Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-15 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

A lgír belvárosa korszerű boltjaival és üvegportáljaival bármelyik európai metropolisnak is díszére válna. Lüktető kereskedelmi életére a legjellemzőbbek a vevőket csábítóan hívogató francia selymek, az olasz cipők és pulóverek, a nyugatnémet eredetű konfekció és egyéb divatholmi, melyeknek az ára csak nekünk borsos. Az ittenieknek, azoknak, akik állandó jövedelemmel rendelkeznek, nem okoz különösebb fejtörést, honnan teremtsék elő a pénzt, miből fedezzék bevásárlásaikat. — Sohasem fogy ki az áru? — érdeklődöm az egyik konfekcióboltban. A kereskedő mosolyogva nyugtat meg: — Nem, ilyen gondjaink nincsenek. Az utánpótlás kitűnően működik. Üzlet és piac Mintha csak született francia lenne — figyelek fel kiejtésére. Tökéletesen beszéli a nyelvet. De nemcsak ő, hanem mindenki Algírban, még a kisa legolcsóbb". Noha az árakat illetően nem járnak messze az igazságtól, feltéve, hogy a vevőnek sikerül lealkudnia a felárat, mert hiába, mint mindenhez, ehhez is kitartás és ügyesség kell, a minőség azonban nem minden esetben váltja be a hozzáfűzött reményeket. A bolhapiacon forgalomba hozott áru ugyanis nem teljesen kifogástalan. De azért a kisebb, sokszor alig észrevehető hibák ellenére is többnyire előnyösen vásárolhat itt az ember. Különösen a gyümölcspiacon nagy a kavarodás. A sűrűn egymás mellett elhelyezett pultokon halmokban hever a narancs, a banán, az őszibarack és a szőlő valamennyi fajtája. A gránátalmát még csak valahogyan felismerem, de a sokféle gyümölcs között olyan is akad, melynek még a nevét sem hallottam. Mint például annak a laposlevelű tüskés kaktusznak, mely úton útfélen három méterre is megnő. Mi is tenyésztjük ezt a kaktuszfajtát virágcserépben, nálunk is virágzik, csakhogy a mieink miniatűr másai az algériai fehér, rózsaszínű és sárga világoknak. Ennek a kaktusznak a gyiiEGYFOVAROS FÉNYEI £s ARNYAI m 1 Bazárnegyed gyerekek is, mintha francia volná az anyanyelvük. Az idősebbeknél ez érthető is, mert az ország felszabadulásáig, 1962-ig a francia volt az oktatási nyelv az iskolákban. Ma már más a helyzet. A hivatalos nyelv az arab, de azért a többi Idegen nyelvet sem hanyagolják el az élelmes polgárok. Részben mert művelődnek, de különösen az idegenforgalom miatt, mely egyelőre ugyan még gyerekcipőben jár, ám ami késik, nem múlik. A külföldiek fogadására mindenki lelkiismeretesen felkészül, mert tudja, hogy a legjövedelmezőbb kereseti forrást a turisták jelentik. Az elegáns üzleteknek merő ellentéte a bolhapiac, melynek sátraiban ugyanolyan tarka összevisszaságban vagy halmokban hever az áru — és a zűrzavar sem kisebb,, mint például Olaszország városainak hasonló piacain. A kereskedők ugyanolyan kitartással csalogatják magukhoz a vevőket, ugyanolyan hévvel magasztalják portékájukat, mely „a világon a legszebb, a legjobb minőségű és persze mölcse még a sárgabaracknál is arómásabb és zamatosabb. Természetesen ezeknek az ízléses, tetszetős termékeknek nem egy csodálója, sőt jópénzű vevője is akad. Mert a látogatók nem véletlenül tévednek ide, Casbah-ba. Szándékosan keresi fel minden európai, hogy megismerkedjen ezzel az ó-arab negyeddel, melyben még ma is sokan tengetik életüket, amely azonban fokozatosan eltűnik a föld színéről, hogy a felhőkarcolóknak és a többi, a mai igényeknek megfelelő épületnek adja át helyét. Az egész városnegyed, de különösen a Casbah lakói a titokzatosság benyomását keltik. Az itteni megszokott képhez hozzátartoznak a tetőtől talpig lefátyolozott — haikba burkolt — nők, a turbánt viselő, szakállas, ápolatlan külsejű férfiak, az újságárusok és a koldusok, a szamárháton közlekedő zöldségkereskedők. Es hogy a kép teljes legyen: a maszatos kis tenyerüket a turisták felé tartó, utánuk szaladó, ordítozó, lerázhatatlan gyerekhad sem hiányzik ebből a borzalmas környezetből, melyet az idegen, mint minden szokatlant, egy ideig érdeklődéssel figyel. De végülis megkönnyebbülten fordít hátat ennek az egzotikus nyomortanyának. Nem úgy ám a Casbah lakói: munkanélküliek, koldusok és más kétes elemek — számuk mintegy 4U ezerre tehető, — ők nem engedhetik meg maguknak, hogy szomorú sorsukon változtassanak. Meg is szokták talán ezt az életmódot, ha ez egyáltalán lehetséges. — Mert ami két évszázaddal ezelőtt előkelőnek, vagy fényűzőnek számított, az ma már a legelemibb emberi követelményeknek sem felelhet ineg. Lassú az út a múlttól a iövoig A kíváncsiságtól hajtva szinte félve nyitottam be néhány szurtos, rozoga ház udvarába. A falakat díszítő tarka mozaikkövek, a pókhálóval belepett erkélyek és lépcsőházak karfáinak mesteri faragványai ma is az egykori háziurak szépérzékéről és vagyonáról tanúskodnak. Ám mi hasznát veszik mindennek azok. akiknek ezek az elavult, félelmetesen sötét, nedves és piszkos odúk az otthonaik? Bízzunk beime, hogy már nem tart sokáig kínlódásuk . . . Csak addig, amíg a városrendezés során az ő számukra is jut emberibb elszállásolás ... De ez még eltart egy ideig... Az építkezések folynak ugyan, de ne feledjük, hogy az ország a francia iga alól alig hét esztendővel ezelőtt szabadult fel. Túlságosan rövid idő ez ahhoz, hogy az elnyomatásából éledező országnak egyszerre annyi mindenre teljen .. . Innen, a magasból csodálatosan szép a kilátás a tengerre. Hullámain pajkosan kergetőznek a játszi napsugarak. A forgalmas kikötő és a fehérre meszelt épületek a parton derűsebb gondolatokra késztetik a turistát. Gyors léptekkel hagyja el a Casbah-t, hogy a végnélküli lépcsőkön lejutva, közelről is megtekintse a kikötőbe horgonyzó hajókat és a vízen ringó halászbárkákat. Mint mindenütt a városban, itt is lüktet az élet. Az érkező hajó utasai és a matrózok lassan elvegyülnek a várakozó, szemlélődő tömegben. Valamivel odébb rakodómunkások sürögnek egy teherhajó közelében. Mások a közeli kocsmákban Coca Colával csillapítják szomjúságukat. A szeszes italok errefelé nemigen kelendők, nemcsak a nagy hőség miatt, hanem azért is, mert fogyasztásukat tiltja az iszlám. Ezzel magyarázható, hogy algériai barangolásaim során egyetlen részeg bennszülött sem akadt az utamba. Megelégesznek a hűsítő italokkal, melyek, amint mondják, jégbnhűtve túltesznek a legtiizesebb boron vagy konyakon is. Casbah Minél távolabb kerülök a város szívétói, a hatalmas pálmákkai szegélyezett széles utcáktól, a ragyogó palotáktól, bérházaktól és elegáns szállodáktól, minél több lépcsőt kell megmásznom — Algír ugyanis számos kisebb-nagyobb dombon épült — annál inkább hatalmába kerít egy különös érzés. Mintha megállt volna az idő, mintha a középkor kellős közepébe pottyantam volna. Erre emlékeztetnek a világhírű Casbah bűzös és piszkos szűk utcái, a rengeteg légy miatt nem éppen bizalomgerjesztő kis élelmiszerboltok, a szőnyegeket, régi fegyvereket és sokféle emléktárgyat árusító üzletek, a tenyérnyi műhelyek, melyekben cipészek, fémverők, kosárfonók — és ki tudná felsorolni valamennyi kézművest — űzik mesterségüket. Az Afrikai Nemzetek Háza — modern épület