Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-15 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

GÁDOR BÉLA: V

alamikor úgy éreztem, hoev Béla komolyan érdeklődik irántam. Az érdeklődés alatt azt értettem, hogy feleségül akar venni. Abban a korban voltam már, amikor a nő a kitűzött célok elérése és hosszas megfontolás után azt mondja, most már férjhez mehetek. Két évvel ezelőtt fejeztem be az orvosit. Még az egyetemen ismertem meg Bélát, de akkoriban igazán nem érdekelt. Egyszer hivatalosan részt vettem egy orvosi értekezleten, intézetünket képviseltem. Béla mindjárt első este meghívott egy kávéházba. A meghívást nyugodtan elfogadtam. Amikor lefelé igyekeztem a szálló lépcsőjén, ott állt az előcsarnokban, meglávarba hozott. Valamilyen őrületbe vont, mindkettőnknek úgy tűnt, mintha hosszú álomból ocsudtunk volna fel és mostanáig hosszú-hosszú időn keresztül hiányoztunk egymásnak. Nem voltam már tizennyolc éves, viselkedésével lenyűgözött, de azért kritikusan nézegettem Meg kell mondanom, hogy ez után a varázslatos este után egyre gyakrabban találkoztunk. Béla egyre jobban magához akart láncolni. Nem ellenkeztem, Intelligens volt, és már ez is előnyére szolgált, mivel tapasztalataim szerint a művelt emberek rendszerint elég ostobák. Ami külsejét illeti, itt már volt egy-két kifogásom, de nézetem szerint a szellemességet, és jó illemet a pásággal párosul, a férfiasság pedig a durvasággal és érzéketlensége-!. Nem bírom a gyenge embereket. Addig rendszerint olyan férfiak közeledtek hozzám, akik könyörögtek kegyeimért, nem értették meg azt az alapvető követelményt, hogy a nőnek finoman parancsolni kell, miközben érvényesítik saját személyiségük erejét, természetesen érzéssel, úgy, hogy a nő ezt ne vegye észre. Béla megfelelt az olyan ideális férfitípusnak, akit én választanék élettársamul. Titokban foglalkoztam ezzel a kérdéssel, de nem hittem benne. Túlságosan egyszerűnek tűnt minden. Bélának szemmel láthatóan nem volt hibája. És ez nem lehetett igaz. Figyelmes kutatóként vizsgálgattam, de ANNA MIHÁLKOYÁ: vm tott és felém indult. Csodálkozva néztem rá, mintha kicserélték volna. Királynőként üdvözölt. így viselkedett egész este, tisztelettel, előzékenyen beszélt velem. Be kell vallanom, viselkedése meglepett és egy bizonyos fokig zarizsi Dior szalon legszebb öltönye sem ellensúlyozhatja. Később észrevettem, hogy Béla két értékes tulajdonsággal rendelkezik, finom és férfias egyszerre, ami elég ritka. A finomság rendszerint a gyengeséggel, határozatlanhiába, nem találtam benne kivetni valót. Az egyedüli, amit nem tudtam neki megbocsátani, az volt, hogy mint orvos nem foglalkozott a gyakorlattal, fülig az akták közé temetkezett. — Ott is szükség van a szakemberekre, ki irányítsa az egészségügyet, ha nem az orvosok? — válaszolt ellenvetéseimre. Elismertem, de nem bocsátottam meg. Talán azért, mert hivatásomat, humánus küldetését nagyon szerettem. Egyszer aztán rájöttem, hogy bizalmatlanságom indokolt volt. Fekete mellett ültünk egy kávéházban, délután volt, kint csilingeltek a villamosok, a járókelők ismeretlen célok után rohantak és hulldogált a hó. Bent meleg és kedélyes volt, ínycsiklandozóan szállt a kávé illata. Hallgattunk. Béla hirtelen megragadta kezemet és megszólalt: — Ilona, nem tudom, hogy nem értesz-e félre. Én nem akarok megnősülni. Nem mutattam ki érzéseimet. — Talán megkértem a kezed? — Azt nem, de talán azt gondolod... én nem akarlak elveszíteni. Nagyon jól érzem magam veled. Olyan ki egyensúlyozott, művelt nő vagy. És olyan rendkívül érdekes és szép. Nem válunk el, együtt fogunk élni. Ezt olyan természetesen mondta, hogy csak nagyon nehezen tudtam magamon uralkodni, de azért megőriztem higgadtságomat és az egész dologról úgy beszéltem mint a tegnapi újságról. Ez természetesen azt jelentette, hogy mindennek vége. Rövidesen kértem az áthelyezésemet a Tátrába. Az egész Béla-ügy jobban hatott rám, mint ahogy ezt feltételeztem. Ügy döntöttem, hogy kizárólag hivatásomnak fogok élni, esetleg sportolok és több időt szentelek a kultúrának. Béla teljesen eltűnt az életemből. Egy lovacskára emlékeztetett, amelyre gyeplőt akarnak tenni és az utolsó pillanatban megbokrosodik. Csaknem diákosan bohém életet kezdett. Nős ismerőseivel barátkozott, a jő társalkodó, az agglegény szerepét játszotta, akinek a kollégák fiatal feleségei időnként megértéssel ajánlják fel estéiket. — Tudod, abban és abban az utcában lakom — mondta egyszer, amikor találkoztunk — könnyen megtalálod, az én ablakaim a legpiszkosabbak az egész utcában. — Minden évben külföldön töltöm a szabadságomat. — Idegen nyelveket tanulok. Már letettem az államvizsgát angolból. — A szenei tavakon vitorlázom. Kitűnő sport ez. Kár, hogy olyan messze vagy. Ilyen tromfokkal akart csillogni előttem. Ű akarta, hogy így legyen. Vállat vontam és visszautaztam betegeimhez. Néhány évig semmi sem változott. Itt-ott hallottam csak róla. Pályafutása felfelé ívelt — természetesen a hivatalban. Többnyire férfi barátja! voltak, a társaságban kedvelték, egy kissé bohémnek, furcsa különcnek tartották. Rendhagyó eset, érdekes személyiség és a nők közül, akik állandóan körülvették, mint az éjjeli lepkék a fényforrást, sokan szívesen hálójukba kaparintották volna. A barátait Csaknem olyan gyakran váltotta, mint az ingét. Aztán áthelyezték Prágába és így megszakadt minden kapcsolatunk. Csak véletlenül tudtam meg róla, hogy továbbra is jelentős irodai posztot tölt be. így telt el néhány év. Egy este a szanatórium inspekciós szobájában ültem és olvastam. Váratlanul táviratot kaptam. Megijedtem, eszembe jutott anyám. A táviratot azonban Béla küldte. Esdeklő, váratlan és furcsa volt. Beszélnem kell veled stop Szombaton érkezem várjál Béla. Tehát holnap, gondoltam. Másnap kora reggel érkezett, én még ügyeletes voltam. Sebtében az ügyeletes szobába vezettem és a vizit után érte mentem. A heverőn feküdt és aludt. Egész éjjel utazott. Figyeltem arcát. Az évek belevésték letörölhetetlen, de még alig látható nyomait. A fontos beszélgetést délutánra halasztottuk, akkor fejeződött be az ügyeletem. Ojból kávéházban ültünk, kint havazott, előttünk erős kávé illatozott. Rágyújtottunk és Béla kertelés nélkül megmondta, mit akar: — Légy a feleségem, Ilona. Ezért jöttem. — Mi jutott eszedbe, ennyi év után? — Ilona, már nem bírok tovább így élni. Nem is tudod elképzelni, milyen szörnyen egyedül maradtam. Az emberek valahogyan megváltoztak, bizalmatlanok, mindenki saját csigaházába zárkózik. Egy bizonyos idő óta, már elég régen, nem hiszek a barátságban. Ereztem, hogy most elérkezett az én pillanatom. Végre megmondom neki, mit gondolok róla, de nem csak én, hanem mindenki, aki ismeri. — Tudod te egyáltalán, mi a barátság? Igen, te barátokat akartál és akarsz is, de te a valóságban soha senkinek sem voltál barátja. Lepkeként röpködtél barátságaid fölött, játékosan, az egyik ismeretségtől a másikhoz, mindenütt kaptál vala.nit, de te semmit sem adtál. Senki sem vonzódott hozzád, de te sem vonzódtál senkihez. És elárultad, becsaptad az embereket. Megelégedtél azzal, hogy eljöttél, hódítottál, megnyerted, felizgattad az embereket és elröpültél Törvényszerűen egyedül maradtál. Megdöbbenve nézett rám, aztán hosszasan kinézett a nagy ablakon, a hulló hópihéken és a fehér tátrai tájon akadt meg a tekintete. Végre megszólalt: — Mit válaszolsz az ajánlatomra? Mit is válaszoljak? Megfoszthatjuk a lepkét alapvető tulajdonságaitól? Az én környezetem ismeretlen számára és így új teret kapna lepke játékához. Nem tudom, nem tudom, mit válaszoljak. Sokat kell még gondolkoznom. Mert ha leszakítod a lepke szárnyát, nem marad más csak a hernyó. Elmentem az orvoshoz Már reggel olyan különösen éreztem magam. Valahogy nagyon frissen ébredtem, és eleven voltam, mint a csík. Azonnal megállapítottam, hogy nincs felgörcsöm. Megnyomtam a vesémet: nem fájt. Ml van velem? Kissé nyugtalankodva mentem kl a fürdőszobába. Alighogy borotválkozni kezdtem, rögtön észrevettem, hogy nincsenek látást zavaraim, sőt, a nyelvem is olyan piros, mint a rózsa. Tehát gyomorrontásom sincs. Kissé belebokszoltam a gyomromba, megnyomkodtam a beleimet: semmt. Megmértem a lázamat: harminchat kettő. Egyre nyugtalanabb lettem. Nincs nekem bazedovom? Ki van zárva, olyan nyakam van, mint egy hattyúnak. S a szemem, mint a világszép királykisasszonyé. Pulzusom normális. Nyúltagyam nem fái. Óvatosan ültem le a reggelihez. Elgondolkozva megettem három lágytojást, néhány szelet sonkát, vajat, dzsemet, szardíniát. Amikor a pirított kenyérbe beleharaptam, abban a pillanatban éreztem, hogy nem nyilallt a fogamba. Abba a fogamba, amelybe már három hónapja, minden reggel belenyilall, most nem nyilallt bele. Megvizsgáltam az arcüregemet és homloküregemet, minden üreget megvizsgáltam. Teljes normalitás. Még a tyúkszemem sem fájt, pedig kétszer belerúgtam. Ruganyos léptekkel és bizonytalan lélekkel távóztam hazulról. Szép, napsütéses idő fogadott kinn, üde légáramlat legyezte arcomat, amelyet nem vágtam meg a borotválkozásnál. Kedves, mosolygós emberek mentek el mellettem, csinos kis nő közeledett, válláról lecsúsztatott ruhácskában. Hirtelen megfordultam utána, és nem kaptam sem porcleválást, sem hexenschusszt. A kislány visszamosolygott rám, ez is rendben van. A villamoson elég ideges volt a hangulat, egy nyolcvanéves bácsit pofon ütött egy tizennégy éves sportfiú, de én nem avatkoztam bele, szép csendesen leszálltam. Nem voltam ideges. Halálfélelmem sem volt. Csak délután öt óra tájban mentem el az orvoshoz. Ezt az orvost már régen ajánlották nekem, fel volt írva a neve a noteszomba. Doktor Tunyoki Balázsnak hívják, de csak komplikált ügyekkel foglalkozik, mert nagyon nagy tudása van. Még csak harminckét éves, de már írt egy vastag könyvet a vékonybélről. Egyszer volt Londonban is egy konferencián, ahol a hasnyálmirigyről másfél óráig beszélt angol nyelven. Doktor Tunyoki alaposan megvizsgált. Nyomkodott, kopogtatott, hallgatózott, megütötte a térdemet, felemelte á sarkamat, majd megcsóválta a fejét, és így szólt: — Nem találok semmit. Mégis, mi a konkrét panasz? Elmondtam észleleteimet, mire az orvos• rosszkedvűen legyintett. — Maga teljesen egészséges. Nem értem, miért jött hozzám? — Éppen ezértt — szóltam, és epekedve néztem a tudós doktorra. — Szeretném, ha megállapítaná, doktor úr, mitől vagyok egészséges. Ha ezt tudnám, talán soha többé nem lennék beteg. Doktor Tunyoki gyanakodva nézett rám, aztán újból, még alaposabban megvizsgált, majd így szólt: — Ismétlem, maga egészséges, de fogalmam sincs róla, mitől. Kifizettem száz forintot, és távoztam. Másnap reggel harminckilenc fokos lázam volt, rázott a hideg, és még a hajam is fájt. Kihívattam doktor Tunyokit. Rögtön megállapította, hogy vírusos influenzám van, mert elkaptam valakitől. Ezt bezzeg tudtaI Laciisiav Snopek: Kettesben - fa