Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-22 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó

Csontos Vilmos, ai egyetlen élő szlovákiai magfar költő, aki a második világháború előtt kezdte meg irodalmi munkásságát, as utóbbi időben . önéletrajzát írja. ízes jő magyarsággal sok apró részletet, megkapó, de sötét színt is rögzít papim. As egykori és a mai dél-szlovákiai magyar falu társadalmi rajza és természetesen saját életútja kerekedik U tolla alól. A kézirat rendelkezésünkre bocsátott első részletét mai számunkban s néhány továbbit alkalomszerűen a jövőben közöljük. A

z ismerős földek, s az urasági major vándora lettem újra. Természetem megváltozott, zárkózottabb lettem. Idegennek éreztem magam a káromkodó béresek között. Az én világom a versek álomvilága nem illett Ide, ahol — sokszor úgy éreztem, — csak a testem mozog; lelkem a költők lelkével ölelkezve, valahol messze, ismeretlen bűvkörön túl szárnyal. A valóságra eszmélés mindig nagy fájdalmat okozott, s földhöz lapító érzés volt magamon látni kopott ruhámat és a kezemben szorongatott kapát, vagy más szerszámot. CSONTOS VILMOS; • - .ii—aiL. . ^•.-i'-w' • .zL'i ..J ľ, •• - ,. yiüy . " > • (ÉLETRAJZI RÉSZLET) Ez az állapot csak akkor enyhült, amikor elérkezett az aratás, illetve a kötélcsinálás ideje. Ilyenkor apámmal lehettünk kettesben, s egész nap a vízben áztatott zsúpból csavartuk a szalmakötelet. Fejes Lajoséknál, itt a szemközti soron a felvégben vállalt részes aratást édesapám. Tizenegyedik mázsa volt a rész mostanában a legtöbb gazdánál. Mi is annyiért arattunk. Lajos édesapja apámmal volt egykorú, s ez évben bírónak választották. Lajos fia, aki két évvel nálamnál idősebb volt, egyszeriben igen büszke gyerek lett. Sokat fürödtünk együtt a Szikincében, amikor még én is libapásztorkodtam. Ö még máig ls libákat őriz. Én azt már kinőttem, íme, itt csavarom a kötelet a szekérszín alatt, míg ő üldögélve egy tuskón, minket bámulva lopja a napot. Kevés ilyen megkímélt, elkényeztetett gyerek van a faluban, mint Lajos. Legtöbbje bizony — ha nem napszámos-gyerek, — ott fogja a trágyával rakott szekéren a lovak gyeplőjét, mert ilyenkor a parasztok, aratás idején más munkát alig találnak, hát kihordják a trágyát. De olyan is akad, aki édesanyjával a szőlőben szorgoskodik, gyomlál, kötöz, vagy hegyezi a karón túlnőtt szőlővesszejét. Mondom, kevés henyélő gyerek van ilyenkor a faluban. öregapám is ez év tavaszán halt meg. Most már reánk maradt a földje. A két holdat meghaladó szántó sok apró parcellából állott. Apám úgy tervezte, hogy hármasban végezzük az aratást, anyám majd a markot szedi, mi ketten pedig felváltva vágjuk, egyikünk így mindig kévét köthet. Csak így kerülhet sor idejében a mi vetéseink learatására. A terv sikerült, bírtam a kaszát. Tizenötödik évemben voltam, de a bajszom már ott barnállott az orrom alatt, s most egyszerre nagyot nőttem azok előtt, akik rendet vágni láttak. 1922-ik évet írták. Ebben az Időben már benzinmotoros és „tüzesgépes" cséplők kezdték felváltani a járgányos lovasgépeket, amelyek közül már alig akadt használatban itt-ott. Fejes András — Lajos nagybácsija — vette a falu első gőzgépét. Fejesék szérűjén már ez az új gép csépelt. Csodájára jártak a parasztok. A következő években azután egymással versenyezve vásárolták a gazdák a cséplőgépeket. Duba András is gőzgépet hozatott, nagyobbat, mint Fejes András. Csenger Lajos édesapja benzinmotort rendelt. Hosszú ideig ez a három gép sorolta a szérűket, s rövidítette le a valamikor hónapokig tartó aratás-cséplés időszakát felére. Ez volt az első év, amikor nem szűkölködtünk kenyérben. Apám arca is megenyhült, anyám se ösztönözte a napszámot úgy, mint eddig. Azt hittem, most már a telet biztosan otthon tölthetem, olvasgathatok, ha még találok kedvemre való könyveket. A mi megelégedésünk azonban csak kifelé látszott, s megítélésem hamisnak bizonyult. Hiszen a kenyér mellé még ruha és csizma is kellett. A tél beálltával apám újra elment Zselízre az erdészet irodájára, ahol ismerős volt, hiszen csaknem valamennyi telet az erdészetben dolgozta végig, ölfavágással és karőcsinálással. Most ls megbízták, hogy szervezzen csoportot, mert a Borzlik nevű akácosban szőlőkarót csinálnak. Apám úgy találta, hogy én is beillek a csoportba. A szerződésben megszabott mennyiség még a tél közepe előtt elkészült, s rám köszöntött az óhajtott, nyugalmas időszak. Vágyam könyvek után hajszolt. Könyv azonban kevés volt a falusi házaknál. A „Nagy mesemondó naptár", pieg a Regélő bácsi naptár megkímélve megvolt ugyan Tóth Lajos bácsiéknál, azokat azonban már ^többször is végigolvastam. Valaki újságolta, hogy Nagy Józseféknél is sok könyv van. Beállítottam hát könyvkérő szándékkal, s kíváncsian: mit találok, mit kaphatok? Verses könyvek után sóvárgott a lelkem. Egészen inásra akadtam. Füzetes ponyvaregények hevertek a mestergerendán Nagyéknál. Koldús grófné — Garibaldi — Rinaldó-Rinaldíni, több száz füzetben. Hetekig nem volt gondom az olvasnivalóval. Micsoda lázas napokat szereztek nekem ezek a könyvek! Alig tudtam letenni. Csak a végén, amikor elfogott a rengeteg füzet, — maradtam éhes, nem elégített ki az olvasás. Elszomorodtam. Hát olyan nekem való könyv csakugyan nincs az én falumban? Rövidesen azután történt valami. Elmerészkedtem a jegyzőékhez, valaki azt mondta, hogy a jegyzőné szívesen ad olvasnivalót. Igaz, nem engedtek tovább a konyhánál, oda hozta a jegyzőné a három első könyvet. Magyar Népballadák, Székely népköltészet és Gyóni Géza versei címet viselték ezek a könyvek. Tavaszig még sok szép könyvet olvashattam a jegyzőné jóvoltából. 1923 tavasza nekem nem csupán virágot hozott, hanem új szomorúságot: vállamra a tarisznyát. Könyvek, versek hosszú időre pihenni tértek, a nyomaik azonban ott maradtak lelkem rejtekeiben. Ezek a nyomok kezdtek nekém világítani, ezt a nyomot láttam akkor is, amikor a hatalmas szarvú magyar ökröket vezettem a barázdákban, s mindegyre arra kellett vigyáznom, nehogy az ökrök alá kerüljek. Ez a nyom ott világított a major sarában és a nyikorgó vozárszekér nyomában, s én hittem, hogy egyszer ki fog vezetni arra az álmodott országútra, ahol már nem lesznek káromkodó béresek, rongyos napszámos gyerekek és szomorú édesanyák, akik hajnalonként azon töprengnek: mit is tegyenek a tarisznyába a kenyér mellé... Nagy Józs«f rajra Mintha egy fejjel a többi gyerek fölé nőttem volna, úgy jártam köztük, ök azonban ezt nem láthatták. Ilyet csak lelki szemeivel láthat az, aki szellemi kenyérrel is táplálkozik. Sokszor figyeltem a társaimat: olvasnak-e a hosszú téli estéken? Próbáltam a könyvek felé csábítani azokat, akiről tudtam, hogy az iskolában jó tanuló volt. Akadt is a szegényebbek között, aki néhány betyárhistóriát elolvasott a kedvemért, de a jőgazda-gyerekek legtöbbje kinevetett: bolond volnék olvasással tölteni estéimet, mikor alig várom, hegy a meleg ágyba bújhassak. Lassan azután ennek ís a titkára találtam. A paraszt gyerekeket télen korán keltette az apja: sok munka adódik ilyenkor a „jószág" körül az istállóban, almozni, etetni, lovakat csutakolni és üszőket, tehenet tisztogatni stb. Kevés akadt olyan Fejes Lajoshoz hasonló, akivel csínyján bántak a szülei, de azok sem olvastak. A petróleum lámpa ls silány világítás volt, talán ez ls oka, hogy csak a nagyon rákívánkozók hajoltak könyveik fölé — a hosszú estéken. Hogy ebbe a szellemi kincsbe sok salak és selejt is vegyült, az biztos, és mégis arra a megállapításra jutottam, hogy az olvasottságom az én egyetlen arany-fedezetem. Gazdagabbnak éreztem magam sok olyan módos gazdánál, aki magasan hordja a fejét, de soha semmiféle újságot nem olvas. Az ilyeneket sajnáltam és lenéztem, de megbecsültem azt a napszámost, akinek újság kandikált ki a zsebéből. Arra eszméltem, hogy társtalanul élek a falu ban. Sehol egy olyan pajtás, akivel irodalomról beszélhetnék, aki szereti a betűt, a könyvet. Ott is egyedül éreztem magam, ahol tömegesen dolgoztunk. A sorsom mégis ide láncolt. Az volt igazi örömöm, ha anyám a saját föl dünkre küldött dolgozni. Szerettem a magányt, csodáltam a kitárulkozó mező színpompáját, tarkaságát. Megéreztem a föld illatát, s nem győztem betelni véle. Ilyen nap volt az is, amikor a Kenderföldre küldtek szüleim répát egyelni. Nem volt senki a közelben, én mégsem voltam egyedül. Dalos pacsirta tárta fölém a szárnyát, s dalolt, trillázott, csattogott az egész határ... Május volt, tavasz. A fák rügyeket himbáltak felém, soha nem érzett kábulat vett a karjaiba, s oda emelt a pacsirták közelébe, föl a magasságba, hogy dalaikat egyedül én hallgathassam ... Kis notesz volt a zsebemben, napszámjaimat szoktam bele írni. Észre sem vettem, hogy a barázdában ülök, s verset írok kis noteszembe: „Fejem fölött szépen szól a pacsirta, Szép az élet — ég kékjére azt írja..." Erre a két sorára emlékszem. A kis notesz rég elveszett. Az első verset sok száz követte később. Lelkem ajtaját azonban ez a kis vers nyitotta ki, ez a néhány sor tárta szélesre, hogy azon annyi pacsirtaének telepedhessen meg, amennyi egy egész életre elegendő lesz, hogy azt visszhangoz za ... Erre a versre többszöri olvasása után gyanakodni kezdtem: nem hasonlít-e a már olvasott versek valamelyikére? Nem szeretnék olyat írni, amit már mások megírtak, még azt hinnék, hogy másoltam, s nem én találtam ki. Rövidesen megnyugodtam: hiszen úgy sem olvassa el senki, mert hát kinek is mutathatnám meg? Első dolgom volt, hogy új noteszt vásároltam, s egész szál ceruzát. A pénzt erre úgy teremtettem elő, hogy én siettem vasárnaponként elsőnek a központi vendéglő kuglizójához, s így engem küldtek a szenvedélyes kuglizók állitgatónak a bábokhoz. Ha valamelyik pajtásom megelőzött, bizony elszomorodtam. Amit napszámban kerestem, azt fillérig elvették szüleim. Érthető volt hát iparkodásom, s legtöbbször szerencsém is volt. A kuglizók „besszert" is adtak egymásnak, s ha valamelyik nyert, figyelmeztette társát, hogy az „álligatónak" is ideje lesz adni. Legtöbbször egy koronát kaptam ilyen alkalommal. Egy vasárnap délutáni bevételem sokszor egy heti napszám árával egyezett. Boldog voltam ilyenkor, még tiszta papirost is vásárolhattam. Berendezkedtem a versírásra. Éreztem, hogy az elsőt több vers is követi. Senki, még a szüleim se tudták meg, hogy verseket fabrikálok. Hogy is tudhatna egy öt elemit végzett falusi gyerek verseket írni, — bizonyára így gondolnák, ha kitudódna a titok. Jobb ezt titokban csinálni, egyszer majdcsak sikerül egy „igazit" is írni, azzal aztán kirukkolhatok ... Mert ezek az első versek magamnak sem voltak igaziak. Nagy akaraterőt éreztem magamban, szinte biztosra vettem, hogy egyszer a tarisznyát is a szögre akaszthatom; többet érdemlek a sorstól, többet is verekedhetek ki magamnak. Még csak tavasz volt, s én már a telet vártam, az áldott semmittevést. Arról csaknem elfelejtkeztem, hogy őszre már a tizenötöt is betöltöm, s mindegyre inkább a munka tölti ki napjaimat. Pedig én sokat, mindig többet szeretnék olvasni, minden szabad percemet a magam képzésére szeretném felhasználni. El tudtam képzelni, hogy a betűkön keresztül pótolni tudom elmaradt iskoláimat. Az elhatározáshoz csupán kitartás szükséges. Erősen közelgett a nyár. Ismét a Fejeséknél arattunk. Legelsőnek a rozs érett kasza alá a „Paganyi" dűlőben. A Mária és Sándor major felé vezető országút egy hajításnyira lehetett. Ott vonult a domb legtetején, s arról volt nevezetes, hogy itt mindig fújt a szél, sokszor kalapgurítón fütyörészett ls. Mindjárt az első reggel, édesapámmal arra lettünk figyelmesek, hogy az országútról különös lárma hallatszik hozzánk. Megdöbbentő volt, amit láttunk: csendőrök állták el a major felé iparkodó urasági aratók útját. Szuronyok csillogtak a reggeli napfényben. Oda akartam szaladni, de édesapám erélyesen rám szólt, s nem engedett. Talán egy óra hosszáig is eltartott ez a huzavona, aratók és a csendőrök között, végülis az aratók elkezdtek vissszafordulni a falu felé. Délben, amikor Fejesné ebédet hozott, újságolta el, hogy Laszab Ferenc bácsit elhajtották a csend őrök, — ő volt az aratőgazda, — mivelhogy sztrájkoltak, szlovák vándormunkásokból másik aratőbandát állított az uraság a mi falunkból szerződtetett aratők helyébe. Ezt már otthon tudtuk meg, amikor este hazaértünk. Voltak ismerősök is a sztrájkolők között. Apámnak azután elbeszélték, hogy az uraság megtagadta a szerződésben lefektetett járandóságot előlegezni. Ez élelmiszer volt. A kollektív szerződéshez ragaszkodó Ferenc bácsit, — a helyi kommunista párt elnökét csak hetek múltával eresztették szabadon. Ez az esemény új irányba terelte figyelmemet. Gondolataim ismeretlen vágányra terelődtek. Még homályosan, de már azt láttam, hogy az emberek egymásnak ellenségei, az erősebb a gyengének, az úr a napszámosnak, s hogy a kenyérért néha harcolni is kell, nem elég dolgozni érte ... Most újra éreztem: jő volna valakivel mindezekről beszélgetni. De kivel? Kivel?