Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-11 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
Glosszák I lyennek rajzolta meg őket S képzeletem. Ilyenek is. Apró szürke verébfiókákhoz hasonlítanak, ahogy jó meleg ruhában, táskákkal felszerszámozva nekivágnak a hótakaró alá rejtőzködő útnak. Apró kis madárfiókák — emberpalánták. Csivitelnek, zsibonganak akár egy madársereg. A szétgombolt kabátkák, az elszabadult sálak, megannyi csapkodó szárnyacskákra emlékeztetnek. Csak éppen hogy kiröppentek a meleg fészekből. Milyen is ez a fészek? Nem kastély, még csak nem is kúria, hanem egy jókora .ház. Egyszerű családi háznak nézhetné könnyen az ember, ha tekintete tiem akadna meg a falára szögelt zománcozott táblán. Aki viszont a kiskapu kilincsére teszi a kezét, annak e táblát is látnia kell. Ezt olvashatja: Detský dom. A magunk nyelvére lefordítva ez gyermekotthont jelent. Ez hát az, ami máris megkülönbözteti Dunaszerdahely többi házaitól ezt az egyet. A megviselt, tatarozásra váró ház 25 gyermek otthona. Huszonöt madárfiókának a fészke. Magyar fiúcskák, kislányok lakják. Valamennyien iskolások. A legkisebbek még csak most ismerkednek a betűvetéssel, a legnagyobbak mér 9. esztendeje koptatják az iskola padját, ük a „családban" már nagyoknak számítanak. Lassan búcsút mondanak az otthonnak, kilépnek az életbe, hogy szakmát tanuljanak, majd foglalkozás után nézzenek. Huszonöt apró emberpalánta. Tizennégy család gyermeke. Hogy így összejöttek, nem véletlen. Van egy olyan elgondolás, hogy az otthonokban is lehetőleg maradjanak együtt a testvérek: jobb, könnyebb így a gyerekeknek. Különösen a kisebbeknek. A nagyobb testvér egy kicsit a szülőt is helyettesíti itt: a bátya az apukát, a nővér az édesanyát. Napközben áltaiaban csendes az otthon, így hát Horváth Adél igazgató néninek is akad számomra egy kis ideje. Az igazgató nénit első látásra olyan 30—32 esztendősnek vélem. Kedves, csinos, élénk, szívből tud nevetni. Csak később tudom meg, hogy már nagymama. A kisunokája már hat esztendős. Igazán azonban csak akkor lepődtem meg, amikor beszélgetés közben valami olyasmit mondott, hogy négy esztendő múlva már nyugdíjképes lesz. Egyszóval árvaházban lennék. Nem is tudom, miért félnek manapság ettől az elnevezéstől. Most azonban kár lenne ezen vitatkozni. A dunaszerdahalyi otthon nem is igazi árvaház. Annyiban különbözik a többitől, hogy itt élő szülők gyermekei vannak. A szó szoros értelmében tehát nem árvaház. A lényegen azonban ez nem sokat változtat. Számukra az otthont nem a szülői ház jelenti, hanem ez a nagy ház. És ezek a gyerekek tudják, hogy nekik azért kell itt lenniük, hogy számukra se legyen csupa megpróbáltatás, nyomor, keserűség a gyermekkor. Amit apukától, vagy anyukától nem várhatnak, azt itt megkapják. És egyszer majd belőlük is ember lesz. Olyan, aki megáll a saját lábán. A kedves igazgató néni kicsit restelkedve mondja, hogy ez az otthon lehetne még szebb is. Sok mindent lehetne még korszerűsíteni. Pénz is lenne rá, csak állandóan azt rebesgetik, hogy más helyre költöznek. Meggondolandó hát, hogy jelentősebb összeget költsenek-e még a mostanira. Az igazgató néni mondja, hogy tésnapja van. Az ilyesmi mindig eseményszámba megy. Az ünnepelt ajándékot kap. És csodák csodája, a legtöbbször azt kapja, amire a legjobban vágyott. Arra bizony nagyon ügyelnek a nénik, hogy az ajándék igazán örömet szerezzen. Mégis a legmeghittebb percek azok, amikor az ágyacskájukba bújnak. Ilyenkor aztán Ilonka néni, az aranyos jő Décsl Ilonka néni a központ. Mert Ilonka néni soha nem fogy ki a meséből. Tizenöt esztendeje már, hogy nevelő az otthonban. Jóformán éjjelét-nappalát a gyerekek között tölti. Talán azért is tud olyan szépen mesélni. És ha mesél, megszépülnek a szobák, a falak, az egyszerű bútorok. Csapong a képApró, szürke madárfiókák... mindössze kilencen vannak, akik a gyerekekkel törődnek. Sok gond enyny,i gyerek. Nagyon sok. És azt szeretné, ha semmiben sem látnának hiányt, ha egy kicsit a szülőket is helyettesíteni tudnák. Talán ez a legnehezebb. Szép ruhát, tiszta fehér ágyacskát, jó falatokat, fehércsempés fürdőszobát lehet adni, ez csupán pénz dolga, de szülői szeretetet pénzért nem lehet venni. Ezt csak ingyen adhatja az, aki tudja adni. A gyerekek szívesen laknak itt. Jól érzik magukat, de számukra mégis az a legnagýobb öröm, ünnep, ha néha-néha az igazi anyuka és apuka is betoppan. Egyébként úgy élnek, mint igazi nagy család. A gyerekek iskolába járnak, bizonyítványt hoznak, a jó bizonyítványért dicséret jár, a gyengébb tanulókat biztatják. Csémi Ilona, az otthon egyik tanítónője azt is eldicsekedte, hogy az idén intőt még egyik gyerekük sem kapott. Délutánonként már élénkebb az otthon. Csak akkor csendesik el újra, amikor a két tanító néni felügyeletével a házi feladatot készítik. Nem valami kellemes foglalkozás ez. Melyik gyerek ne szeretne inkább játszani házi feladat készítése alatt. A tanító nénik azonban hajthatatlanok. Jut persze idő még másról is: játékra, tv-nézésre, meg táncra is. Hát még ha valakinek névnapja, vagy szülezelet, kíváncsi gyermektekintetek lesik minden szavát. Ha viszont Ilonka néni a szokottnál korábban kifogy a szóból, akad még számtalan megbeszélni való, hogy például mi lenne jó holnap ebédre, vagy ki, mi szeretne lenni, ha majd megnő. Az apróságok között nem egy akad, aki már látja is magát katonaruhában, vagy házat épít, nagy szép házakat, hogy legyen mindenkinek otthona. Az egyik „nagylány" játékgyárban szeretne majd dolgozni, ahol sok gyönyörű babát készítene, annyit, hogy minden gyereknek jusson belőle. A kis Lacika viszont Zorro szeretne lenni, mert szerinte nincs Zorrónál különb ember a világon. Aztán a panaszok is előkerülnek ilyenkor. Hogy például nem jó, ha iskolába menet valamennyien egyforma ruhát vesznek fel, vagy csoportosan mennek, mert a nénik meg a bácsik megjegyzéseket tesznek. Őket csak „gyeckíseknek" nevezik, és ez fáj neki. Fáj a megkülönböztetés. Ilonka néninek is, mert ő nem tud gyermek és gyermek között különbséget tenni. Hogy mi örömük telik másoknak a megkülönböztetésben, ő nem tudja, nem is érti. Ilonka néninek mindenkihez van egy-egy kedves szava. Mindenkit elér simogató keze. Hiába, az a tizenöt esztendő jelent valamit... Hirtelenjében nem is tudná megmondani, hány gyereket nevelt fel, hányat eresztett szárnyára Sokat mond az is, hogy ünnepnapokon, szombatokon, vasárnapokon többnyire Ilonka néni a „szolgálatos". Mindenki siet valahová, mindenkinek akad programja, csak ő marad. Menjenek a fiatalok, neki viszont az otthon az ő otthona is. Itt érzi jól magát, talán a legjobban a fiai, a lányai között. És ez már több, mint kötelességteljesítés. Ez az a határ, ahol a kötelességérzetet megelőzi valami más: a szeretet, a ragaszkodás. Valaki persze így is feltehetné a kérdést: mit kap ezért a 63 esztendős Ilonka néni. Többet, mint egyesek gondolnák. A szeretetért nem lehet pénzzel fizetni, de lehet viszont szeretettel,' ragaszkodással. Mindennél nagyobb fizetség Ilonka néninek az, hogy az otthonból kikerült gyerekei nem felejtik őt eíľ Sok szép, kedves levelet kap. És ha látogató jön az otthonba, az többnyire Ilonka nénit keresi. Kiderül, hogy a jól öltözött fiatalember, vagy a „kisasszony" valamikor az otthon lakója volt. Nemegyszer megtörtént már az is, hogy a házasulandó legény elhozta a menyasszonyát is, hogy bemutassa Ilonka néninek. Mondja meg ő is, mit szól hozzá, mit tanácsol a nagy lépés előtt. Ilonka néni ilyenkor nagyon boldog. Ezt a boldogságot azonban magába rejti. Nem fitogtatja, nem kérkedik vele. Szóba került a karácsony. Ahol enynyi a gyerek, nehéz lenne a karácsonyi véka alá rejteni. Mindenki várt, mindenki remélt valamit. Nagy volt hát a készülődés. Karácsonyfa, cukorka, ajándék... A gyerekek többsége hazautazott. De voltak olyanok is, akik nem mehettek, akiket senki sem várt. Az ő karácsonyuk az otthonban volt. Ilonka néni velük maradt, akárcsak tavaly, vagy tavalyelőtt. Ilonka néni ért a varázslathoz, melegséget, meghitt légkört, igazi családi kört tud teremteni ott is, ahol az élet tüskéi megtépázták a lelkeket. SZARKA ISTVÁN Nem tréfa Este, nyolc körül csörög a telefon. — Kassa hívja. Tartsa a vonalat. Tartom. Már zsibbad a karom, de azért tartom. Végre jelentkezik Kassa. — Moment, moment, — hajtogatja a Hang. Várok. Hogy életjelt adjak magamról néha beleköhögök a kagylóba. Futnak a másodpercek ... Üjból a Hang. —• Moment, moment Majd: — Kérem, nem tudná megmondani ki hívta önt? — Azt bizony nem — mondom. — Akkor most kit kup csoljak — kérdi a Hang. — Aki hívott, annak a számát kapcsolja. — Ha én azt tudnám — ki hívta önt. — Ne tréfáljon. — Kikérem magamnak, én nem tréfálok — pattogott a Hang. Különben is ne tartsa föl a vonalat... Valami erélyesen kattant és a mai napig sem tudom, ki hívhatott engem Kassáról. jsz. i. j Van igazság Már hónapok óta bosszankodom, sőt olykor káromkodom is amiatt, hogy nem kapok .9 voltos elemet táskarádiómba. Az üzletekből rendre lógó orral távozom. Ma azonban mosolyogva hagytam el az egyik fővárosi boltot. Persze nem azért, mert sikerült hozzájutnom a sokak által keresett áruhoz. Nem, nem erről van szó. Csupán egy szóváltás ingerelt mosolyra, noha az elemvásárlás közbeni mosolygástól már régen elszoktam. Két fiú. lépett be előttem az üzletbe. Ök is etemet akartak vásárolni. Előbb az egyik szólalt meg: — Kaphatnék kérem, kilencvoltos elemet? A kiszolgáló válasza az én Imég fel nem tett) kérdésemre is választ jelentett: — Kilencvoltos elemünk nincs. A fiú láthatóan elszomorodott. Ekkor a másik fiú szólalt meg: — És másfélvoltos elemük van? A kiszolgáló válaszát a két barát egyenlő izgalommal várta. — Másfélvoltos elemünk sincs •— hallatszott a pult mögül. — Van igazság! — szólalt meg felvidulva az első fiú. — Így legalább egyikünk sem rádiózhat! — mondta barátfának, akinek másfélvoltos elemre működő táskarádiója volt. (lülöp) TÓTHPÁL GYULA felvétele
