Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-07 / 32. szám, szombat

k Hetvenöt év telt el az­óta, hogy a Skoda-autó­gyár őse, a Laurin és Kle­ment Volocipet gyár első gyártmánya, a Slávia mo­torkerékpár elindult világ­köriili útjára. A Skoda­gyártmányú gépkocsi neve ma világviszonylatban is jó csengésű s ez nem kis mértékben a jól értelme­zett hagyománytisztelet­nek, köszönhető, ami a korszerűsítés fogalmát is magában foglalja. A jubilá­ló Skoda-gyártmányok né­pes családjába tartozik az Octávia-Combi személygép­kocsi is. Egy kis történelem Alig egy évtizeddel ezelőtt a boldog autótulajdonosok fity­málva kezelték azokat, akik Combi típusú autóra pazarolták a pénzüket. Abban az időben, amikor még nálunk az autózás kimondottan luxusnak számí­tott, sok embernek nem menta fejébe, mire jó rontani a fény­űzést jelentő személygépkocsit kimondottan praktikus célt szolgáló rakodőrésszel. Inkább fizettek néhány ezressel többet a limuzinért, mintsem vállalták volna azt a szégyent, hogy a kombinált típusú kocsijuk miatt netán holmi élhetetlen kertésznek, vagy egyáltalán praktikus embernek tartsák. A fejlettebb automobilizmussal rendelkező országokban azon­ban ekkor már régen eldőlt a vita a kombinált autőkarosszé­ria javára. Ez a felfogás egyre inkább érvényesült nálunk is, fe Jönösen a turizmus kedve­lőinél. Ez oda vezetett, hogy az érdeklődők arányszáma messze meghaladta a limuzin­kocsi vásárlókét s a kívánt egyensúlyt végül is az ársza­bályozással teremtették meg. Ezért van az, hogy minden autótípusnál a limuzin és com­bi ára között 5—10 000 koronás különbség van. A bemutatkozó A hosszú bevezető után is­merkedjünk meg végre a hazai Az Octávia-Combi „szülőházában" combi autótípussal és a gyár­ral, ahol készül. Az Octávia­Combi szülőhelye Kvasiny, egy észak-csehországi kisközség, a Rychnov nad Knéžnou-i járás­ban. Az autógyárat a Jawa motor­kerékpárnak egyik társszerző­je és névadója JanéCek építette itt a harmincas évek elején. El­ső gyártmányuk a Mlnor típu­sú, kétütemű motorral felsze­relt négyszemélyes gépkocsi volt. A háború előtti években a Skoda vállalattál kooperálva hatszemélyes ú.n. kormányko­csikat gyártottak. A felszaba­dulás után némi huzavona után a kvasinyi fiókgyárat a Mladá Boleslav-i tröszthöz csatolták, s ekkor kezdődött az a feje­zet, amely a Spartak tökélete­sített típusainak gyártásán ke­resztül az Octavia-Combihoz vezetett. Miért Octavia-Combi Az autózás beavatott hívei­nek felesleges itt. bizonyítgat­ni az Octavia konstrukciós előnyeit. Még ma is sokan ezt a típust tartják a legjobb cseh­szlovák kocsinak. Számukra érthető, hogy az Octavia-Combi tulajdonképpen a közkedvelt és bevált típus variánsa. De van, aki azt kérdezi, ha már lényegesen újabb korszerűbb megoldású MB—1000-t gyártunk, miért ne lehetne megszerkesz­teni ennek a combi-változatát? Az MB—1000-es, illetve 100-as valóban a legkorszerűbb kon­strukciós követelmények alap­ján készült. Ugyanakkor éppen ez a konstrukció gördít komoly akadályokat a combi-változat elé. Ezek közül egyik legfon­tosabb a motor elhelyezése. A Volkswagen, amely ugyancsak farmotoros, ezt úgy próbálta megoldani, hogy fekvőmotort szerkesztett. A hátsó rakodótér azonban így sem volt eléggé tágas, s a motor sem volt elég­gé hozzáférhető. Hasonló ta­pasztalatokat szereztek a MB konstruktőrjei is. Ráadásul a rakodótér esetleges optimális kihasználása esetén, s ha rá­adásul a hátsó ülésen is ülnek utasok, a hátsó tengelyekre nehezedő súly túlságosan nagy lenne az elsőkhöz képest. Fenn­áll még egy lehetőség, az, hogy az MB motorját előresze­relnék. Akkor viszont sok olyan szempontról kellene lemonda­ni, amelyek főszerepet játszot­tak az M B jelenlegi megszer­kesztésénél. Egy szó, mint száz, jobb megoldásnak mutatkozott az, hogy a combi-variáns alap­ja maradt a régi jó isme­rős, az Octavia. Séta a gyártelepen A séta kifejezést nem pót­megoldásként „jobb híján használtam". Ahhoz képest, hogy Pozsonyból elindulván hóviharral, liósáncokkal kellett küszködnünk, valóban tavaszi sétának tűnt a terepszemle a napsütötte gyártelepen. Bent a műhelyekben, a csarnokokban sem fogadott zajos csattogás — hanem a szerelőmunka élénk, de kellemesen ható zsongása. Azon a csaknem 30 000 négyzet­méteres területen, ahol a mun­kát végzik, szemünk láttára állt össze 936 darabból — ami egyébként mintegy 4000 alkat­részből áll — tiszta, új lakk­szagú Octavia-Combi. Ez a fo­lyamat évente mintegy 6000-szer ismétlődik meg a gyárban. Ennyi új kocsi hagyja el a ka­puit, s ezen hozzávetőleg fele­fele arányban osztoznak a ha­zai és a külföldi vásárlók. Megfigyeltük, hogy az eddigi­nél sokkal nagyobb gondot for­dítanak a karosszéria korrózió­ellenes tulajdonságai fokozásá­ra. A régebben használt Tlu­mox helyett az anyaghoz job­ban tapadó, szintetikus szigete­lő lakkot fecskendeznek azok­ra a részekre, amelyek ki van­nak téve a víz, a sár és a téli időszakban a hó olvasztására használt só hatásának. Továb­bi újítás az is, hogy az alapozó színt hatalmas kádban tartják, S az egész karosszériát ebbe mártják bele. Ily módon min­denhová eljut a festékanyag, és megakadályozza a rozsdáso­dást. Tökéletesítették a felső lakkozás égetésének módsze­rét ls. A kész karosszéria ala­gútszerű berendezésen halad keresztül és közben fokozato­san 130 C fokra hevítik. Az ilyen módszerű fényezés ered­ménye a szinte zománcszerű lakk. Az Octavia-Combi a máso­dik olyan autó Csehszlovákiá­ban, amelynek gyártásában Szlovákia is részt vesz. Motor­ját a sebességszekrénnyel együtt Nagyszombatban szere­lik össze. Lehet, hogy ez az első lépés ahhoz, hogy Szlová­kiában önálló autógyártás ala­kuljon ki. Harmincöt év a motorizmus szolgálatában Harmincöt évvel ezelőtt hagyta el a JaneCek-gyár kapu­ját az első Minor. Kárpitozásán rajta hagyta kéznyomát az ak­kor tizenkilenc éves Oldrich Dúška is. A mai gyártásvezető az elfutott éveket úgy értéke­li, mint a csehszlovákiai moto­rizmus érdekében tett szolgá­latot. 0 kísért végig a gyárte­lepen, s mindenről olyan bea­vatottan tájékoztatott, mintha csak a saját otthonában kalau­zolt volna. Ragyogó szemmel mutatta meg a gyár most épü­lő csarnokait, amelyek kétsze­resen meghaladják az eddigiek területét. Ha minden jól megy, a második félévtől kezdve már kevesebb autótulajdonos fog szitkozódni pótalkatrészek hiá nya miatt. Beleértve az MB— 1000 — tehát a régebbi MB-pót­alkatrészeit is — amely gyár­tását az új típus bevezetésével Mladá Boleslavban érthetetlen módon megszüntették. S itt fogják gyártani a csehszlovák autógyártás legközelebbi sláge­rét ís, az M B 100-Coupet, amelyre a gyors utazás, az elegáns autósport hívei már régóta nagy érdeklődéssel vár­nak. A gyártásvezető azonban nem csupán a gépeket, a munkafo­lyamatot, a gyártásprogramot ismeri. Jól ismeri a munkáso-: kat is. Tud beszélni a nyelvű* kön, hiszen velük, köztük ne­velkedett. Már az ötvenes évek-i ben jó vezetőnek bizonyult, amikor a keze alatt a kárpitos­részleg évről évre elnyerte az üzemi vándorzászlót. Híres volt a kárpitosbál amelyet minden ilyen alkalommal meg­rendeztek. Most ötven ember helyett csaknem ezret igyek­szik jó munkakollektívává ko­vácsolni. Nem könnyű feladat ez. Jelen voltam, amikor vala­ki telefonon kérte, tegye lehe< tővé, hogy valamilyen alkat-* részt megvásárolhasson egy is­merőse számára. Az illettő a régi gárdából való, együtt ke-i rültek a gyárba harmincöt év­vel ezelőtt. Amikor a gyártási vezetőtől elutasító választ ka­pott, igyekezett a kérő rábe j szélni. „De legyen eszed, na­gyon kell nekem ez az alkat­rész". Dúška így válaszoltí „Nekem, eszem? Nektek le­gyen. Én sértődhetnék meg azért, hogy ilyesmit kérsz. Kérj tőlem valami mást, mond­juk, hogy segítsek felásni á kertedet. S meglátod milyen barátod vagyok." f Igazán nagyszerű válasz. Amikor a múlt évben minisz­teri kitüntetést kapott, ennek tartozéka volt egy Octavia< Combira szóló utalvány is. Nem is annyira az utalványnak, mint inkább annak örült, hogy olyan kocsira szól, amelyet az ő gyá-< rukban készítettek. PETRIK JÓZSEF A család legfiatalabb tagja legko­^ rábban ébredt. Olyan korán, ami­kor a januári hajnal még nem birkó­zott meg a sötétséggel. A nagymama ts megmozdult, fel is kattintotta a ki­sebbik villanyt. A lányka pillantása az órára esett, ő is kiugrott az ágyból, s mindjárt azzal kezdte, hogy: — Jöhetne már ez a bátya. Sógorék­nál ilyenkor már ... A nagymama közbevágott, letorkollta a kis duzzogót: — Majd jön, ha elvégezte a dolgát. Te csak légy nyugodt. De a lányka csak nem volt nyugodt, mert néhány perc múlva már indulnia kellett, hogy a nagymamától erre a napra átvett szolgálatot teljesítse és idejében nyissa ki az üzletet. Mert ugyebár a „kuncsaftok" ... A sógor meg a vendég csak hét óra tájban érkezett a színhelyre. Egy kicsit abban a reményben, hogy a vérengzés ben már aligha lesz részük, nekik csak annyi marad, hogy a gyilkosság nyo­mainak eltüntetésében segédkezzenek. De mégsem így történt. A bóllérré elő­léptetett tehenész, mármint a bátya még nem volt a tett színhelyén. Ám a kis asztalon már ott sorakoztak az erős­sel, édessel, borral és sörrel telt üve­gek, meg az üres poharak. A vendég azt a megtisztelő feladatot kapta, hogy töltsön, de szaporán. Ez a számára kiszabott töltögetési kötelezettség nem is esett különöseb­ben nehezére. Már azért sem, mert ott bent vörösödött a tűzhely lapja, kint meg nem ts akármilyen éles foga volt az időnek. Közben megérkezett a böllér is. Nem jött egyedül, két markos kollégáját is magával hozta, merthogy az a „malac­ka" nem hízott meg annyira, hogy egy­két ember is földre teperhesse. Azt mondták, olyan erős az még, mint a ló. Eközben persze a feladat nagyságához ~ *rten magát is erősítgette a most már népes társaság. De azért olyan két-há­roru kupica után a böllér kerek perec kiadta az utasítást: — kötelet. Ez az utasítás a házbelieknek szólt, akik — felismervén a helyzetet — pillanatok alatt előteremtettek egy megfelelőnek tartott kötelet. A böllér megnézte, bólintott, s a társaság elin­dult a malacka szálása felé. Ott aztán a böllér próbálkozott azzal, hogy helyes belátásra bírja a malackát, vagyis enged­je, hogy egyik első lábára rákösse a kötelet. Ez a müvelet aránylag elég rö­vid idő alatt és elég könnyen meg is történt. Ezután Igyekezett kitessékelni a halálra ítéltet összkomfortos ottho­nából, s mivel ez nem ment egészen egyszerűen, néhány felszólítás után a böllér gumicsizmájának orra is segített a további teendő megértésében. Igen ám! De mikor a malacka kívül került zárt otthonából, nem átallotta, •hogy azonnyomban kimutassa a böllér és a közte levő súly- és erőkülönbsé­get. Lábai megfeszültek, s a következő pillanatban pattant a kötél. ságból lett egy kis bonyodalom. Mert ugyebár mindenki azt szerette volna, hogy ilyen tiszta bőrrel kerüljön a ne­ki szánt helyekre. Igen ám, de hiába volt fenn a saroglyán, a pörzsöléstől meg a sok meleg víztől úgy felázott a talaj, hogy ott nem foghattak a bon­coláshoz. Alkalmatosabb helyre kell vin­ni, de ki emeli fel azt a malackát. A Kl NEM HISZI — Csülökre, fiúk! — kiáltotta a böl­lér. Lógta is mindenki, ahol csak érte. ' Még a lábán maradt félméter­nyi kötél is kézbe került, s néhány cselgáncsozást utánzó fogás után olda­lára fordult őkegyelme. Aztán hiába rúgkapálózott, kiomlott a vére. De meny­nyi vére! Jutott még a földre is, mert a szegény állat sehogy sem akarta megérteni, hogy a saját vérét önti a földre, ha a nagyművelet közben a lábát mozgatja. Végül is megnyugodott. Csak hát nem éppen azon a helyen, amelyet a böllér kiszemelt számára, hogy ott „tisztába tegye". De most már engedelmeskedett a túlerőnek és a megfelelő helyre ke­rült. Ezek után úfra a kupica következett, hogy leöblítsék a vérengzés izgalmait. Majd fellobbant a láng a pörzsölőben. Előbb ugyan még két nedves zsák ke­rült a „malacka" hátára, hogy épség­ben maradjon a nyúzandó rész. Ogy is maradt. Közben elkezdődött a találgatás, hogy milyen súlyú lehet a nagy darab állat. A gazdasszony sze­rint sovány még szegény, azért is volt olyan erős. Aztán mondanak egy szá­mot. — Kétszázötven kiló azért biztosan van benne. — Van abban kétszázhatvan is. A böllér sejtelmesen mosolygott. — Majd én megmondom dekára. — Hol vesznek akkora mérleget, amelyen ezt az állatot megmérhetnék — érdeklődött a vendég. — Ott a konyhamérleg. A vendég megcsóválta a fejét és várt. Majd meglátjuk, hogyan mérik meg konyhamérlegen ezt az óriást, amelyet eközben már olyan tisztára pörzsöltek, vakartak és mostak, hogy szinte ra­gyogott. Es éppen ebből a nagy ttszta­Mert nehéz ám. Fordul, billen. De hát mindenképpen tiszta helyre kell vinni. Nosza, ide mindenki. Ám hiába állják körül vagy hatan, a saroglya csak nem akar felemelkedni. — Akkor húzzuk — javasolta a böl­lér. l/ötelet! — most már erösebbet — kötöttek a saroglyára, azzal húz­ták hárman, kettő tolta, egy meg tar­totta, hogy le ne forduljon. No, így valahogy helyére került a malacka, ép­pen csak annyi történt még közben, hogy egynek a kerítés, másnak a jeges hó horzsolta le a bőrt a kezéről. Ugye, nem mindig voltak disznóöléskor ilyen problémák. Mert a 25—30 évvel ez­előtt egy szegényparaszt azzal dicse­kedett, hogy jó hízót vágtam, akkor azt a „jó" hízót két ember oda vihette, ahová akarta. Hát így nehezül manap­ság a disznóvágás. No, de menjünk sorjában. Lekerült az állat testéről az egyik, majd a má­sik első sonka, közben egy pohárka szíverősítő is a garaton. A hátsó son­kát a vendég vette át a böllér kezé­ből. Szerencsére csak a boncolóasztal­nak használt ajtót érintette a sonka, de rántani azért jót rántott a jobb kezén. Utána kellett kapni a ballal ts. Aztán mtkor a hasát ts felvágták, a vendég már nagyon kíváncsiskodott, mi­kor és hogyan fogják lemázsálni. Ta­lán darabokban? Mikor a belsőrészek­kel együtt a vese is előkerült, a böl­lér diadalmasan nézett, s az egyik ve­sét a markába nyomta: — No, ezt kell megmérni. Minden deka tíz kiló. Erre mérget lehet venni. A vendég kételkedve nézett a böl­lérre, meg a bólogató többlekre, de mérget semmiképpen nem vett volna a veseelmélettel kapcsolatos pontosság­ra. De azért elindult, hogy mérlegre tegye a vesét. Hát az bizony nem nyom­ta le a húszdekás súlyt. Vagy másfél dekával kevesebb volt. — Az nem létezik — harciaskodott a böllér. — Annak több mint negyed kilónak kell lennie. Olyan 26—27 de­kának. — De ennyit mutat a mérleg. — Akkor rossz a mérleg. Ezen aztán volt egy kis véleménykü­lönbség, de miután lecsúsztatott a tár­saság egy-egy újabb pohárkával, kez­dett kialakulni az egység; — már miért ne lehetne rossz a mérleg és miért ne lehetne ezzel a veseelmélettel kapcso­latosan ezer eset közül egy kivétel. Darabolták tovább a nagy darab ál latot. Mármint a böllér, a többiek meg­fogták, ahol fogni kellett. Amikor a fejre került sor, a bárdhoz legköze­lebb a vendég segédkezett. A széles bárd nehezen birkózott meg a kemény koponyacsonttál. Oda is szólt a böllér a háziáknak: — A fejszét hozzátok ide. — Csak úgy magának még azt is megjegyezte: — Az éles, mtnt a borotva. Tegnap kö­szörültem. A keskenyebb élű és a bárdénál sok­kal hosszabb nyelű szerszám gyorsan vágta, roncsolta a disznófejet. Olyany­nyira gyorsan, hogy a vendég nem áll­ta meg szó nélkül. — No, no, ha már disznófejet vág ts, azért az enyémet csak kímélje. — Nem kell félni — mondta és ha­talmasat suhintott a két kézre fogott fejszével. A nagy disznófej orra nem volt alátámasztva, a lógó fej csontja visszarúgta a fejszét és a következő pillanatban a vendég jobb kezéből fröcs­csent a vér. Pedig nem is mélyen érte a csontot a balta, de a vér, az ömlött vastagon, amíg elkötéssel meg nem állították, aztán, ha nehezen is, de kö­tés került a kézre. E kis tjedelem is lecsillapult egy po­hárka pálinka után. A böllér csak az­után jegyezte meg, hogy: — Másodszor is elfolyt annyi vér, mintha egy nyolcvankilós malacot vág­tam volna. (Disznót azért nem akart mondani.f Ezzel — ha csak a délelőttinél sokkal kellemesebb élményekkel tarkított disznótoros vacsorát nem szá­mítjuk folytatásnak — a sebesült ven­dég már csak szemlélője lehetett a disznóvágásnak. Így volt, Igaz volt. Aki nem hiszi, annak elárulom: — Azért csak három héttel került sor erre az írásra az esemény után, mert a vastag kötés miatt nem tudtam tollat fogni a kezembe. HARASZTI GYULA m. 1970. II. 7. 8

Next

/
Thumbnails
Contents