okozta, hogy gyakori látogatója voltam a tátrai vendéglőknek. Farkasétvágyamat természetesen leginkább a zsebpénzem bánta meg. Egy szombat délután — alig pár órával a kiadós ebéd bekebelezése után - gyomrom sürgető szavára ismét bevetődtem egy falatozóba. A terem sarkában, az ablaknál húzódtam meg, elmélázva, gyönyörködve a felhőkoszorúba font tátrai óriások csúcsaiban. Nagy elfoglaltságomban csak később figyeltem fel a szomszéd asztalnál folyó beszélgetésre. Egy javakorabeli nő, szlovák nyelvű étlappal a kezében merthát a többnyelvű lap óriási többletmunka még ilyen helyen is — erősen magyaráz a mellette bólogató pincérnek. A hölgy homlokán már izzadságcseppek gyöngyöznek, régen tarthat a diskurzus. Amikor figyelmes lettem rájuk, folyékony franciasággal érdeklődött az étlapon szereplő menük iránt. A pincér németül próbál magyarázkodni, de azt meg a vendég nem érti. A hosszas eredménytelenség után spanyol nyelven kísérletezik oz asztalnál ülő. A felszolgáló duruzsoló angolsággal kér bocsánatot, sajnos, de a spanyollal ő áll hadilábon. Majd orosz szótöredékek keverednek számomra ismeretlen szavakkal, de a „szócsata" most sem hozza meg a várt eredményt. Amint körülnézek, bizony más pincért nem látok ebben a kis falatozóban. Meglepődve és egyre nagyobb érdeklődései figyelem a jelenetet. Ilyen véletlenséggel ritkán találkozhatunk. Lám, hány nyelven beszél ez a két ember, mégsem tudnak közös nevezőre jutni. Az idős hölgy már belefáradt de a pincér is egy lábon topog zavarában. A vendég végül is feladja a küzdelmet és lemondóan legyint kezével. Szemével a hideg ételek felé sandít, melegre már nincs reménye. Elhatároztam magamban, hogy odamegyek, és nyelvismeretemtől függően megpróbálok segíteni a bajbajutottaknak. A vendég arcvonásait fürkészve ösztönömre hallgattam. Magyarul érdeklődöm, mit szeretne választani a zsírfoltos étlapról. A hatás leírhatatlan. Először megdöbbenve néz rám, majd korát meghazudtoló mozdulattal a nyakamba ugrik. — Ó, édes fiam! Magát az Isten küldte ide, már azt hittem, hogy éhen maradok, - kiáltja örvendezve, szépen csengő magyarsággal. - Tudja, - folytatja áradozva - tegnap este érkeztem Jászberényből. Nyugalmazott nyelvtanárnőként mutatkozik be, majd tovább szövi a szót: - Egész délután kinn sétálgatok a fenyőillatú sétányokon, nem csoda hogy megéheztem. De most már üljön ide mellém és szólítson Anna néninek. Legyen a vendégem ... nagyon megsértene, ha visszautasítana, édes fiam - teszi még hozzá, látva szabadkozó mozdulatomat. Nem akartam új ismerősömet megsérteni, ezért szó nélkül letelepedtem asztalához. Kezembe vettem az étlapot, hogy magyarra fordítsam az ételek nevét. (Csak most döbbentem rá, milyen hiányos is az én ismeretem a szakácsmesterség remekeiben. Nekem a gulyás is pörkölt, a bécsi szelet is rostélyos.) Ekkor következett be azonban a legnagyobb meglepetés. A felszolgáló pincér - aki asztalunktól kissé távolabb állva figyelt bennünket - most mosolyogva, szinte makulátlan magyar szókinccsel felsorolta az étlapon szereplő ételek névsorát. - Látja Anna néni - szóltam csodálkozó asztaltársamhoz néha a mi kis nyelvünk is felér egy világnyelvvel, csak használni kell bátran, idegenben is. JUHÁSZ ÁRPÁD