Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-15 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

HAGYOMÁNYAINK ÉBRESZTÉSE L 1 Boruth Andor: Cigánylány BORUTH ANDOR M

unkássága a millenniumi Magyar-ország rendkívüli arányú fejlődése idején indult. Abban a korban, amelyben a magyar művészetben először jelentkeztek az ún. modern irányzatok és szakadt több önálló ágra az addig egységesnek látszó képzőművészeti élet. Szinyei Merse Pál már megfestette a híres Majális1 (1873), noha' a mű jelentősége nem mindjárt tudatosult sem a művészben, sem festőkollégáiban, még kevésbé külföldön. Ebben az időben a magyar művészek közül egyre többen keresték föl Münchent, ahol egy időben Hollósy Simon, a magyar képzőművészet egyik nagy forradalmára gyűjtötte maga köré a tehetséges fiatalokat. Alig akad olyan művész ebben a korban, aki meg ne fordult volna a városban, de sokan közülük tovább mentek Európa más művészeti központjaiba, elsősorban Párizsba, s aztán aszerint, hogy tehetségük és alkatuk mire képesítette őket, csatlakoztak a hagyományos festői irányzatok, vagy az újszerű utak valamelyikéhez. A Hollősy-kör Münchenben Bastíen-Lepage hatása alatt állt. A fiatalon meghalt festő művészetéből a nyomába lépő magyar fia talok a levegősebb festésmód irányába vontak le következtetéseket, de a hatás, amint Lyka Károly megállapítofta, hosszú évekig csak a lelkekben érvényesült, a művekben jóidéig nem mutatkozott. S később sem mindenkinél, aki Münchenben Hollósy körében megfordult. München lényegében csak átmenő állomásnak bizonyult, Nyugat-Európa más művészeti központjai, elsősorban Párizs felé. Az ide tartó művészek közé tartozott Boruth Andor is. Sátoraljaújhelyen született, 1873. június 18-án. 1892-ben 19 éves korában érkezett Münchenbe. Nem sokáig időzött Hollósy mester mellett, aki ekkor mégcsak 30 egynéhány éves, de máris „öregnek" titulálják a fiatalabbak. Boruth Kernstokkal, Nyilasy Sándorral, Vedres Márkkal Párizsban folytatta tanulmányait, ahol idősebb kollégák — volt münchenisták — fogadták őket, köztük Csók István és Ferenczy Károly. Öt évig tanult a városban, majd továbbment Madridba, ahol a spanyol festészet fénykorát tanulmányozta, elsősorban Velasquezt. Közben, 1896ban, 23 éves korában, kiállított a Műcsarnokban, Este a műteremben c. képével. Majd 1898-ban a kisméretű Torreádor c. képét küldte haza ugyancsak a Műcsarnok kiállítására. 1900-ban maga is hazatért s továbbra is rendszeresen kiállított a Műcsarnok tárlatain. 1902-ben Fekete ruhás nő kutyával, 1905-ben Jézus születése, 1909-ben pedig Krisztus siratása c. képe keltett föltűnést s képeivel a Műcsarnok csaknem valamenynyi kitüntetését learatta. Már ezek az idézett képek is mutatják Boruth érdeklődésének irányát. A spanyol út lehetett rá minden bizonnyal a legnagyobb hatású, ez nemcsak a témaválasztásban mutatkozott meg, (torreádor, nő, férfi kutyával, vallásos események, csavargó, cigánycsalád], hanem elsősorban Velasquez hatására a portré-festés Iránti vonzalmának kibomlásában is. Hovatovább a legkeresettebb arcképfestők egyike lett, akire — többek közt — nem kisebb intézmény, mint a Magyar Tudományos Akadémia bízta rá egy sor tudósának megfestését. A Réti István szerint is „kivételes tehetségű" Boruth Andor szerencsés korban született. A millenniumi Magyarország művészetpolitikáját 1881-ben Trefort Ágoston — Franciaország példájára hivatkozó — következő programja határozta meg: feladataink egyike, a közönségre a képzőművészet által hatni, művészeket nevelni és azoknak munkát és keresetet nyújtani. Nagy csalódás azonban azt hinni, hogy a népeket a képzőművészet által nevelni lehet, ha a művészetet a múzeumokban és gyűjteményekben fogva tartjuk. A művészetet be kell vezetni a középületekbe, a templomokba, az Iskolába, a nyilvános terekre és sétahelyekre ... Főleg az állam van hivatva a képzőművészet Istápolására". A maga részéről egész sor kiadandó konkrét megbízást sorolt föl. A művészetpolitika később is, híven e programhoz, nagy összegű vásárlásokkal segítette a művészeket az alkotó munkában (Lásd Csók István: Emlékezéseim e. könyvét s a művészeti életet a megfelelő társadalmi légkör kialakulásában. A polgári gyűjtők száma egyre emelkedett, a főúri gyűjteményekkel vetekedő új családi képtá rak keletkeztek. Virágzott a portréfestészet is, amit ebben az időben a fényképezőgépre hivatkozó demagógia még nem szorított háttérbe. Aminthogy később sem tudott a fotó a portré helyébe lépni, kivéve ha sikerült megtévesztenie a műbarátot s lebeszélni őt arcképe megfestéséről. Ugyanis a vita lényege abban rejlett, vajon pótolhatja-e a fotó a fénykép a portrét? Sokszor elemi igazságok megértése ütközik a legnagyobb akadályba. Hisz napnál világosabban kellett volna látni, hogy más a fénykép, és más a festmény. A fénykép az egyetlen pillanatot örökíti meg, illetve a beállított pózt, viszont a jó portré a karaktert tömöríti, a maga egészen más eszközelvei a vászonra. Más a célja a fényképnek és megint más az értelme a portrénak. Megváltozik a helyzet az elszegényedett, vásárló erővel nem rendelkező, műalkotásra költeni képtelen társadalomban, amelynek tagjai, mivel meg sem tudják fizetni a portréfestőt, kényteleÉLETÉRŐL ÉS _ MUNKÁSSÁGÁRÓL nek megelégedni a gépi úton előállított s tucatszámra sokszorosítható fényképpel. A művészettörténet tanúsága szerint a portréfestészet inindig akkor virágzott, amikor a társadalom módosabbjai megengedhették maguknak, hogy festői eszközökkel örökíttessék meg magukat. Nemcsak királyok, főurak, főpapok igényelték a portrét, hanem a polgári réteg tagjai is. Németalföld aranykorában — elég Rembrandt ide vonatkozó műveit idézni, köztük még az Éjjeli őrjárat c. alakos portrékompozícióját is, hogy megállapításunk igazsága felől kétség ne maradjon. Boruth Andor kora is igényelte a portrét s nemcsak előkelő intézmények törekedtek arra, hogy vezetőiket megörökítsék, hanem például mé? egyszerű iparoskörök is. Boruth Andor kora egyik legtöbbet foglalkoztatott arcképfestője lett. A kor nem szűkölködött kitűnő portréfestőkben. A Budapesten működő nagynevű arcképfestőkről (Balló Edéről, Karlovszky Bertalanról, Ferenczy Károlyról stb., stb.

J nem beszélve, elég utalni a Kassán festő Halász-Hradil Elemér portréfestészetére. A mezőny — hogy ezt a kifejezést használjam — nagyon erősnek bizonyult s hogy Boruth ebben helyt tudott állni, azt éppen tehetségének köszönhette. A Magyar Tudományos Akadémia, mint már utaltam rá, sok tagjának vele festette meg az arcmását. (Brassai Sámuel, Szász Károly, Thaly Kálmán, Csáky Albin stb.) Emellett természetesen sok portrét festett magánosok rendelésére is. Mint arcképfestő az akadémikus irányt tartotta magához legközelebbállónak. Bizonyára Velasquez hatására vezethető vissza portrékompozíciói motívumainak megválasztása is. Az alak mellé gyakran állatot is festett, de korántsem erőltette ezt a fajta megoldást. Egy szakállas férfit hegedűvel örökített meg. Portréit „mélyre hangolt" tónusokba ágyazta. Ebből következett azok komoly hatása, ami erős karakterérzékkel párosulva arcmásait ünnepélyessé tette. AmintA portré és tájképek &jm moslere hogy minden olyan portré ünnepi hangulatot áraszt, amely „kiváló jellemző erővel" készül s amikor a modell maga is rendelkezik a jellem kiváló jegyeivel. Arcképei között külön helyet foglalnak el különböző méretű Önarcképei. Ezek egy, elmélyedésre hajlamos művészlelket mutatnak, aminthogy hajlott is a lelki elvonulásra. (Meditáció c. képe is erre utal). Ez a hajlam tette alkalmassá arra, hogy portréiban a külső mögött, tehát a látvány mögött a belső lényeget keresse. (Halmos János, Fettich Ottó). Tévedés volna azonban azt hinni, hogy Boruth csak a portréban alkotott maradandó értéket. Kitűnő tájképek egész sorát festette (Tátrai táj, Téli táj, amellett nagyvonalú zsánerképeket is festett (Cigánycsalád). Különösen szerette szűkebb hazáját, a MagasTátra környékét. 1921 után ide vonult viszsza s itt Tátraszéplakon élt haláláig, 1955ig. Mire elért az emberélet útjának felére, anyagilag helyzetét jól megalapozta s lehetővé vált számára, hogy művészetének éljen anélkül, hogy Budapesttel, mint művészeti központtal sűrű és közvetlen kapcsolatot tartana fenn. Bár így is sok szállal fűződött annak művészeti életéhez, művészet kedvelő műbarátaihoz és gyűjtőihez. Sokat köszönhetett egyik magángyűjtőjének, dr. Fettich Ottónak, aki valóságos Boruthgyűjteményt mondhatott a magáénak s akinek arcképét is megfestette, 1933-ban. Egy ugyanebben az évben festett Férfi arckép is bekerült Fettich Ottó gyűjteményébe. Nemcsak művészete volt nemesen előkelő, életét is a szépség és a harmónia jellemezte. S ezt — a két világháború pusztításait megélt festők közül — nem sokan mondhatták el magukról. SZt] REZSŐ