Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-09 / 7. szám, péntek

KAREL ČAPEK SZÜLETÉSÉNEK 80. ÉVFORDULÓJÁN Jó pályát választott Apró tér a vinoiiradyl vízműtől a vršovicei Eden felé lejtő domboldal aljában, az egykori szőlőskertek helyén. Csendes kis tér, jóformán csak tenyérnyi, köröskörül villasorok zöld kertjéitöl övezve. Az egyik villa kertkapuján két vastábla, mint negyven és egynéhány évvel ezelőtt, rajtuk két név: Karel Čapek, Olga Seheinpflugová. Hányszor csengeltem be itt 1955 és 1965 kötött! S aztán megtekintettem a dolgozószobát, ahol olyan művek születtek, mint a Hordubal és a Fehér kór, a Harc a szalamandrákkal és Az anya, a Krakatit és az Első osztag, a Rabló és a Dášenka, a Makropulosz-ügy és az Olaszországi levelek, a Történelmi görbe tükör és a Betörők, bírák, bűvészek .. . De hát hogyan is ismerkedett meg Karel és Olga? Amikor Olga Scheinpflugovii hét és fél éves volt, meghalt az édesanyja. Tizenhatéves korában Olga mint a smíchovi Svanda Színház fiatal művésznője bevitt Karel Capeknak a Cesta című lap szerkesztőségébe egy elbeszélést, Anyuka meghalt — volt a cime. De Olga nem találta benn a szerkesztő urat. Amikor azután az akkor 29 éves Karel Capek elolvasta a novellát, megtetszett neki. Elment a színházba, hogy találkozzék a szerzővel. Előadás után találkoztak a színészbejárónál. Capek elmondotta, hogy Rabló címen színdarabot írt és megkérte Olgát, hogy olvassa el Mimi szerepét. Csakhamar mély barátság alakult ki közöttük, amely csak 1938. december 25-én az író halálával ért véget. Milyen volt Capek napirendje? Reggel 9-től délután 2-ig rendszerint írt. Majd megebédelt és ismét lepihent. Négy óra előtt felöltözött és elment feleségéért a Nemzeti Színházba. Itt elbeszélgetett ismerőseivel és azután bement a Lidové noviny szerkesztőségébe. Az újságírást tartotta a legfelelősségteljesebb hivatásnak. Nem hagyott fel vele irodalmi karrierjének csúcsán sem. Az újságírás nélkül nem érezte igazán elemében magát, mert nem lehetett volna olvasóival annyira közvetlen kapcsolatban. Kitartóan propagálta a szorosabb együttműködést az újságírók és az írók között, azt szerette volna, hogy az újságírókból széles látókörű írók nevelődjenek ki. Ennek a tendenciának köszönhetjük, hogy anynyi életes irodalmi alkotás jelent meg a Lidové noviny hasábjain szerkesztőinek, B. Golobeknak, R. Tesnolídeknek, E. Bassnak, E. Valentának és másoknak tollából. Éppen a zsurnalisztikának köszönhető, hogy Capek olyannyira megbecsülte a leírt szó és az élőbeszéd hatását és jelentőségét a színpadon és a rádióban. A zsurnalisztikának köszönhető, hogy Capek nem tűrt meg egyetlen színesen felfújt frázist sem. S hála az újságírásnak tartotta fenn azt, ami születésétől a vérébén volt — a meleg, barátságos viselkedést az emberek iránt, a szívélyességet, mellyel a gorombábbakat is leszerelte.' Nem vetette meg a kétkezi munkát sem. Kezeslábasba öltözve naponta másfél, kél órát dolgozott a kertj.ébeu. Mint mondják, nem egyszer beszóltak a járókelők az utcáról: „Tessék mondani, itthon van Capek úr, az író?" Capek csak tagadólag intett a fejével: „Nincs!" — S tovább ásott, kapált, gyomlált a kertjében. KAREL CAPEK Hogyan viselkedtek Capekék idegenben? Ott Capek mindig Olga Scheinpflugovát mutatta be elsőként e szavakkal: „Ez a feleségem — színészn'o és írónő.", Mire Olga asszony hozzátette: „Többet írok, mint a férjem, de nem olyan jól." Érdekes élményben volt Karel Capeknak része a norvégiai Bergenben egy északi útjuk alkalmából. Egy reggel a szobaaszszony közölte velük, hogy újságírók várnak rájuk odalent. Ezek azonban nem " Capekra voltak kíváncsiak. Olga aszszonyt fényképezték, és megkérték az írót, hogy bocsásson meg az úr, de ne lábatlankodjék mindig a művésznő körül. A bergeni színházban ugyanis éppen Olga Scheinpflugová darabját, A kisablakot játszották, és az újságírók szerették volna a szerzőt hazai, bergeni környezetben fényképezni. Capek emiatt a hetedik mennyországban érezte magát. Később, amikor családi körben tréfálkozni akartak vele, vagy fel akarták vidítani, mindig eszébe juttatták: „Emlékezz csak vissza, hogy Bergenben nem álltak szóba veled az újságírók!" Karel Capek ilyenkor mindig odakacsintott a feleségére és megjegyezte: „Legközelebb megint csak oda megyünk nyaralni, ahol valamelyik darabodat játsszák!" Capek külföldön legfeljebb 14 napig érezte jól magát. Aztán elfogta a honvágy és számolni kezdte a napokat, hogy mikor lesz megint otthon. Mert hiszen sokkal jobban örült a hazai irodalmi sikereinek. Külföldi sikereivel kapcsolatban csaknem "személytelenül szokta volt megjegyezni: „Erre szükségünk van." De külföldön sem feledkezett meg hazájáról. Egyszer Svédországban egy erdőben töméntelen mennyiségű tinóru gombára bukkantak, mire Capek vállatvont: „Brdvben, Brno környékén és Szlovákiában kevesebb van ugyan, de sokkal szebbek!" Külföldi és hazai útjain sohasem szállt meg első osztályú hotelban: „Mindenütt egyforma ez, mintha csak Prágában az Esplanadba mennék. Gyerünk, nézzünk meg valami kiskocsmát!." „Külföldön csendesen üldögélt az ilyen kiskocsmákban és figyelte az embereket. De legrosszabb volt vele a dél-szlovákiai csárdákban, vendéglőkben. Amikor ott rázendítettek egy-egy csárdásra, verbunkosra, vagy hallgatóra, nem tudtuk őt elvinni onnan. Egy Nyitru környéki faluban egyszer megszöktünk tőle azzal, hogy bemegyünk a városba. Egy óra múlva visszamentünk érte, s ő még mindig ott ült, mosolygott és hallgatta a cigányzenét, ha nem is értette a magyar nóták szövegét, — emlékezett Olga asszony. Hogy hol mindenütt járt Capek Csehszlovákiában? Csehországban legjobban szerette az Óriás-hegyšég tövében elterülő tájat és az Orlicei hegyeket. Szülőfalujába, Maié Svatoftovicébe (Trutnov közelében) min tlig aggodalommal utazott, at tói félt, hogy nem találja már olyan szépnek, mint fiatal korában. Majd minden második évben leutazott autóval Szlovákiába. Útitervében állandó helyként szerepelt a Tátra, a Kisalföld, ez a nagy lapos síkság, és mindig meglátogatott egy-egy kevéssé ismert tájat. Dél-Szlovákiában szinte megrészegedett a zsíros termőföld illatától. Nem egyszer megállította gépkocsiját a végtelenbe nyúló gabonatáblák között, az országúttól távolabb a mezőn felvett egyegy marok földet, megszagolta és felsóhajtott: „Itt lenne jó kertészkedni!" A nacionalista propaganda hatására kezdetben elég bizalmatlanul nézte az itteni magyarokat, de éppen utazásai közben megismerkedett velük és megszerette őket. „Utazásai során mindig melengette azt a gondolatot és egész életében semminek sem örült annyira, mint hogy az Olaszországi levelek, az Angliai levelek és más útinaplói után megírja a Hazai leveleket is" — emlékezett vissza Olga aszszony. Örömmel foglalkozott ezzel a gondolattal életének utolsó esztendeiben. Ámde egyre feszültebb lett a világpolitikai helyzet egyre jobban kiéleződött, viharfelhők gyülekeztek Abesszínia, Spanyolország, Ausztria, Németország felett — közeledett a második nagy világégés. „Most vívnom kell!" — és önmaga iránti katonai fegyelemmel, önszántából félretette a már megkezdett Hazai leveleket és erősen időszerű, de amellett klasszikus műveket írt, mint amilyenek voltak Az első osztag — a természetes hősiesség, a veszélyben a szolidaritás és az egység szimbóluma. a Fehér kór és Az anya — a jogtalanság, a fasizmus szenvedélyes frázisoktól mentes vádirata. A Hazai levelek feldolgozására már nem kerülhetett sor ... Nincs vajon ennek a világméretekben is nagy művésznek mit mondania a ma ^számára műveivel, emberszeretetével, az irodalmi sznobizmus iránti ellenszenvével, az emberekbe vetett hitével, aktív segítségével minden igazságos és jóakaratú, tettrekész embernek, hogy megvalósíthassák becsületes és jó-szándékaikat? FRANTIŠEK RAVEN Qintér Ferencet, a diószegi kilencéves magyar iskola Igazgatóját több mint egy évtizede ismerem. A CSEMADOK közös munkája hozott össze bennünket. Többnyire gyűléseken találkoztunk, s mert elnökségi tagok voltunk, havonta egyszer mindig összejöttünk. Nem tudok róla, hogy összejöveteleinkről valaha is hiányzott volna. Ha jól emlékszem, mindössze egyszer nem jött el, mégpedig a CSEMADOK országos közgyűlésére, de akkor súlyos gyász érte, az édesanyja halt meg. Az édesanya ötéves kora óta egyedül, verejtékes munkájával nevelté liát és tanítónak képezte ki. Nem volt ez könnyű feladat, de férjének, Ferenc apjának ez volt az utolsó kívánsága. Az apa 1915-ben, a háborít idején halt meg és kis fia már úgy készült a felnőtt életre, hogy tanító akart lenni. Ifjú, majd serdülő kora gonddal volt teli, és mégis akkor taruilt meg énekelni. Anyja, akár a szavakra, a beszédre, úgy tanította a dalra. Olyan asszony volt, aki szerette a munkát és a dalt. A környék összes népdalait ismerte, és a dal iránti szeretetét a fiába oltotta. A fiú a kottát önszorgalomból tanulta meg. Gimnazista korában a vakációt azzal töltötte, hogy járta a falvakat és gyűjtötte a népdalokat. Életének ez volt a legboldogabb korszaka. Akkoriban maga is írt dalokat és megzenésítette őket. Pereszlényben. szülőfalujában jó! ismerték és nemegyszer azért hívták meg az esküvőkre, hogy daloljon, harmonikázzon és derűt, vidámságot vigyen a meghívott lakodalmi vendégek közé. Válság akkor következett be, amikor befejezte a négy gimnáziumot és a tanítóképzőbe akart iratkozni. Ekkor derült ki, hogy Csehszlovákiában nincs magyar tanítóképző. Anyját rábeszélték, hogy adja őt fogtechnikusnak, mert az kitűnő szakma. Ferenc engedelmeskedett anyja kívánságának, de egy fél évnél tovább nem bírta ezt a szakmát. Ügy érezte, nem alkalmas foghúzásra. Ö tanító akart lenni, a gyerekeket ismeretekre és dalolásra akarta tanítani. Szerencsére 1927-ben megnyílik Pozsonyban az első magyar tanítóképző. Későn, november táján értesül, róla. A helyzet úgy áll, hogy egy évet kell vesztenie. Ekkor az egyik tanár azt a tanácsot adja neki, hogy tanuljon magánúton, otthon készüljön a vizsgára és ha itt valaki megbukik, helyébe akkor őt vehetik fel, természetesen, ha sikerül a vizsgája. Sikerflltl így került a tanítói pályára. • Azóta is áll a vártán és tanít. Most, hogy felkeresem a diószegi iskola épületében, az egyik teremben éppen befejezte az énekórát. Igazgatói teendőin kívül énekre tanítja diákjait. Bocsánatot kér tőlem, hogy megvárakoztatott, de — ahogy nevetve mondja —, a dalt be kellett fejezni. Ugyanakkor örömmel közli, hogy iskolájának hetventagú énekkara van. Tavaly csak ötvenen voltak. Azt nfondja, ez a növekedés valószínűleg a galántai Kodply-nypoknak köszönhető, ahol az iskola énekkara tavaly igen szép eredménnyel szerepelt. És*, a siker itthon sem maradt el, amikor a Szlovák iskola énekkarával léptek fel a Szlovák Nemzeti Felkelés és az NOSZF emlékünnepén. — Ez idén lettem hatvanesztendős — mondja elgondolkozva —, közel négy évtizede tanítok, mehetnék már nyugdíjba, de a tanfelügyelő lebeszélt róla, és én hagytam magam meggyőzni; mert mit is csinálnék a gyerekeim, tanítványaim nélkül. El sem tudod képzelni, mily nagy élvezet ezeket a kicsinyeket a negyedik ötödik osztályosokat énekelni tanítani. Ez::k oly boldogan engedelmeskednek, oly szívesen követnek, hogy ilyenkor minden gondomról megfeledkezem. — És tudod' — folytatja —, sikerült végre megalakítani Diószegen a CSEMADOK mellett működő felnőtt énekkórust is. Csak képzeld el, tizenhárom esztendeje küzdöttem ezért, s vágyam végre most teljesült. Még csak két hónapja, hogy létezik ez a kórus, de máris több dalt tanult meg. Hetenként egyszer tartunk próbákat és minden ilyen próbán újabb és újabb tagok jelentkeznek. Eddig ötvenkerten vannak. A CSEMADOK helyi szervezetének évzáró gyűlésén már fel is léptek. Ez a gyors eredmény annak köszönhető, hogy a felnőtt kórus tagjainak zöme egykori tanítványaimból tevődik össze, ' akik nemrég az iskolai kórusban énekeltek. Egy intés elég és tudják, mi a teendő. A dal, amellyel megajándékozza tanítványait, a felnőtt énekkórus tagjait és a hallgatóságot, tulajdonképpen pontos kifejezője annak a ragaszkodásnak, szeretetnek és hűségnek, amit embertársai iránt érez. Beszélgetésünknek most ® amolyan számadás jellege van. Azt mondja, ha visszagondol eddigi munkásságára, legfőbb óhaja mindig az volí, hogy embertársai jól érezzék magukat. Mindenütt, ahol tani

: tott, nemcsak tanítványaival, •hanem a szülőkkel is szoros kapcsolatot tartott fenn. Mindenütt iskolai és községi énekkarokat szervezett, s meg van arról győződve, hogy azokban a községekben, ahol tanított, szívesen gondolnak rá, mert ő is szívesen gondol Libádra, Köhídgyarmatra, Ipolyságra, ahol tanítói pályája során működött, s ahol gyermek- és felnőtt kórusai megalakultak. Pintér Ferenc elmondja, hogy ezek a kórusok nemcsak magyar, hanem szlovák vidéken is létrejöttek. így 48—49 táján, amikor magyar iskolában még nem taníthatott, Korponán, szlovák iskolában tanított, ahol 120-tagú gyermekkórust és 45-tágú felnőtt kórust szervezett meg és tanított énekre. Ha a korponaiak találkoznak vele, mosolyogva a kórusra emlékeznek. Számára ez igazolást jelent, hogy jó pályát válasz• tott. Amikor Korponáról Ipolyságra került a megalakuló középiskolába igazgatónak, a nagy szervező munka mellett volt ideje arra is, hogy az iskolai és a községi énekkart megalakítsa és foglalkozzék vele. Ezzel tartozott Ipolyságnak, mert maga is ott tanult, ott végezte el egykor a gimnáziumot, ahonnan aztán a tanítóképzőbe került. Az énekkarok működésében itt is szép eredményeket ért el. Ilyen körülmények közt érthető, hogy Pintér Ferenc vezetőségi tagja ma a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának és egyben szólamfelelős is. Ott volt az együttes megszületésénéi és részt vett a CSEMADOK harcában, amely évek hosszú során át azért küzdött, hogy ez az énekkar megalakuljon. Részt vett továbbá az ünnepi hangversenyen, amelyet a kórus fennállásának 5. évfordulóján a Cseh-, szlovák Rádió pozsonyi hangversenytermében tartottak. |# ülönősen nagy örömöt jelent számomra — mondja Pintér Ferenc —, hogy az énekkar a várakozáshoz híven igeií szgjpen fejlődik. Ma már több külföldi sikert is elkönyvelhetünk. Többször jártunk Magyarországon, voltunk Lengyelországban, a Német Demokratikus Köztársaságban, s ez idén 'Finnországban is szerepeltünk. Mindenütt szívélyesen fogadtak bennünket, mégis számomra a legszebb élmény a finnországi fellépésünkhöz fűződik. A finnek testvéri szeretettel fogadtak bennünket. — Most az a tervünk — mondja —, hogy a cseh és a szlovák vidékeken megszervezzük fellépésünket, hogy itt is megismerjenek bennünket. Azt hiszem, a dallal lehet a legszebben ismeretséget kötni. Szükségesnek tartom azt is megjegyezni, hogy a szlovákokkal már két ízben szerepeltünk, egyszer a szlovák tanítónők maam énekkarával, másodszor Jiethg JJJ részt vettünk a szlovák ertek- ^^ kari fesztiválon. Most azonban I

smár ötévi tapasztalattal rendéikezünk és gazdag művészi mű- j y, sorunkkal méltó módon bemutatkozhatunk. SZABÓ BÉLA ^ Téli este a moszkvai Vörös téren. (ČSTK - TASZSZ felvétet)