Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-15 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

Huszonkét gyerek egy pitvarban A fejszési dombokon a néhány éves szőlőtőkék és a homokfogó akácok között megtilt a csend, elterpeszkedett a békesség. Behintette a tájat a langyos őszi napsugár mosolya. Valami olyan mindennel megbékélő öreges mosollyal, mint amilyen annak a puskás embernek az arcán ült, aki tekintetével a tájat pásztázta. — Csak nem ebben a haldokló őszi tájban gyönyörködik? — szólítottuk meg a puskás embert. O ránk nézett és nagy nyugalommal válaszolta: — Hát azért az ősz is lehet szép, ha gazdag is, ínég békességes is. Mit tagadjam, abban a pillanatban még nem fogtam fel teljes mélységében a szavak értelmét. Azt ugyan a gazdaság igazgatójától már korábban megtudtuk, hogy az 1969-es év ősze különösen gazdag volt, hogy csordultig teltek a magtárak és mégmkább a hordók. Ott, a természet ölén meggyőződhettünk, hogy milyen mély gyökerű itt a magot takaró novemberi békesség, de arra még nemigen gondoltunk, hogy a 63 éves Kiss András szavai nem csupán ennyit rejtenek magukban. Invitálására bekászálódtunk az akácos ár.iyékában meghúzódó csőszkunyhóba. A két helyiségből álló építményt a régi fogalmak szerint siigyan tiszteletlenség kunyhónak lekicsinyíteni, dehát ő mondta így — kerüljünk hát akkor beljebb a kunyhóba. Igaz, mindjárt azt is mondta, hogy a környéken jobbára azért bontják le a negyvenötven éve épült lakóházakat, mert az új, mand zártszobás lakóházak mellett már nem felelnek jpeg nyárikonyhának. Nem elég korszerűek. Hát ezzel kezdődött a társalgás. S bár András bácsi bőbeszédűségről egyáltalában nem nevezetes, azért — szüret utáni napokról lévén szó — mégis úgy alakult a dolog, mint Arany János vándorával a Családi körben. Azaz olyasformán, hogy; Megered lassankint valamint a patak, Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad. András bácsi, az egykori szolga, a múltról a volt szegény ember szemérmességével szedte öszsze a szavakat. Mert ugyebár — volt, ami volt. Elmúlt az már régen. Régen? . . . — Mit is mondjak a gyermekkoromról? — kezdte kérdéssel a „vallomást". — Nem vezettem én naplót az életemről soha. Azt azért nem felejtettem el, alighogy felcseperedtem, annyira, hogy elbírtam a kapát, mentünk napszámba az egyházi birtokra, a papok földjére. Amikor csak munkát adtak. Az iskola? A tanyai gyereknek? Erről ne is beszéljünk. Ki hinné ma el, hogyan is volt az az első háború idején, meg az utána

1 következő években. A deres hajú, de még mindig huszáros tartású András bácsi, mint akkortájban általában a tanyasi legények, korán nősült. Aztán jöttek a gyerekek. Lett összesen hét jőétvágyú gyerek. Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: — Aztán harapnivaló is akadt az étvágyhoz? Rám emelte tekintetét, majd elnézett a távolba s talán még a korábbinál is higgadtabban mondta tovább életük történetét. — Igaz, hogy sok felé kellett szelni a kenyeret, de nem haltunk éhen. Persze dolgozni kellelt látástól vakulásig. A férfi nép csak vacsorázott meg aludt a lakásában. Most már mosolyog rajta az ember és még tréfát is csinál belőle, hogy mi a magunk fiatalember korunkban nem is annyira férjek, vagy mondjuk családfők, hanem ágyrajárók voltunk. Mert napközben csak a tarisznyából haraptuk be, ami éppen volt benne. No, meg must már abból is viccet csinál az entber, — milyen jó volt az, hogy akkor nem volt ötnapos munkahét, ineg nyolcórás munkaidő. Képzeljük csak el négy ass/uny meg huszonkét gyerek egy pitvaron s ezek mellé még négy férfi, akiknek végig kell nézni, mi történik ott reggeltől estig. Nyárun még csak-csak. De télen?! Átélni ugyan nem lehetett valami kellemes az egy pitvarról négy „szobába" nyílós időszakot, de úgy látszik, hogy az emlékezés szemüvegén még ez is színessé válik. András bácsi ezután sokáig nézte a padlót. Nem nehéz volt kitalálni, olyasvalamit forgat a fejében, hogy mondja-e tovább sorjában, vagy átugorjon néhány évet. Egy kis biztatásra a kettő között választott. Azt arra Pozsony környékén talán nem is tud ják, hogy milyen volt itt a helyzet 1944 őszén. Nagyon vártuk már a háború végét. November vége felé jöttek is az orosz katonák. Nem volt itt nagy lövöldözés, mert a németek akkor már a Bodrogig húzódtak vissza, a magyarok legtöbbje pedig átöltözött civilbe. Aztán munkára mentünk. Többen csak öt év múlva kerültünk haza. Hát az bizony hosszú időszak volt. Leginkább azért, mert eleinte a családról semmit sem tudtunk. Mikor aztán írni lehetett, akkor már könnyebb volt a várakozás Olyan nyugodtan mondta el ezt az esetet, hogy kikívánkozott belőlem a kérdés, milyen szívvel gondol vissza azokra az időkre. — Háború volt. Ott, Orel környékén láttuk csak, mi az a háború. Nem maradt utt épen semmi, de semmi. Rom meg üszök mindenütt. Elszorult az ember szíve az ottani látványon. Hát még ha az jutott eszébe, nem fordult-e meg a front otthon, a mi vidékünkön. Mert akkor . . . jobb volt rá sem gondolni. . . Rágyújtott,, eregette a füstöt, én meg közben aziránt érdeklődtem, mit érzett, amikor 1949-ben hazajött. Hogy találta a tanyát, a családot. Jó nagyot mosolygott s csak azután szólalt meg. — A legkisebb gyerekek nem ismertek meg. Igaz, én sem nagyon őket. Hát ez volt a legérdekesebb. De az meg a legnagyobb öröm, hogy megvoltak mind, egészségesen. Sokat nőttek, erősödtek. Eldicsekedtek, hogy a nagyabbak már keresnek is. Méghozzá elég szépen. Ezt persze akkor is észrevettem volna, ha nem szólnak róla. Hiszen látszott rajtuk, meg a lakáson is. No persze nem a papi birtokon kerestek, hanem az állami gazdaságban . .. Kényelmesen elnyomta a csikket, aztán rám nézett, olyanformán, hogy kérdezzen, ne locsogjak itt feleslegesen. — Az ötévi távollét után hogyan sikerült beleilleszkedni az itthoni életbe. — Könnyen kérem. Cselédember voltam én világéletemben, mindennapos munkás. Aztán munkát kaptam, a gyerekek is nőttek, egyik tanult, a másik keresett. Nem volt nehéz azt észrevenni, hogy jó irányba mozdult a szekerünk rúdja. 1952-hen be is léptem a pártba. A fiaim is párttagok, a vök közül is csak egy nem tagja a kommunista pártnak. Most én néztem rá kérdőn, s ő is észrevette, hogy ehhez valamit még várok. Folytatta is a gondolatalt kérdezés nélkül. — Láttam én már akkor, hogy nem fog nekem egyetlen gyermekem sem közös pitvaron lakni és egyetlen „szobában", olyanban, amilyenben mi laktunk. Nem is lakik. Külön háza van mindegyiknek, nem is akármilyen. Hát még majd az unokák. Még hogy huszonketted magával egy pitvaron az én 16 unokám? Látja, hát ezért. — Tudom, hogy a nagyapáknak több az unoka, mint saját maguk, de azért csak magáról is mondjon valamit. — Hát én mit mondhatnék magamról? Már nyugdíjas vagyok. Minden hónapban 1200 koronát hoz nekem a postás. És ha akarok, még ezen felül is kereshetek. Az egészségem elég jó, és nőnek az unokák. Mit mondhatnék még többet.. . Valóban. Mit is mondhatna többet az életről egy boldog nagyapa. HARASZTI GYULA HBHHI A VÉR - ELET A Janský-emlékérem JOjnkéntelenül is felötlik a kérdés: ^^ honnan biztosítunk kórházaink számára ilyen nagy mennyiségű vért? Egyetlen válasz: a véradótól. Igen, ez az egyetlen megoldás. Ha tehát kevés a véradó, akkor kevés a vér is. Mindent elkövetünk tehát annak érdekében, hogy egyre több legyen a véradó. A véradás nem káros Hadd említsük meg, hogy az orvosok közül is sokan adnak vért. Például a rozsnyói dr. Lőrincz Endre már 67-szer, a zsolnai dr. L. Rovňanová 60-szor, a pöstyéni dr. M. Polákooá ugyancsak 60-szor, a nagyA vér — pótolhatatlan • Vért csak adni lehet — előnem • Egyszer mindenki rászorulhat Kórházainknak több vérre lenne szükségük. A véradók száma viszont az utóbbi években, főleg tavaly, nagyon megcsappant. Holott a vér sokszor életet jelent, mert azt egyelőre semmilyen gyógyzer nem pótolhatja. Sokan el sem tudják képzelni, mennyi vérre van szükség egy-egy kórházban. Hadd említsünk néhány példát — mondjuk Pozsonyból. Az elmúlt évben a Kerületi Egészségügyi Intézet sebészeti osztályán 1366 liter, a Partizán utcai sebészeten 598 liter, az Ortopéd Klinikán 266 liter, a Területi TBC-lntézetben 204 liter vérre volt szükség a rászorulóknak. szombati dr. J. Horváth pedig 40-szer adott vért. Ha már neveket említünk, ne feledkezzünk meg miniszterelnökünk, dr. Peter Colotka professzor nevéről sem, aki a közelmúltban szintén a véradók sorába lépett. Százhuszonegy azoknak a véradóknak a száma, akik már legalább 10szer adtak vért, s így a Janský-emlékérem tulajdonosai. (

Jan Janský cseh orvos volt — a vércsoportok kutatásában elért sikereivel vált világhírűvé.) A Janský-emlékérem tulajdonosai nemrég felhívást adtak ki mindanynyiunknk, hogy lépjünk a véradók sorába. A fejlett egészségüggyel rendelkező országokban egyszer minden ember kap vért élete során, amit statisztikai adatok bizonyítanak. Tehát el kellene érnünk, hogy legalább egyszer mindenki adjon vért. Nem tudhatjuk, mikor szorulunk rá mások segítségére ... Csak akkor, ha rászorulunk? Az eddigi véradók közt sokan vannak olyanok, akik csupán akkor határozták el, hogy a véradók sorába lépnek, miután maguk, vagy hozzátartozóik is rászorultak mások segítségére. Arra is akad példa, hogy egy-egy beteg saját magának ad vért. A nagy vérveszteséggel járfi műtét előtt néhány nappal vért vesznek a betegtől, akinek szervezete az operációig pótolja a vérveszteséget. A műtéttel járó vérveszteséget pedig a korábban vett vérrel pótolják. A véradással keletkező vérveszteséget a szervezet 8—10 napon belül pótolja. Ahhoz pedig, hogy ismét adhassunk vért, három hónapig kell várni. Sajnos előfordul, hogy egyesek titokban ennél gyakrabban is adnak vért pénzszerzés céljából. Ugyanis a térítésmentes véradás mellett létezik térítéses véradás is. Bár rendkívüli segítséget jelent a térítéses véradás, hiszen a vér értéke pénzben kifejezhetetlen, mégis a térítésmentes véradás az igazi segítség, az emberiesség igazi megnyilvánulása. A véradók előnyben részesülnek? A véradókat ugyanakkor bizonyos megérdemelt előnyökben kellene részesíteni. Erről illetékes helyeken már tárgyalnak. Ezekről az előnyökről egyelőre korai lenne beszélni. Csupán az érdekesség kedvéért: olyan javaslat is elhangzott, hogy a Janský-emlékérem tulajdonosai kapjanak várás nélkül személyautót... A véradók számának megcsappanásához az is hozzájárult, hogy a közelmúltban egyesek elhíresztelték: a vért külföldre szállítjuk. Ez az állítás nem felel meg a valóságnak! A véradás rendkívüli fontosságának megértéséhez szakmai ismeretekre sincs szükség. Az érték, melyet a vér jelent, szinte felbecsülhetetlen. A legtöbb esetben emberi életet mentünk meg vele. Ma a tiédet, holnap az enyémet . FÜLÖP iMRE \