Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-11 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó

av /v Ján Málék lassan ment lelelé a lépcsőn. Mintha meg akarna még hányni-vetni valamit, bár igazán nem volt semmi meggondolnivalőja. Sőt: sürgős okok késztették rá, hogy mielőbb elhagyja ezt a házat. De az ember mindig restelli, hogy szöknie kell, még akkor ls, ha tudatában van a veszély nagyságának, amit teljes védtelensége is súlyosbít. Még benne remegett az a kapkodó izgalom, amellyel a legszükségesebbeket bedobálta a kézitáskájába. De fellázadt a rémület és zavar rohama ellen, s megpróbált a sarkára állni önmaga előtt. Fél órával ezelőtt egy sírástól fuldokló női hang zúdította rá a barátai nevét, akiket az éj folyamán letartóztattak. S ő majdnem az egész fél órát elvesztegette azzal, hogy dermedten ült a rászakadt csapás súlya alatt, holott már rég hozzászoktatta magát, hogy napról napra, sőt óráról órára várja bekövetkezését. A hallott neveket ismételgette. Senki sem hiányzott a csoportból, csak ő. Miért éppen őt hagyták kl, amikor a másik négyre lesújtottak? Hol bogozódott össze a szál azoknak az ördögöknek a kezében, hogy csak azokhoz jutottak el, s nem tovább? Minden új gondolat új falat emelt eléje, s megfosztotta erejétől. Tisztában volt vele, hogy a szabadságot és életet jelentő időt fecséreli csak, mégsem bírta cselekvésre szánni magát. A fejét csóválta váratlan ideggyengesége miatt. Gyengeség, ez a helyes szó. Ha már most is erőt vett rajta, hogyan fog viselkedni akkor, amikor szemtől szembe áll majd velük? Összeszedte magát, és kapkodva csomagolni kezdett a táskájába. Megszökni, nyilvánvalóan ez a kötelessége, különösen miután kiderült, hogy nincs benne elég elszántság dacolni velük. Egyébként is, miért kellene kiszolgáltatnia magát? Csak addig sietett, amíg ki nem lépett a lépcsőházba. Árulás. Ha nem lesz köztük, azok négyen bizonyára azt fogják hinni, hogy elárulta őket. A lakásókból a háztartás apró délelőtti neszei szűrődtek ki a lépcsőházba. Édes Istenemi Csak nem fog odamenni, hogy önként kezükbe adja magátl A szökés és a maradás egyformán lehetetlennek látszott. Tétován ment lefelé, de a második emeleten megtorpant. A házat nyers férfihangok töltötték meg, a földszintről szálltak felfelé. Ján Málék áthajolt a korláton. Németül beszéltek, lehetetlen volt fel nem ismerni ugató, reszelős hangjukat. A házmesterné lakásának csengője, amely úgy volt beállítva, hogy felébressze a fáradt alvókat, élesen csöngött. Ján Málék a saját nevét hallotta. A házmesterné hangja megismételte: — Ján Málék? Igen, a harmadik emeleten. Miért rikácsol ennyire ez a nő? Bizonyára megértette, mi készül. Ján Málék pár lépést tett a folyósón, s megállt egy nagy ajtó előtt, amelyet már két év óta gondosan került. Fintorogva nyomta meg a csengő gombját, amely fölött ez a név volt kiírva: A. V. Jóst. Tompa csörgés hallatszott, mint amikor lassan borsót pergetnek a szőnyegtelen padlóra. Ján Málék kitartóan nyomta a gombot, s közben a lépcsőn felfelé közeledő léptekre figyelt. A feszültség lassan személytelenné vált. Mintha versenyfutást nézne, ahol valakinek az élete a tét. A léptek már az első emeletnél jártak, amikor kinyílt az ajtó. Ebben a pillanatban Málék elengedte a gombot, és ujját a szájára tette. Alfréd Viktor Jošt ott állt előtte az előszobában, amelyet rejtett lámpa világított meg, házikabátja alatt szemlátomást meztelen volt, lenyalt fekete haját háló szorította le. Sovány, idő előtt beesett arca friss borotválástől fénylett, jobb kezében még most is nyitott kölnivizes üveget tartott. Ján Málék úrrá lett múló undorán, amely kis híján visszataszította a lépcsőházba; gyorsan belépett s maga elé tartott táskájával hátralépésre kényszerítette a megdöbbent JoStot. A léptek az első és a második emelet közti fordulóban dübörögtek. Ján Málék letette a táskáját a padlóra, és gyorsan, nesztelenül becsukta az ajtót. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, alig lehetett elhinni. A léptek a második emelet kőlapjain kopogtak, egy pillanatra meglassultak, majd tovább mentek felfelé. Jan Málék még annyit sem engedett meg magának, hogy hoszszan, megkönnyebbülten felsóhajtson. Nyitott száján át lassan engedte kl a levegőt tüdejéből. Jošt az egész idő alatt egy szót sem szólt. Közben a meglepetés kifejezése eltűnt arcáról. Olyan benyomást keltett, mint aki szórakoztató játékot figyel. Csak a kölnivizes üveget tette le a tükör alatti polcra. Háttal az ajtónak támaszkodva, Ján Málék megpróbált mentegetőzve elmosolyodni. — A Gestapo — suttogta. — Értem jönnek. Kis híján találkoztam velük a lépcsőn. Jošt összehúzta vékony száját, és nem felelt. Csak a fejét hajtotta hátra, és a mennyezetre bámulva hallgatózott. Málék legénylakása egy emelettel feljebb, éppen a fejük fölött volt. Valaha, amikor még barátok voltak, azért vették ki ezt a két lakást, hogy gyakrabban lehessenek együtt. Azóta olyan távol kerültek egymástól, mintha a föld két ellentétes pólusán laknának. A megszállók betörése választotta szét őket. A fejük fölött felberregett a csengő, s hosszan szólt, csak néha hallgatott el egy-egy pillanatra. Jošt félrefordította a fejét, és Málékra nézett. Ogy látszott, hogy valamilyen okból meg van elégedve. Málék felemelte a táskát. — Köszönöm. Megpróbálok kicsúszni. Jošt elvigyorodott. — Szellemes ötlet. A kapu előtt elkapnak. Maga elé mutatott, és befelé indult. Ennyi volt az egész invitálás. A szobában reggeli rendetlenség uralkodott, amit a nyitott ablakon át behulló éles szeptemberi napfény groteszkül kiemelt. A székeken ruhadarabok hányódtak, a kerek asztalon tányér állt jókora darab szalonnával és egy szelet hihetetlenül fehér falusi kenyér. Egy aranyszínű itallal félig megtöltött csiszolt palack világítótoronyként fénylett. A fűtőtest mellett derűs címkéjű, üres üvegek sorakoztak. Jošt felnyalábolta a szétszórt ruhadarabokat, és a gyűrött ágyra dobta. Málék a szoba ajtajában megállt, a táskát egyre csak a kezében tartotta, és nem lépett be. A heverő fölött Hitler többszínnyomású arcképe lógott. Jošt, szemével Málék tekintetét követve, odament a heverőhöz, levette a portrét, és képes felével a padlóra dobta. Az üveg élesen csörrent, de nem tört össze. — Ülj le, kérlek. Málék némi habozás után helyet foglalt. Táskáját az ölébe tette. Jošt italt töltött két hasas pohárba. — Hajtsd feli Courvoisier. Ez majd helyrebillent. Kezében ringatta a poharat, és mélyen beszívta áradó illatát. — Nem kell. Akár most mindjárt feljelenthetsz. — Szamár vagy. Idd kii Málék engedelmeskedett. Egyetlen mozdulattal magába döntötte az italt, s fintorogva, könnyezve tette le a poharat az asztalra. Amikor újra levegőhöz jutott, a földön heverő képre mutatva, így szólt: — Ezt miért őrizted? Jošt, hüvelykujjával, a mennyezet felé bökött. — Miattuk. Szívesen nézegetik, amikor itt ülnek nálam. — Miért teszed? Jošt inget vett magára, és alulról gombolni kezdte. — Mert jellemtelen vagyok, és szeretek jól élni. Fejük fölött a csengő abbahagyta a berregést. A lépcsőkön lefelé tartó lépteket hallottak. Feszülten figyeltek. — Csak az egyik — jegyezte meg Málék. — A házmesternéhez megy, a kulcsért — vélte Jošt. Málék elégedetten mosolygott. Hadd kotorásszanak. Egyetlen cédulácskát sem találnak. — Ha szükségük lesz rá, azt találnak, amit akarnak. Az egész ház velük együtt fülelt. Hihetetlenül elcsöndesedett; ugyanakkor az utca külön hangsúlyozott minden zajt, minden neszt. A léptek visszatértek. Hallani lehetett, hogyan kattan a zár, és csapódik az ajtó. A fejük fölött lépések kopogtak. Jošt nyakkendőt kötött. — Hol akarsz meghúzódni? — A határon túl. — Elő van készítve az utad? Málék vállat vont. A táskát még most is az ölében tartotta. — Meg kell próbálnom. A mennyezet megélénkült. Odafent asztalfiókok zuhantak a földre. — Van autóm és többféle lehetőségem. Elviszlek Szlovákiába. Eleget üvöltöttem már a farkasokkal. Kezdek berekedni. — Hagytam nekik egy levélkét, szép üdvözlettel — szólt Málék. — Megpróbálom a másik, vége felől, talán megéri. Jošt nekividultan újra megtöltötte a poharakat. — Hogy szerencsével járjunk? Málék a felemelt pohár fölött ránézett. — Nagyon ls könnyűnek hiszed a dolgot — mondta. — Soha többé nem térünk vissza oda, ahonnan elindultunk. Ha ennek egyszer vége, te talán újra szerkesztő leszel, én meg ügyvéd. Mégsem leszünk azok, akik ma itt ülünk, más emberek leszünk. — Én nem változom meg. Nincs rá okom, hogy megváltozzam. — De én igen. Oj bőrt szerzek magamnak. Kedveiményes áron. Odafent becsapódott az ajtó. Két pár cipő dübörgött le a lépcsőn. A ház szótlanul lapított. — Mind a ketten elmennek — állapította meg Jošt, és az ablakhoz lépett. Nem hajolt ki, a nyitott ablakszárny elé állt, és a nyakkendőjét igazgatta. Az üveg visszatükrözte az utca túlsó oldalát. Jošt látta, hogy két férfi megy át a szemközti járdára, és a sarok felé tart, ahol egy autó állt a keresztutcában. Valaki belülről kinyitotta az ajtaját. A két férfi beszállt, de az autó nem Indult el. Jošt visszajött az asztalhoz, a fiókból előhúzott egy nagy kaliberű pisztolyt, és letette Málék elé. — El ne mozdulj. Hozom a kocsit. Ha történne valami, használd legjobb belátásod szerint. Egy óra múlva ért vissza. Amikor kilépett a kocsiból, fütyörészett. A sarkon álló autó időközben eltűnt. Fiatalos lendülettel, kettesével vette a lépcsőket. Kénytelen volt nekidőlni az ajtófélfának, hogy kifújja magát. A szíve már nem bírta az efféle stikliket. A lakás üres volt. A pisztoly azon a helyen maradt, ahová tette, a padlón. Hitler portréja képes felével felfelé feküdt. De az üveg és az arc össze volt zúzva; valaki rányomta a sarkát, és megfordult rajta. Jošt lement a földszintre és becsöngetett a házmesterné lakásába. Kisírt szemű, fiatal, gömbölyded aszszonyka nyitott ajtót. Halálra volt rémülve. — Éppen a ház előtt sepregettem, amikor Málék úr kilépett. Egy olyan kis táska volt nála. Nem hittem a szememnek. Azt gondoltam, hogy azóta már hetedhét határon túl jár. Hol a csodába lehetett, mialatt azok a fickók keresték? De a következő pillanatban ott termett mellette egy autó, én csak álltam dermedten, s azok már vitték is. Jošt visszament a lakásába. Odahúzta maga elé a pisztolyt, telitöltötte a poharát konyakkal, és cigarettára gyújtott. Kortyolgatta az italt, és füstölt, mint egy lustán merengő ember, aki nem tudja, mihez kezdjen az idejével. A cigaretta fogyott el hamarább. Egyetlen hajtásra felhörpintette a maradék konyakot, s egy pillanatig mozdulatlanul állt, úgy élvezte az ízét. Aztán lehajolt Hitler képéért, vigyorogva végigmérte, és megfontolt mozdulattal kidobta a nyitott ablakon. Újra leült, s a pisztoly súlyát méregette a kezével, majd a szájába dugta a csövét, és meghúzta a ravaszt. RUBIN PÉTER fordítása NYIKOLÁJ BRAUN: Lenin-emlékmü Se zene, se márvány, se gránit, se bronz, se vászon, sem a sió olyan emléket néki nem állít annyira örökkévaló nem lehet mű, amelyik szebben és élőbben őrizze meg, mint ahogy a halandó szívben őrzi az örök szeretet. KÁNYÁOI SÁNDOR fordítása