Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-15 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

EGY ISMERETLEN „FIGYELŐ" LEVELÉRE Néhány héttel ezelőtt levelet kaptunk két újság* kivágással. Az egyik a Pravdából, amelyen a Šu- movában lakó Mária Puškášová^ látható kétéves Mirkó unokájával. A másik egy kivágott cikk a Smena című szlovák ifjúsági napilapból, amely a ^Prágában élő szlovák szülők problémáival foglälkozik. kísérő levél írója felteszi Ja a kérdést: fl Nos, mit szólnak ehhez flJBt a magyar újságírók? Rer* mélem, megértik, miről van szó, mire célzok? Amennyiben igen, kíváncsian oárom üzenetüket és állásfoglalásukat a Vasárnapi Oj Szóban. A magam részéről minden kommentár nélkül, de köszöntésével küldi a FIGYEI.O M

INDJÁRT bevezetőben elárulhatjuk, hogy nem a kivágások ragadták meg figyelmünket. Inkább a titokzatos levélíró magatartása. Miről is van szó tulajdonképpen? Az említett képen látható nagymama (ezt a képet különben mi is közöltük a Vasárnapi Oj Szó egyik tavalyi számában), nevéből ítélve, feltételezhetően Dél-Szlovákiából származik. Persze, e

z is csak feltételezés, mert például Budapesten is élnek Novák, Tichý, Sýkora és hasonló szlovák nevű magyarok. Tehát a név egymagában még feltételezésekre sem adhat okot. Egymagában nem, de történelmi vonatkozásban, a múlt máig nyúló árnyékában igen. Bizonyára ismeretien levélírónk is erre utal. Természetesen csak utal, kommentár nélkül és a szó legszorosabb értelmében elvárja, hogy a következtetést vonják le azok, akiknek a levelét címezte. Senki előtt sem titok, hogy a háború után sok szlovákiai magyar családot erőszakkal, embertelen eszközökkel és módszerekkel Csehországba hurcoltak. Bár a nemzetiségi politika folyamatos megoldása a későbbi évek folyamán lehetővé tette, hogy e családok, személyek visszatérjenek szülőföldjükre, a népszámlálás adatai tanúsítják, hogy néhány ezren így is ott maradtak. Az elhurcolás tényét a múlt évek folyamán nem egy esetben ítélték el hivatalos állami, társadalmi és pártszervek. Intézkedések is történtek a sérelmek orvoslására. Igaz, ezek az intézkedések nem elégíthettek ki mindenkit hiánytalanul és a megtörténteken már vajmi keveset változtathattak. Ám megnyitották a nemzetek és a nemzetiségek együttélésének az útA

SMENÁBAN közölt írás komoly problémát vet fel. Prágában mintegy 14 000 szlovák él. A prágai iskolaügyi szervek a múlt év folyamán kérdéssel fordultak a szlovák szülőkhöz: akarják-e gyermeküket szlovák iskolába járatni? Természetesen, a prágai szlovák szülők és a vegyesen lakott területen Szlovákiában élő magyar szülők problémái közt nem nehéz felfedezni a párhuzamot. Igen, rokonproblémáról van szó. Ám a cikkben felvetett kérdést még így is konkrét összefüggéseiben kell elbírálni. Az ifjúsági napilap nem a prágai iskolaügyi szervek felé fordul szemrehányással, bírálattal. Ugyanis a szlovák iskola megnyitásának lehetősége Prágában adva volt. A szülők akaratán, döntésén múlott, lesz-e elég diák a szlovák osztályok számára. Más jellegű probléma ez, mint amikor a nemzetiségi iskolák megnyitáleti, aki gyermekéért, gyermeke jövőjéért felelős. S meggyőződésünk, hogy a szülőt mindenkor ez a szempont vezérli, bármilyen iskolába íratja is fiát, leányát. Nincs kizárva, hogy a szülő jószándéka ellenére is rosszul dönt, ami csak a későbbi évek során mutatkozik meg. Ilyen esetek is előfordulhatnak. Ezért kötelességünk az állandó érvelés, a felvilágosítás az anyanyelvi oktatás fontosságáról. De nem lenne helyénvaló bárminemű más befolyás gyakorlása, mint az érveké, a logikáé. Ezt vallottuk eddig, ezt valljuk ma is. Nem névtelenül, nem is álnévvel, hanem nyíltan. ISMERETLEN levélírónkat, aki a • Figyelő név mögé rejtőzött, éppen azért, mert nem Ismerjük, nem szeretnénk megbántani. A legjobb jóakarattal is le kell azonban szögeznünk, hogy csak olyan „figyelőkből", akik nem kommentálnak, csak kíváncsian várják mások állásfoglalását, MINDIG MÁSOKTÓL? ját, a társadalmi összefüggések nagyon bonyolult szövevényében lépésről lépésre megteremtették az itt élő magyarság fejlődésének a lehetőségeit. Most egy kap nyomán talán felhánytorgathatnánk a múltat, a hibákat. De tegyük csak fel a kérdést: valóban ez lenne a jövő megalapozásának, a testvéri együttélés további szilárdításának helyes útja? Az örökös kesergés, a siránkozás (akkor is, ha a múlt erre elég okot szolgáltatott) nem viszi előbbre ügyünket. A jövőt egyengetni kell, munkálkodni kell rajta az együtt élő nemzetekhez, nemzetiségekhez fűző szálak erősítésével. Mert éppen a múlt eseményei igazolták a legékesebben, hogy e szálak megszakítása mindig annak a tragédiájához vezet, aki e szálakat megszakítja. sáért küzdeni, verekedni kell. Itt a lehetőséget felajánlották. A lap is elsősorban a szülők felé fordul. A nemzeti érzés, a nemzeti önérzet húrjait pengeti és logikus érveket sorakoztat fel az anyanyelvi oktatás fontosságának indoklására. Ugyanakkor felsorolja azokat a nehézségeket is, amelyek a szülőket elhatározásukban befolyásolják. (Igy például a milliós nagyvárosban ki vállalkozik arra, hogy gyermekét egy távoli lakónegyedből hordja minden nap az iskolába...) A

Z ANYANYELVI OKTATÁS előnyei mellett nemegyszer állást foglaltunk lapunkban is. Tudományos érvekkel segítettük a szülőket végső döntésükben. Jóval előbb, mint erre ismeretlen levélírónk felszólított. Ez természetesen kötelességünk. Ám a döntés joga továbbra is a szülőt ilegész társadalmunkban, de szűkebb nemzetiségi körünkben is akad bőséggel. Ugyanis mindig kényelmesebb másoktól várni az állásfoglalást, kiállást. De mégis furcsa, hogy gyakran éppen a „figyelők" kérik számon másoktól a nemzetiségi kiállást, s úgy viselkednek, mintha mások kiállását számonkérve ők maguk tanúsították volna a legnagyobb bátorságot. A valóságban pedig lapulnak, a kiállást mindig másoktól követelik meg, általában nagy hangon. Ilyen figyelőkre — az igazat bevallva — nincs nagy szükségünk. Puszta „figyeléssel" még senki sem épített jövőt. Sorsunk formálása becsületes, odaadó és tettrekész embereket követel, akik kevesebbet szónokolnak és többet cselekszenek. ZSILKA LÁSZLÓ SZÉNÉGETŐK MOHIKÁNJA E

rdők koszorúzta dombok aljában kuporog a falu, Borzová. Az egykori szegény favágók, szénégetők faluja. Kicsi házban éldegél itt Kovács István. A Szilicei fennsíkon az utolsó szénégetőként ismerik. Mióta feleségét eltemette, egyedül maradt emlékei között. Nehéz munkában eltöltött, kevés örömmel pántlikázott életre emlékezik vissza Kovács István: — Apám is szénégető volt. Tőle örököltem a mesterséget, tőle tanultam el minden csínját-bínját. Az erdőn nőttem fel, a ntillék mellett. Mert a szénégető egész életét kinn töltötte az erdőn. Kalibában lakott családostul, azt ls maga készítette. Egyszerű, de a célnak nagyon megfelelő ez a hajlék. Mikor a szénégetők kiértek a szénhelyre, első dolguk volt: alkalmas fahasábokból összeeszkábálni a fordított „V" betűre formált kaliba vázát. .. Erre aztán fenyőgallyak kerültek, legfelülre pedig jó agyagos erdei föld. S már kész is volt a kaliba. Kettős helyiségből állt, télen tűz égett a közepén. A szénégetők aztán úgy aludtak benne lábbal egymás- és a tűz felé. Aztán egész, kis portát kanyarított az erdő embere a kaliba köré. Apró lovainak színt épített, s az egyik sarokban tárolta az élelmét: a krumplit, babot, vászonzacskóban a laksát. Ott főzött egyszerű hajléka előtt bográcsban, lábasban. Pista bácsi cigarettára gyújt, s a kéken felszálló füstbe nézve botorkál tovább az emlékek között. — A hajlékcsinálás után kezdődött a munka. Legalábt) két szénégető dolgozott mindig együtt, de volt úgy, hogy hárman-négyen is összeverődtek. Legelőbb a mille helyét készítették el. Komoly szakértelmet, tapasztalatot igényelt ez a munka épp úgy, mint a szénégetés többi fortélya. Előbb „kapaesot" ütöttek a földbe s erre spárgát hurkoltak. A spárga végére került a kihelyezett rúd, amellyel kicirkalmazták a szabályos kör, a mille helyét. A körbe zárt területet aztán addig kellett egyengetni, míg az alja vízmértékbe került. Mikor ez elkészült, közepére letették a talpfát, mellé karót ütöttek s rárakták a gyűjtóst. A mille gondosan megrakott magva fölé kerültek az előre elkészített hasábfák. A fát csak taligán, vagy szánon közelítették, ötven-hatvan köbmétert is beraktak egy-egy miilébe, aztán az alul hagyott szelelőnyíláson begyújtották. Ha a gyújtós tüzet fogott, a nyílást be kellett zárni, s a hasábfákat már a mille belsejében fejlődött gáz égette lassan szénné. Az első napon nagyon kellett vigyázni a tűzre, nem lehetett magára hagyni, lehányta volna a magról a fát. Ha már a mille lassan égni kezdett, fokozatosan beföldelték s csak a felső részén hagytak két szelelőlyukat. Ezeken szivárgott ki a sűrű, zöldesszürke füst, jelezve, mi történik a fával. Ha a füst színe kékre változott, a szelelőnyílásokat betömték s lejjebb fúrtak újabb két lyukat. Igy égett, izzott a mille hetekig, a szénégetők meg vigyázták, egyenletes legyen az izzása, nehogy időnap előtt szénné váljék a parázs. Míg az egyik mille égett, a közelben már készítették a máslkat. Este pedig a szénégetők összesereglettek a kalitja előtt rakott tűznél. Mesét mondtak, nótázgattak: Esik az eső, fúj a szél, Fázik a szegény szénégető legény. Nappal a tuskón szundi-szundikál, este a babájának kurizál. Az emlékek közt matatva felcsillan az utolsó szénégető szeme: — Nem volt ám mindig egyhangú az élet a mille, meg a kaliba körül. Régebben még sok farkas élt ezen a vidéken. Sok bajt okoztak az éhes falkák az erdőlakóknak. Emlékszem, egyszer apám elment a faluba, anyámmal maradtam kalibában. Éjszaka farkasüvöltésre ébredtünk. Anyám megtüzesítette a piszkavasat, azzal tartotta távol az ajtónyílástól a megvadult állatokat. Máskor meg egy Görög nevű bor?ovai ember a csikaját legeltette este a dombon. Hosszú kötélre engedte a csikót, s a lábához kötötte. Aztán elaludt. Alig szundított el, rángatja valami a kötelet. Görög fel sem nyitotta a szemét, úgy szólt rá a csikóra: „Nyughass, egyen meg a farkas!" Törölgette is aztán a szemét, mikor felébredt? a kötél végén csak a hurok maradt. A csikót elvitte a farkas. Igy telt a szénégető élete kevés derűvel, sok nehéz munkával. Volt úgy, hogy nem kelt el a szén, ilyenkor beállt a favágók közé, vagy elment cserhántásra. Az erdő embere volt, s minden erdei munkához értett. Ügyes kemencét is épített a kalibája mellé, olyan kenyér sült abban, mint a dob. A Szilicei fennsík erdőiben ma már csak az elhagyott millehelyek őrzik e kihalt mesterség nyomait. Kovács Pista bácsi utoljára az ötvenes évek elején égetett szenet a szövetkezetnek. Azóta rozsda eszi az ősi szerszámot, a vaslapátot, gereblyét, szénvonót, gyökérkosarat. Ma hetvenöt esztendős, és a borzovai EFSZ egyik legszorgalmasabb dolgozója. Megszokta a munkát egész életében, most sem tud meglenni nélküle. Veszekszik a szövetkezet vezetőivel, ha nem osztják be rossz időben a munkába. Ilyen ember a szénégetők mohikánja. KOVÁCS ZOLTÁN