Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-29 / 24. szám, csütörtök

A párt gazdaságpolitikájának időszerű problémai (Folytatás az 1. oldalról) amelyekkel a lakosság félrevezetett, tájékozatlan részét kalandba akarták sodorni. Ez semmiképpen sem segítette a gazdasági fejlődést. Csupán a Központi Bizottság áprilisi plénuma után, amely a pártnak új vezetőséget adott, vált lehetségessé, hogy a pártés az állami szervek erejének és energiájának legalább egy részét a gazdasági problémák megoldására fordítsuk. Kitűztük a feladatot: gátat kell vetni a népgazdaság további romlásának, bizonyos szabályozó elemeket kell érvényesíteni a fejlődésben, fel kell újítani a szocialista gazdaság irányításának olyan alapvető eszközeit, mint amilyen elsősorban az állami terv, és meg kell szilárdítani az irányító szerveket. Másfél évvel az áprilisi és májusi plénumok után a gazdasági fejlődés kérdéseit újból rendszeresen megtárgyalják a párt Központi Bizottságának elnöksége és más vezető pártszervek. A tények azt bizonyítják, hogy a múlt év második felében, amikor a Központi Bizottság májusi irányvonalával összhangban megkezdődött a negatív irányzatok megszüntetésére szolgáló első intézkedések megvalósítása, már elértük az első eredményeket. Husák elvtárs beszámolt erről a Rudé právonak adott újévi interjújában. Ezek az első értékes eredmények természetesen nemcsak a szabályozó intézkedések következményei. Döntő volt elsősorban pártunk vezetőségének erélyes munkája, amelyet a fokozatos konszolidáció és normalizálás érdekében fejtett ki a pártban, az államban és az egész társadalomban. A gazdasági konszolidáció első eredményeit anélkül, hogy túlbecsülnénk, és anélkül, hogy bármiképpen alapvetően megváltoztatnák gazdasági problémáink jellegét, az utóbbi hónapokban végbement fejlődés és pártmunka kétségtelen pozitívumai közé sorolhatjuk. Hazánkban a politikai viszonyok fokozatos konszolidációja következtében gazdasági téren is megkezdődhetett a konszolidációs folyamat szélesebb körű koncepciójának kidolgozása, valamint az utóbbi évek irányítási rendszere és gazdaságpolitikája hatékonyságának elemzése. Ezek a munkálatok azt mutatják, hogy a jelenlegi helyzet alapvető okai a január előtti fejlődést illetően abban rejlenek, hogy nem dolgoztak ki hosszú időre szóló, alaposan megfontolt, reális programot, s nem dolgozták ki a megoldás világos koncepcióját szocialista gazdaságunk továbbfejlesztésének sürgős feladatait illetően. Ebből következett azután a szubjektivista eljárás. A másik ok az, hogy az 1968 és 1969 folyamán fokozatosan bekövetkezett politikai felfordulás éreztette hatását a gazdaságban is. A nem marxista, jobboldali, opportunista politikai irányzatok fokozatosan befolyást gyakoroltak az irányítási rendszer és a gazdaságpolitika szervezésére is, és súlyosan megsértették a szocialista népgazdaság alapelveit, aminek a következményeit most érezzük mindennapos életünkben. A döntő problémák keletkezésének okai Hogyan kerülhetett sor ilyesmire? Hogyan következhetett be mindez? Pártunk már az 50-es évek második felének kezdetén a gazdaságfejlesztés objektív szükségleteivel összhangban előtérbe állította a népgazdaság hatékonyságának kérdését és ennek megfelelően a népgazdaság tervszerű irányítási rendszerének tökéletesítését. 1958ban a párt Központi Bizottsága jóváhagyta a népgazdaság tervszerű irányítása tökéletesítésének elveit. Ez annak Idején igen progresszív meglátás kísérlete volt. Sokan emlékezünk arra, hogy bár az egész rendszer nem volt ideálisan kiegyensúlyozott, egyes alapelvek hatálybalépésük első időszakában már meglepő eredményt hoztak. Említésre méltó, hogy az 1959-es évre szóló vállalati tervjavaslatok még a terv öszszeóllítására kiadott központi gazdasági irányelvnél is progresszívabbak voltak. Ezt nem tapasztaltuk mindaddig, és sajnos azóta sem. Amikor 1960-ban megkezdődtek a nehézségek, az ügy kárára feledésbe merültek a Központi Bizottság által 1958-ban jóváhagyott elképzelések. Teljes mértékben felújult a népgazdaság régen bírált szervezési és irányítási rendszere. Mint ismeretes, a kevéssé reális koncepciókon és feladatokon alapuló harmadik ötéves terv széthullott. A harmadik ötéves terv széthullását és a régi irányítási rendszernek gyakorlatilag teljes felújítását követő időszak nem hozott megoldást. Éppen ezért újból felmerült az irányítás tökéletesített rendszerének gondolata. 1965 jenuárjában a népgazdaság előző extenzív, kevéssé hatékony fejlődésének elemzése alapján a párt Központi Bizottsága kimondta a gazdasági reform objektív szükségletét és meghatározta annak elveit. Előtérbe állította azt a feladatot, hogy növelni kell a népgazdaság hatékonyságát, és ezzel összhangban megfelelő módon tökéletesíteni kell a népgazdaság tervszerű irányítási rendszerét. Lényegében az állami népgazdasági terv irányító és szervező szerepének megszilárdításáról és javításáról volt szó, megismerő és programfunkciójának tökéletesítésével együtt, valamint az áru—pénzkapcsolatok célszerű kihasználásáról. Az irányítási rendszer elveinek fontos célja volt a vállalati és egyéni anyagi érdekeltség és kezdeményezés növeléséhez szükséges feltételek megteremtése, természetesen mindig úgy, hogy ez az érdekeltség és kezdeményezés összhangban legyen a szocialista gazdaság és a szocialista társadalom javával, amint az állami terv kifejezi. A tökéletesített irányítási rendszer elveinek érvényesítése kezdeti időszakában — nagyjában az 1966 és 1967-es évek időszakáról van szó — néhány fontos pozitív elemet hozott a gazdasági fejlődésbe. Mindenekelőtt nagymértékben megélénkült a gazdasági dolgozók, az üzemi és vállalati dolgozók alkotó szellemű gazdasági tevékenysége. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a párt gazdasági politikájának vonala a dolgozók széles aktívájának ügyévé vált. De még mielőtt ez az erőfeszítés nagyobb mérvű pozitív eredményeket hozhatott volna a gazdasági reform megvalósításába és fejlesztésébe — főként az elméleti front terén —, ártalmas opportunista és revizionista irányzatok merültek fel. Az 1968. évi politikai fejlemények lehetővé tették, hogy fokozatosan érvényesüljön a gazdasági reform olyan felfogása, mint a szocialista piacgazdaság „új modelljének koncepciója". Ez a felfogás tagadta. a tervszerű arányos fejlesztés törvényének objektív hatását. Nem tartotta tiszeletbena szocializmusnak azt az alapvető előnyét, hogy a termelőeszközök társadalmi tulajdona alapján megvannak az objektív feltételek a gazdasági fejlődés központi és racionális tervezésére. Az egyoldalúság következményei, az opportunizmus módszerei Ezzel ellentétben a piac hatására számítottak, amely önmagában mindig ösztönösen és vakon hat a gazdaság távlati hatékony fejlődése szempontjából. Emellett egyes közgazdászaink elméleti felkészültségére, a problémákhoz való közeledésére jellemző volt, hogy tudatlanságból vagy leegyszerűsítve a dolgokat nem a kapitalista országok jelenlegi fejlődési szakaszának magasfoküan szervezett monopolista piacát vették például, hanem inkább a monopol gazdálkodás előtti piaci formákat, amelyek a szabad versengés időszakában álltak fenn. Ahelyett az eredeti tétel helyett, amely szerint a szocialista gazdaságban el kell érni a terv és a piaci kategóriák hatásának szintézisét, egyre inkább hangsúlyozták a piacnak mint a gazdasági fejlődés szabályozójának a szerepét. A terv funkcióját szüntelenül háttérbe szorították olyannyira, hogy a népgazdasági terv ténylegesen csupán informatív eszközzé vált és nem volt kötelező Ugyanakkor azt az elméletet hirdették, sőt gyakorlati kísérletek is történtek arra, liogy szakítsák el egv,mástól és két egymástól független szférát alakítsanak: vállalati és központi szférát, s ezáltal alapjaiban megszegjék a szocialista gazdaság irányításában a demokratikus centralizmus alapelvét. Szervesen ide tartoztak az állami tulajdon gyengítésére irányuló kísérletek az iparban és az építőiparban, és az ennek az iparnak vállalati, csoporttulajdonra való átalakítására történő kísérletek. A gazdasági eszközök rendszerének önálló életet szántak, a gazdasági eszközöket és hatásukat elszakították a gazdaság tárgyi problémáinak megoldásától. Nem léptek fel komolyabban, nem harcoltak az akkori pártvezetőség ilyen ártalmas, veszélyes koncepciói ellen. A jobboldali, opportunista erők fő támadása a párt vezető szerepe ellen irányult a népgazdaság irányításában is. A népgazdaság kiépítésében és irányításában pedig a demokratikus centralizmus ellen. Ugyan mi mást jelentett volna a munkástanácsokról, a „vállalatok irányításának demokratizálásáról", a vállalati igazgatók választásáról hangoztatott demagógia. Mi mást jelentettek volna azok a kampányok, amelyeknek a célja az volt, hogy a szakszervezeteket szembe állítsák a párttal, a kormánnyal? Mi mást jelentettek volna azok a kísérletek, hogy megalakuljanak a vállalati tanácsok országos szervezetei, hogy új társadalmi struktúra létesüljön a párt mellett, a párt ellen? Mi más lett volna és milyen más célokat követett volna az a féktelen bírálat, amellyel pártunk 20 évi munkáját ostorozták a szocialista építésben és felnagyították a szocialista állam gazdasági szervei munkájának fogyatékosságait. Mindez az irányítási rendszer megbontását célozta. Ezeknek az akcióknak az ihletői és szervezői nagyon jól tudták, terveik sikerének fő feltétele az, hogy megfosszák a pártot az ország gazdasági fejlődésére gyakorolt döntő befolyásától, megfosszák az üzemekben és vállalatokban levő pozícióitól. És mi mást jelentettek volna az állami népgazdasági terv, a népgazdasági tervek kötelező ereje elleni támadások, azok a törekvések, hogy gyengítsék a tervnek mint a szocialista gazdaság fő irányító eszközének a szerepét, amellyel a szocialista államhatalom a népgazdaságban akaratát és irányító szerepét érvényesíti? Mi mást célzott volna a piac és az árupénz viszonyok szabályozó funkciójának egyoldalú hangsúlyozása a szocialista gazdaságban? Azt, hogy ösztönösséget vigyenek be és megerősítsék ennek elemeit a népgazdaságban. Röviden jellemezve ez az örökség maradt a párt új vezetőségére gazdasági téren. S ha ehhez még hozzászámítjuk gazdasági fejlődésünk előző, már évek óta tartó problémáit, megértjük, milyen súlyos problémák megoldása előtt állunk. Társadalmunk utóbbi években végbement fejlődésének és a XIII. kongresszusig terjedő fejlődésének elemzése, amelyet pártunk most készít elő, bizonyára mélyrehatóbban rávilágít azoknak a fogyatékosságoknak, tévedéseknek és hibáknak az okaira és gyökereire, amelyek a népgazdaság fejlesztésének irányításában addig fordultak elő, mielőtt a társadalmi fejlődésben aktívan felléptek volna a nyílt antiszocialista erők, melyek szocialista fejlődésünk felforgatására törekedtek. Ha azonban a jövőben el akarjuk kerülni e tévedéseket és hibákat, és ha folytatni akarjuk mindazt, ami pozitív volt, amit sokszor drágán megfizetett tapasztalatok árán értünk el, akkor gondosan kell mérlegelnünk és minden összefüggésében értékelnünk kell annak a gazdasági reformnak a lefolyását, amelyet a Központi Bizottság 1965 januári határozatának elvei alapján kezdtünk meg. A gazdasági propaganda és a párthatározatok Ha nem akarjuk, amint mondani szokás a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni, ha nem akarunk visszatérni az 1961— 1964. évek bénaságához, gazdasági pangásához, akkor mindenekelőtt különbséget kell tennünk a január előtti évek gazdasági propagandája között, valamint a párt és állami szervek állal jóváhagyott határozatok között. Hisz mindnyájan emlékezünk arra, hogy a gazdasági propaganda az úgynevezett „célmegoldás" hangsúlyozásával s gyakran idealizálásával, a konkrét tárgyi problémák figyelmen kívül hagyásával milyen erős nyomást gyakorolt a gazdasági reform meggyorsítására. E reform megvalósításának bonyolult problémáit a támadások légkörében oldották meg, szemére vetve az állami és gazdasági apparátusnak régi dogmatikus szemléletét a népgazdaság irányításában, mely gátolja a gazdasági reformot. Ezért komoly elemzések alapján kell értékelnünk, mely hibák és tévedések fakadnak ismerethiányból, tapasztalathiánybői, és hogy a párt- és állami határozatokba milyen mértékben kerültek be a revizionista elemek, mint annak az ideológiai diverziónak az előhírnökei, amely nyílt fellépéshez készítette elő a talajt a maga számára, természetesen nemcsak gazdasági téren. Ezekből a szempontokból kell értékelnünk azokat a hibákat, amelyekre például a bruttó jövedelem elvének, valamint a bruttó jövedelemből való egységes befizetések bevezetésével került sor, amely a vállalatok munkája hatékonyságának objektív mércéjeként volt hivatott szolgálni. Ugyanilyen felelősségteljesen kell elbírálni, hogy a gazdasági reform meggyorsítására gyakorolt nyomás közepette milyen helyzetben született meg a nagykereskedelmi árak gyors átépítésének a terve, mennyiben állapították meg helyesen vagy helytelenül ehhez a feltételeket, és milyen mértékben éltek vele vissza a vállalatok. Hasonlóképpen részletesen kell foglalkoznunk egyes olyan további intézkedésekkel és ezek okaival is, amelyek oda vezettek, hogy nem jött létre a feltételezett és szükséges gazdasági nyomás a vállalatok irányában; mi és milyen mértékben befolyásolta a vállalatok jövedelmének helyzetét, és miért került alapvető ellentétre sor az újratermelés anyagi és értékbeli vonatkozása között. Másrészt teljesen egyértelműen és elvhűen el kell határolnunk magunkat attól, amit gazdaságunkba az 1968-as évnek és az 1969-es év elejének politikai fejlődése hozott. Ebben az időben a társadalmi fejlődést nem irányította többé hatékonyan a párt; a pártvezetőség nem teljesítette feladatát az egyes társadalmi csoportok, osztályok és nemzetek érdekeinek egyesítésében, pedig e tevékenységben a párt teljesen pótolhatatlan. A párt az egyik pozícióját a másik után, egyik működési terét a a másik után adta fel. Súlyosan megsérültek a népgazdaság állami központi irányításának a gyökerei, és meggyengült a kormány irányítási munkája. Mivel a párt elvesztette vezető szerepét a szakszervezetekben, egyes szakszervezeti szövetségek vezetőségébe és szerveibe jobboldali, opportunista elemek férkőztek be. Ezek az erők olyan politikát hirdettek és kezdtek megvalósítani, amelynek értelmében nem vállaltak többé felelősséget az értékek létrehozásáért. Azt hirdették, itt az ideje annak, hogy minden régi bér- és szociális problémát egyszeriben megoldjunk. Sem a párt vezetősége, sem a kormány nem tudott hatékonyan fellépni az ilyen fejlemények ellen. Inflációs fejlődés indult meg. A régi, január előtti gazdasági problémák tovább bonyolódtak. Ilyen körülmények között, amikor a gazdasági mutatók, a nyugdijak és a bérek gyorsan változtak, — amit a hatékonytalan ár- és bérszabályozás is lehetővé tett —, az állami népgazdasági terv nem teljesítette többé szabályozó szerepét a társadalmi termelés forrásai kialakításában és elosztásában. A források összetételét és elosztását egyre inkább az egyensúlyát vesztett piac határozta meg. A termelés és a nemzeti jövedelem növekedésének aránylag megfelelő dinamikája 1968-ban és 1969-ben is folytatódott, de a régi gazdasági problémák megoldása szempontjából elvesztette értékét. Nem használták ki. Ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy kötelező állami népgazdasági tervvel kell irányítanunk a bővített szocialista újratermelés folyamatát. A terv a kulcsfontosságú pontokban meghatározza a jiemzeti jövedelem kialakítását és szétosztását szoros összefüggésben az újratermelés anyagi és értéktényezőjével. Az ilyen megoldás megakadályozza, hogy a gazdasági fejlődésben tovább mélyüljenek az inflációs jelenséged és ezeket fokozatosan felszá

a móljuk. Az idei terv célkitűzései Elvtársaki Az ez évi állami népgazdasági terv Igy akarja megoldani a mai gazdasági helyzetet. Természetesen a tervben nem tudtuk a népgazdaság valamennyi területének problémáit egyenlő minőségi szinten megoldani. Az a tény viszont, hogy ebben az évben már kötelező állami népgazdasági terv alapján dolgozunk, tagadhatatlanul a Központi Bizottság májusi és szeptemberi ülése után megkezdett konszolidáció pozitív eredménye. Az elmúlt év második felében a népgazdaság jobb ütemben fejlődött, mint 1969 első felében. A terv feladatai alapvető megoldása és a terv reális volta éppen a fejlődésnek eme pozitívumából, elsősorban a termelés és a munkatermelékenység gyors növekedéséből, a munkatermelékenység és az átlagbérek közti fejlődés gazdaságilag jobb arányának eléréséből indul ki. Az 1970. évi terv fő célja, hogy megkezdjük a népgazdaság alapvető viszonyainak egybehangolását, mivel ezeket különösen az utóbbi két év alatt megbontottuk, továbbá, hogy rendet és szervezettséget biztosítsunk a gazdasági életben. Elsősorban a hazai piac, a beruházások és a külkereskedelem nehéz problémáit kellett megoldani, de ugyanakkor biztosítanunk kell a népgazdaság szükségleteit a tüzelőanyag, az energetika, a közlekedés stb. terén. Nagy nehézségek vannak a hazai piacon. Ezeket elsősorban az üzemek bevételének és a lakosság bevételének az elmúlt két év alatti fejlődése okozza. Ezek a nehézségek a bérszabályozás beszüntetésével összefüggésben és sok ösztönös, nem (Folytatás az 5. oldalon)