Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-12 / 36. szám, csütörtök
ZÁRSZÁMADÁS A BÉKÉBEN Neve van a szövetkezetnek M INDENEKELŐTT következzék a bemutatás. A cím elárulja, hogy szövetkezetről lesz sző. Az ám, de melyikről? A szépen hangzó nevet az országban számos szövetkezet viseli. Ezért szükséges hát a közelebbi bemutatás. Hogy a fölöslegesen ne szaporítsam a szót, tehát megmondom: az aranykalász! Béke évzárójáról szól a tudósítás. Aranykalászi viszont egy csallóközi falu. Nem is egy, hanem három: Csenke, Nagymagyar és Vajasvatta. Hivatalosan — amióta a három falu egy közigazgatási egységet alkot — Aranykalásziról vagy Zlaté Klasy-ról beszélünk. Ha valaki azt mondja, hogy Aranykalásziba megy, még nem mondta meg, hogy a három falu közül tulajdonképpen melyikben köt ki. A környékbeliek azért ma is inkább a régi nevet használják, ök bizony ezt mondják, hogy voltam Nagymagyaron, Vajasvattára megyek, vagy éppenséggel Csenkén volt dolgom, fgy mindenki számára világos a szó, és mi tagadás, a csallóközi ember fülének is jobban hangzanak a régi nevek. Mindez azonban nem lényeges. Csupán egyszerű bemutatásnak szántam. A lényeg az, hogy van egy Aranykalászi és benne egy Béke nevű szövetkezet, amely megérdemli, hogy így nyílvőnosan is beszéljünk róla. Még csak annyit, hogy a Béke ls három szövetkezet — az említett három falu szövetkezeteinek egyesüléséből jött létre. Ha nem tévedek, valamikor a hatvanas évek elején. A szépen hangzó nevet is akkor vette föl. Mintha a névvel is hangsúlyozni akarták volna, hogy mindenekelőtt azt szeretnék, ha béke lenne a földkerekségen, de méginkább megértés, békesség lenne a másfélszáz szövetkezeti tag között, akik a megnagyobbodott szövetkezet ezer és pórszáz hektárját művelik. Mert azzal, hogy annak idején kimondták: mi ezután egyek leszünk, lényegében még sokat nem mondtak. Mert hogy tényleg egyek lesznek-e azt majd a jövő, az évek döntik el. Azt is, hogy az egyesüléssel járő feltételezett előnyöket hogyan tudják inajd kamatoztatni. Azt tartja a közmondás, hogy az ujjunk sem egyformu. A három egyesülő szövetkezetben is eltérőek voltak a gazdasági viszonyok. A csenkei volt az, ahol már akkor is jelentős gazdasági eredményeket értek el. Ennek a szövetkezetnek már akkor neve volt, az újságok is elég gyakran írtak róluk. Vass Ferencnek, a csenkei szövetkezet elnökének is elég gyakran szerepel a neve, mint olyan emberé aki tényleg tudja, mit miért tesz. A Béke megalakulása után továbbra is ő maradt az elnök. Mellékesen szólva, az idei zárszômadáson elnöki minőségben már tizenhetedszer adott számot a tagságnak. Ami viszont magát a Békét illeti: létrejött, de egyre kevesebb szó esett róla. Látványos eredményekkel nemigen dicsekedhettek, habár megfeszített munka folyt a szövetkezetben. Csak ök tudták, hogy egyszer még neve lesz a Békének. És jól tudták. A z idei évzáró is azt bizonyította, hogy a hosszú fáradságos munkának mégiscsak meglett az eredménye. Az az érzésem, hogy ez az évzáró nemcsak a múlt esztendei eredményeket összegezte, hanem egy kicsit felmérte azt az utat, amelyet a Béke születésétől mostanáig megtett. Itt kell megmodnanom azt ts, hogy az eddig elmondottalq7| ) kat csupán az évzáró margójára szántam. A lényeg az, és II. 12. ez m i* r a z idei évzáró gyűlés beszámolójából számazik, hogy 5 a Béke ma már gazdag, jól gazdálkodó szövetkezet. Vass Ferenc, a szövetkezet elnöke tréfásan jegyezte meg, hogy az idén volt legkönnyebb dolga az évzáró közgyűlésen. Ma már a tények bizonyítanak. A bevételből jut is, marad is. Jut bőven a munkaegységekre, marad egyébre is: a gazdálkodás továbbfejlesztésére és még sok másra. Annak idején, amikor egyesültek, öt és fél millió korona bevételt terveztek. Ez sem igen jött össze. A múlt esztendőt viszont ma tlzennégymillíós bevétellel zárták. Az egyesülés utáni esztendőben egy hektár föld jövedelme ötezer korona körül mozgott, ma meg már megközelíti a tizenkétezer koronát. Ami pedig a munka termelékenységet illeti: annak idején az egy szövetkezeti tagra jutó, illetve előállított érték huszonötezer korona körül mozgott, tavaly viszont már elérte a nyolcvanezer koronát. Ezek a számok minden szónál erőteljesebben bizonyítanak. A hozzáértő ember azt ls tudja, hogy micsoda áldozatkész, céltudatos munka áll a szőmok mögött, még akkor is, ha a felső-csallóközi öntözőrendszer üzembe helyezése után gyakorlatilag a szövetkezet egész határa öntözhetővé vált. Ez nagyon nagy dolog. Hogy mit eredményezett? Matylaskó László közgazdász szerint gabonafélékből a járási átlagot még így sem érik el. Olyan földeken, mint az övék, nem is igen érhetik el. Tény azonban, hogy voltak, esztendők, amikor tizenöt, húsz mázsa volt náluk a búza átlagos hektárhozama, tavaly viszont már harminchárom mázsánál tartottak. A kukorica átlagos hektárhozama a háromszorosa a régebbi esztendők átlagának. A herefélék hektárhozama húszharminc mázsáról nyolcvanöt mázsára emelkedett. Ezzel szorosan függ össze, hogy a tehenenként) évi fejési átlag már háromezerhatszáz liter körül tart, holott voltak esztendők, amikor még a kétezer literes fejési átlag is csak vágyálom volt. És uiég egy lényeges dolgot kell látnunk. A Békében egy új termelési ág fejlődik egyre erőteljesebben: gyümölcs és szőlőkertészet. Ma már 120 hektár gyümölcsösük ós 14 hektár szőlőjük van. Kezdetben voltak ellenzői a gyiimölcstelepítésnek, de ma már együntetű a vélemény: jó, hogy csinálták, tovább kell fejleszteni. Miért? Azért, inert ígv lehet legtöbbet kihozni a földből. A gyümölcsös az idén fordult termőre és máris két és fél millió korona bevételt eredményezett. A gyümölcsös mindössze tíz százalékát teszi ki a szövetkezet területének, viszont a növénytermesztésből eredő jövedelemnek közel egyharmadát adta. M indent egybevetve jöhet a végső következtetés: a Béke ma már szilárd gazdasági alapokon nyugszik. Ök maguk is tudják: saját zsebükön érzik. Voltak esztendők, amikor az egy-egy szövetkezeti tagra jutó átlagos évi jövedelem tíz-tizenkétezer korona között mozgott. Voltak és nem is olyan régen, hogy ne emlékeznénk rá, tavaly viszont ez az átlag már elérte a huszonnégyezer koronát. írásom elején már utaltam arra, ,hogy a Békében már jut is, marad is: a munkaegység értéke harminckét korona. Nem megvetendő összeg, de az is mond valamit, hogy a biztonsági alapban már 2,5 milliójuk van. Ebből egymilliót az idén helyeztek el. Jó az, ha van ilyen alap. Szükség esetén van mihez nyúlni. Egyre több jut a kultúrális, a sportélet, az ifjúsági klub fejlesztésére, egyszóval mindenre, am) az emberhez méltó élet tartozéka. SZARKA ISTVÁN Rendezték az Ipolyság—Csata közti motoros vonatokat Olvasóink panasza alapján — nem először — az Oj Szó 1969. december 11-i számában foglalkoztunk azzal az áldatlan helyzettel, amely az Ipolyság—Csata közti utazást — különösen pénteki napokon — megkeseríti. Megírtuk, hogy az Ipolyságról 14 óra 44 perckor és 16 óra 13 perckor Csata felé induló motoros vonalok pénteki napokon annyira zsúfoltak, hogy az utazás szinte életveszélyes. Elismerve a panasz jogosságát, de egyben azt is, hogy a vasút milyen nehézségekkel küszködik, arra kértük az ipolysági vasútállomás főnökségét és a Lévai Járási Nemzeti Bizottság közlekedési osztályát, vizsgálják felül az említett vonatok helyzetét, hátha egy kis jóindulattal segíteni tudnának sok ember panaszán, utazási gyötrelmein. Az ipolysági állomásfőnök bírálalunkra rövid időn belül válaszolt, s válaszának lényegét lapunk január 8-i számának hasábjain ismertettük. Az állomásfőnök elismerte a kritika jogosságát és a helyzet tarthatatlanságát, s egyben megküldte annak a levélnek a másolatát is, melyet a Keleti Vasútigazgatóság közlekedési szakosztályának küldött, tekintve, hogy ennek az ügynek a rendezése meghaladja az ő hatáskörüket. Levelében az állomásfőnök sürgeti az ügy mielőbbi rendezését és hivatkozik arra, hogy ezt az említett szervnél már többször szorgalmazta. Most már a panasszal, mint illetékes szervhez, a Keleti Vasútigazgatóság közlekedési szakosztályához fordultunk kérve az ügy mielőbbi rendezését. A szakosztály válaszát január 30-án meg is kaptuk. Levelükben megírják, hogy a panaszolt esetre azért kerülhetett sor, mivel az ezen a vonalon közlekedő vagonok jelentős hányada javítás alatt állt, s így a szerelvény már Érsekújvárról az előírtnál kevesebb vagonnal Indult ki. Értesítenek bennünket: telefonon utasították az érsekújvári állomásfönököt, hogy ezentúl tartsa be a szerelvényeknél az előírt vagonlétszámot. Továbbá táviratilag elrendelték, hogy az ipolysági állomásra állandó tartalékként egy vagont küldjenek, melyet pénteki napokon szükség szerint használjanak fel. Az intézkedések január 30án /pénteki napon) életbe léptek. Nemcsak a magunk, hanem még inkább az utazóközönség nevében megköszönjük a Keleti Vasútigazgatóság gyors intézkedését. A belemagyarázás netovábbja Lapunk január "29-1 számúban e helyen foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy a magyarlakta Dél-Szlovákia vasútállomásain ne csak szlovákul, hanem magyarul ts közöljék a hangosbemondón a vonatok érkezését és indulását. Az utazóközönség régi kívánságát teljesítettük azzal, hogy ezt a kérdést felvetettük, és abból a valós helyzetből indultunk ki, hogy az utasok jelentős része, főleg az idősebbek, még annyit sem tudnak szlovákul, hogy a hangosbemondón közölteket megértsék. Azt is megírtuk, hogy az állomásokon e miatt sok a zűrzavar, és hogy a szlovákul nem tudó utasok a vasutasoktól kérnek és kapnak választ kérdéséikre. Megírtuk, hogy az ezeken az állomásokon szolgálatot teljesítő vasutasok zöme tud magyarul (ezért is tudnak válaszolni a hozzájuk fordulóknak) s éppen ezért nem volna szükség arra, hogy új alkalmazottakat vegyenek fel, hanem az említett kérdés e nélkül is megoldható volna. Mint illetékes szervet, a Keleti Vasútigazgatóságot arra kértük, vizsgálják felül, mit tudnának tenni annak érdekében, hogy a magyarlakta DélSzlovákia vasútállomásain ne csak szlovákul, hanem magyarul is közöljék a hangosbemondőn a vonatok érkezését és indulását, s hogy álláspontjukról az Oj Szó hasábjain tájékoztassák az utazóközönséget. Cikkünkre, illetve az abban felvetett kérdésre az illetékes szervtől, a Keleti Vasútigazgatóságtól, még nem kaptunk választ, az idő rövidsége miatt még nem is kaphattunk. (Nem is arról van most szó, hogy indokolatlanul sürgessük őket.) Ezzel szemben kaptunk egy levelet, amely, enyhén szólva is, megdöbbentett bennünket. Imrich Stano IPNZZ Levice) Barátkáról levelében kifogást emel cikkünk ellen. Ebben még nem volna semmi különös, és maga a tény nem kivánna nyilvánosságot. Viszont különös ós nyilvánosságot kíván az, amit és ahogyan a nevezett ír. Ugyanis Imrich Stano levelében többek között szó szerint a következőket írja: „Vagy talán azt akarták, hogy a vonatok Indulásának magyar nyelven történő bemondásával, amit önök nemcsak Érsekújváron, hanem Ruiomberokban és Žlllnán is követelnek, hozzájárulnak a szlovákok és a magyarok közti kapcsolatuk megszilárdításához? Ľz az a mondat, amely megdöbbent és amelyet — ismét csak enyhén szólva — joggal minősítünk a belemagyarázás netovábbjának. Mert miről is van szó? Arról a megmásíthatatlan tényről, hogy említett cikkünk utolsó mondata így hangzik: „Az esetleges félreértések és belemagyarázkodások elkerülése végett újból hangsúlyozni szeretnénk: Dél-Szlovákia vasútállomásairól van szó, nem pedig Zilináról vagy Ruiomberokról". Vagyis arról van szó, hogy Imrich Stano pontosan az ellenkezőjét írja annak, ami cikkünkben állt. Nem hihető, hogy a nevezett levélíró nem tud magyarul s így félreértette volna azt, amit írtunk, mivel akkor nem tudta volna cikkünket elolvasni. Az sem hihető el, hogy a szlovákok és a magyarok közti kapcsolatok esetleges megromlása miatt aggódna, mivel az egész kérdésben tanúsított alapállása éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Nevezett levelében még felteszi a kérdést: „Elvtársak, miért provokálnak, vagy azt akarják, hogy megismétlődjön 1968 — a nacionalista szenvedélyek éve". Hát ez az, amit mi egyáltalán nem akarunk és 1968-ban sem akartunk. Ellenben úgy tűnik, hogy Imrich Stano szeretné valahol és valamin megsütni a maga kis pecsenyéjét. A tej árusításáról A tej árusításával kapcsolatban nagyon is megszívlelendő dolgokra hívja fel a figyelmet Rissányi Margit nyug. tanárnő Losoncról. Levelében szóvá teszi, hogy a tejesüvegek száját fedő alumínium kupak rendszerint már a szállítás közben ievaiik, és a kiloccsanó tej sok bosszúságot okoz. Ezzel kapcsolatban felteszi a kérdést, vajon nem lehetne-e beszerezni a Magyarországon használt dugaszoló szerkezet szabadalmát? Ugyanis ott hasonló kupakkal zárják el az üveg nyílását, de a tej még a lefektetett üvegből sem lolyik ki. Olvasónk további panasza, hogy a tejesüveg kupakján feltöntetett dátum, amely pedig a tej palackozásának időpontját kell, hogy jelentse, gyakran nem egyezik a tényleges dátummal, a naptári nappal, ami viszont azt jelenti, hogy a tej palackozásának időpontja körül valami nincs rendben. Végül felteszi a kérdést: vajon az előző napról megmaradt tejet nem lehetne-e az aznapitól, tehát a friss tejtől távolabb elhelyezni és esetleg olcsóbban árusítani? Nem tudom hirtelenében megítélni, hogy olvasónk panasza mennyiben általános és mennyiben helyi jellegű. Egy dolog mindenesetre tény: Losoncon ilyesmi is előfordul. Éppen ezért megkérjük a Losonci Városi Nemzeti Bizottság kereskedelmi osztályát, hogy amenynyiben módjukban áll, az említett panaszok kiküszöbölésére tegyék meg a szükséges Intézkedéseket. Ilyen probléma is van Hogy az életben milyen problémák, gondok és nehézségek adódnak, erre az ember rendszerint csak akkor jön rá, amikor konkrét esettel találja magát szemben. Eszembe sem jutott idáig, hogy órás gondok is vannak (az órát javító iparosról van szó), mivel órám évek óta hibátlanul működik, és na történetesen valami kis igazítani való akad rajta, akkor elmegyek a szaküzletbe, s az ismerős órás ott, azon nyomban megreperálja. így vagyok én és mondjuk itt, Bratislavában az órajavítás terén talán kielégítő a helyzet. Igen ám, de ml a helyzet vidéken? Ez csak Komáromy Dezső dunaszerdahelyi olvasónk levele kapcsán vetődik fel bennem. Olvasónk ugyanis — nagyon tanulságos levelében — megírja, hogy van egy Omega márkájú zsebórája, amely mind ez ideig, negyven éve hűségesen szolgált minden javítás nélkül. Ám sorsát ez az óra sem kerülhette el. Mint olvasónk írja, december első felében kiesett a kezéből, eltörött üvegje, ős megállt. Erre olvasónk mit tehetett mást, mint fogta az órát és Dunaszerdahelyen elvitte a Klenoty szaküzletbe. hogy javítsák meg. Az üzletben megállapították, hogy az órának komolyabb baja nincs, s éppen ezért nem kell Bratislavába küldeni, azonban visszaadták azzal, hogy a javítását most nem tudják vállalni, mivel rengeteg dolguk van. Olvasónknak azt mondták, hogy majd újév után vigye be. Ez meg is történt, ám az órát akkor sem tartották ott, hanem újabb dátumként január 15-ét adták meg, míg végre 20-án valóban ott tartották azzal, hogy majd hat hét múlva jöhet érte. Olvasónk most izgatottan várja a hat hét leteltét, de mert addig van még bőven Ideje, úgy vélem, helyesebb levele további részével foglalkozni, melyben nagyon érdekes és tanulságos dolgokat ír. Megemlíti, hogy a háború előtt Dunaszerdahelynek hatezer lakosa volt, és hogy ebben az időben csak nagyon kevés embernek volt órája (ez fgy igaz), mégis, akkor a városban hat órás dolgozott és élt meg. Ezzel szemben ma Dunaszerdahelyen 11 ezer ember él (nem is beszélve a járás kiterjedt területéről) és lényegében minden embernek van órája — ide sorolhatjuk a gyerekek nagy többségét is —, s a Klenotyban csupán két ember foglalkozik az órák javításával. Ezenkívül dolgozik még egy maszekórás. Ez minden. Olvasónk olyan élő problémára mutat rá, amely általánosítható, s amelynek megoldásával az illetékes szerveknek behatóan kellene foglalkozni. BATKY LÁSZLÓ
