Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-27 / 22. szám, kedd

Egy haláltábor borzalmai SZEMTANÚ VISSZAEMLÉKEZÉSE Huszonöt évvel ezelőtt szabadult fel a hitleri rémuralom alól azoswiecimi (auschwitzi) haláltábor. Leírni is nehéz mindazt a sátáni módon kieszelt és végrehajtott borzalmat, amelyet a szerencsétlen íoglyok itt átéltek és átszenvedtek. Gyakran elfog a kétség: vajon elhiszik-e azokat a hitleri szörnyűségeket azok, akik nem voltak Ilyen táborban, akik nem hallották a megkínzottak jajveszékelését, akik nem látták a szörnyű kínzásokat .. . Tíz, hónapot töltöttem a Gestapónak e poklában. Az említett kétségeim miatt itt csak töredékét írom le azoknak a borzalmaknak, amelyek ott naponta programszerűen ismétlődtek, és amelyek 5 millió ártatlan ember életét követelték... Hetven foglyot zsúfoltak öszsze egy-egy vagonban. Háromnapos út után, étlen-szomjan utazva érkezett meg a halálvonat 5000 politikai fogollyal Birkenauba. Innen gyalogosan hajtottak bennünket az auschwitzi megsemmisítő táborba, ahol nyomban megkezdődött a kiválasztás, hogy kik mennek azonnal a gázkamrába, onnan n krematóriumba és egyelőre kik rabszolgamunkára. A kiválasztást dr. Mengele, a tábor rettegett orvosa végezte. Hüvelykujjával hol jobbra, hol balra intett az eléje került foglyokra mutatva aszerint, hogy az illetőt krematóriumba juttatja vagy egyelőre rabszolgamunkára vezényli. A válogatás után nyilatkozatot kellett aláírnunk, hogy a hitlerizmus ellenségei vagyunk. Aláirtuk szó nélkül, mert valóban mindannyian azok voltunk. Ezután egy nagy helyiségbe tereltek bennünket, ahol lenyírták a hajunkat, karunkra számot tetováltak, és rolettavászonból készült kék-fehér csíkos nadrágot, zubbonyt és sapkát kaptunk. Aztán betereltek — lehettünk vagy 300-an — egy barakkban, amelynek parancsnoka egy rossz kinézésű lengyel fogoly volt. Átvett bennünket, számunkat bejegyezte egy füzetbe és németül a következőt mondta: „Mától kezdve nincs nevetek, csak szám vagytok. Mától kezdve megszűnt számotokra apa, anya, feleség, gyermek. Állandóan csak magatokra gondoljatok. Vizet a barakkban ne igyatok, mert két év alatt a víztől 5000 fogoly meghalt. Most megkapjátok a kenyéradagot és a szobaügyeletesek megmutatják helyeiteket". Elszörnyedtem. Hát lehetséges, hogy ne gondoljak jő anyámra, leányomra, testvéreimre? Nem sok idő telt el, és rájöttünk, hogy az említett lágerfelügyelőnek igaza volt. Minden percben valóban csak magunkra gondolhattunk .. . Az ébresztés reggel négy órakor szirénával történt. Utána berontottak a szobaügyeletesek és gumibotokkal ütlegelve terelték ki a foglyokat az udvarra. Fagyban, esőben reggel 6 órától este 6 óráig szakadatlanul dolgoznunk kellett. Erdőt irtottunk, villanyerőművet építettünk, majdnem éhen és szomjan. A táborban kéthetente volt ún. „muzulmán-vizit". A Gestapo muzulmánoknak nevezte azokat a foglyokat, akik munkaképtelenekké váltak. Akiről a tábor orvosai kimondták, hogy „muzulmán", azt elkülönítették, és másnap vitték a-krematóriumba. A szökést megkísérlő foglyokat előbb egy szűk gödörbe tették, ahol sem leülni, sem mozdulni nem lehetett, majd később — mikor elvesztették eszméletüket — a tábor bejárati kapujára akasztották őket fel. Az áldozatokat csak akkor vették le, amikor testük már oszlásnak indult. Az öngyilkosság napirenden volt. A magasfeszültségű áram vezetéke alacsonyan húzódott a tábor falán. Erre vetették rá magukat a meggyötört foglyok, hogy véget vessenek a szenvedésnek. A tömeggyilkos dr. Mengele tábororvos élő foglyokon a legborzalmasabb kísérleteket hajtotta végre. Vízbe állított nőket, gyerekeket, a vizet elektromos berendezéssel megfagyasztotta, hogy megállapítsa, meddig bírja az ember az ilyen fagyasztást. Hasonló kísérleteket hajtott végre a foglyokon mérges gázokkal, és számtalan foglyot gyilkolt meg injekciós kísérlettel. A krematórium éjjel-nappal működött. Volt olyan nap, amikor több ezSr embert pusztítottak el. Hogy mit jelentett számunkra, amikor 25 évvel ezelőtt megjelentek a táborban a szov-. jet katonák? Zokogtunk örömünkben és velünk együtt sírtak ők is. A felszabadulást követő néhány óra múlva fűtött teherautók álltak meg a barakk előtt. Előbb fürdőbe szállítottak bennünket, fertőtlenítettek, majd a sosnowicel katonai kórházba szállítottak. Hat hét múlva kerültem haza a megújhodott Csehszlovákiába, szülővárosomba, Rimaszombatba, de még ekkor is nagyon rossz állapotban voltam. A fasizmus szörnyűségeiről ma is beszélni kell, mert a világ különböző részein még ma is megtalálható a fasizmus maradványa. Tömegesen börtönöznek be kommunistákat, ítélnek el hosszú szabadságvesztésre, sőt kl is végeznek. A tőkésországokban tovább folyik a lázas fegyverkezés — úgymond — a kommunista veszéllyel szembeni védelem céljából. Harcolni kell tehát minden erőnkkel a háborús uszítók ellen, az általános leszerelésért, az atomrobbantások beszüntetéséért, végül az atomfegyverek elpusztításáért, a világ valamennyi népének szabad, független és boldog életéért. Ez ma korparancs, ez ma mindannyiuk feladata, kötelessége. Tanuljunk a múlt szörnyűségeiből és gyűlöljük a fasizmust! KOZINER IMRE, Rimaszombat A terez ín i emlékmű tervei Az Éger partján fekvő Terezin egykori erődjét a poroszok és csehek támadása ellen építette II. József 1780-ban, de a vár sohasem szolgált háborús célt. Komor falai között katonai és politikai foglyok raboskodtak. 1940-től pedig ez volt a a németek legnagyobb gyűjtőtábora. 1941-ben zsúfolásig megtelt a fasizmussal ellenkező politikai elveket valló csehszlovák állampolgárokkal. S a fajüldözés áldozataival, cseh és morva zsidókkal. 1942-ben az egész városból kitelepítették a régi polgári lakosságot, s jóformán a német megszállástól szenvedő egész Európa területéről ide szállították a koros, s a tudomány vagy a művészet terén kiváló zsidókat. Ez az óriási gettó tulajdonképpen gyalázatos álcázás volt, a hitlerizmus féktelen tébolyának mentegetőzése a világ közvéleménye előtt. Valójában nem volt egyéb, mint a pokol előtornóca, ahonnan a végzetes út a haláltáborokba vezetett. Kétszázezernél is több foglya közül negyvenezren még itt haltak meg. Számosan vesztették életüket a 44-től épülő LltoméHce közelében fekvő földalatti üzem munkálatainál, melynek a németek a Richard Bánya fedőnevet adták. Az emberségnek s a kegyelet érzésének öszönzésére 1968ban nyilvános pályázatot írtak ki a volt terezínl tábor urbanisztikai, építészeti és művészeti megoldását szolgáló nagyszabású emlékműre. A nemes eszmei tartalmú alkotás értelme: rámutatni az ártatlan milliók életére törő erőszak embertelenségére. A cél, hogy tanúságot állítson a második világháború ádáz korszakának. S hogy hasonló barbárságtól óvja a fiatal nemzedéket. Megszívlelendő mondanivalója: hogy kölcsönös megértésre, egymás megbecsülésére, tartós békére intse az embereket. A tizenhárom benyújtott mű közül az első díjjal Ladislav Chochola építész, Jozef Lacko szobrászművész és Jlŕí Navrátil akadémiai építész kollektívájának tervét tüntették ki. A második díj nem került kiosztásra. A harmadik díjban Ladislav Kníttl építész és Ladislav Kozák akadémiai szobrász munkaközössége részesült. Ezen kívül még öten kaptak jutalmat. A Művészet Házának egyik első emeleti termében kiállított dokumentáris fényképfelvételek, rajzok s kicsinyített modellek szemléltetik a megvalósítandó tervet. A kis erőd előtt fekszik a Nemzeti Temető7 melyet 1945-ben létesítettek. A felszabadítás után foltos hagymázban elhunytak, s a megelőzőleg halálba kergetett szeren csétlenek kihantolt hamvai pihennek itt. Ettől balra ünnepélyek megtartására alkalmas tér terül el. A jobboldalon szürke gránittal és bronzzal borított hatalmas betonobeliszk uralkodik a táj fölött A gettó halottai a zsidó temetőben fekszenek, mely két részre oszlik. Középen a krematórium áll, balra a Nemzetközi Fasor húzódik, jobbra, a nyugati oldalon a traventinből faragott nagyméretű modernül stilizált hétkarú gyertyatartó látható. A harmadik díjat nyert terv a gettó áldozatainak emelt emlékmű. A mauzóleum képezi itt az építészeti dominánst. Az erőd várárkában, a Prágába vezető főútvonal mentén a domborművekkel díszített, két, szögben egymás felé for.duló ótestamentumi stilizált bronz törvénytábla az emberségre nevelő törvények megszegésének jóvátehetetlen következményeit hirdeti. Bárkány Jenöné 1970 1. 27. C

ukorkát vettem a fiamnak. Egyszerű karamellát, melyből 10 darab van egy csomagban. Mindezt persze nem azért említem, hogy kérkedjem, milyen jó apa vagyok. Nem, erről szó sincs. Ezt hároméves Ham is közölte velem — már az első szem elfogyasztásakor. Pontosabban szólva: elfogyasztása előtt. Az elfogyasztást ugyanis a cukor kicsomagolása előzte meg, az pedig nem ment úgy. ahogy a gyerek elképzelte. A csomag felbontásával nem volt baj, de az egyes szemekhez hozzájutni bizony nem tudott, mert a papír lefejtése egyáltalán nem volt könnyű dolog. Egy része rajta maradt a cukron. Méghozzá úgy, hogy egy hároméves gyerek joggal vélheti, a papírdarabot a cukor szervas részének. Meg is kérdette a fiam: „Ugye, ennyi papírt szabad megenni?" Ehető papír?! — Dehogy szabad! — hangzott atyai válaszom, s máris kezembe vettem a cukorkaszemet, hogy lefejtsem róla a ráragadt papírt. Próbálkozásom, sajnos, eredménytelen maradt. Azt hittem, véletlenül éppen olyan cukorka akadt a kezembe, melyre a szokottnál jobban ráragadt a papír. Ezért egy óvatlan pillanatban eldobtam a bosszúságot okozó cukorkaszemet s egy másikat igyekeztem kiszabadítani a csomagolásból. Ez a próbálkozásom sem járt eredménnyel. Sőt, a harmadik, negyedik szem cukorkáról sem tudtam teljesen lefejteni a papírt. Végül, hogy a gyerekbőgést elkerüljem, kénytelen voltam fiam kérdésére ezt válaszolni: — Persze, hogy ennyi papírt meg szabad enni. R

emélem, a „szakembereknek" is ez a véleménye, máskülönben nem árulnának ilyen csomagolású cukorkát —fü— Az állampolgársági törvény kérdőjelei Decemberben több szlbvJkial származású prágai ismerősöm azzal a kérdéssel fordult hozzám, mondjam meg, mitévő legyen, milyen állampolgárságot válasszon. Maradjon-e szlovák állampolgárnak, vagy eWnyben részesítse a cseh állampolgárságot, ami az életben előforduló ügyes-bajos hivatalos ügyek szempontjából lenne indokolt. Őszintén szólva, a kérdésekre nem lehetett egyöntetű választ adni, hiszen az emberi sorsok a családi kapcsolatok és az egyéni tervek annyira befolyásolhatják a választást. Tény, hogy azok, akik nem laktak abban az országrészben, ahol születtek, a december 31-e előtti napokban kissé kényszeredetten keresték fel az illetékes hivatalt, illetve azzal a tudattal hagyták nyitva ezt a kérdést hogy „nekem elegendő az egy állampolgárság, lesz, ahogy lesz, maradok annak, ami vagyok". Arról, hogy évek múltán amikor sürgős ügyekben gyorsan szükség lesz az állampolgárságot igazoló okmányra, s annak beszerzése miatt esetlee munkanapokat kell eltölteni — az útiköltségről nem is szólvapl. Chebből Kassára kell utazni az okmányért vagy fordítva —, még nem is gondolkoztak. Emlékszem, amikor a törvénytervezetet megvitatta a parlament, néhány képviselő megállapította, hogy a javaslat bonyolult. Néhányan a törvénytervezet ellen szavaztak, huszonhat képviselő tartózkodott a szavazástól. 164-en pedig megszavazták a tervezetet — tehát a törvény megszületett Mivel az elmúlt évben — s mikor nem? — az embereknek ezer más gondja volt, mint jövendő állampolgárságukról gondolkozni, érthető, hogy a törvénnyel járó hivatalos formalitásokat az év utolsó napjaira hagyták. Ugyanis a törvény azt is megszabta, hogy a döntést az embereknek december 31-ig meg kell tenniük. Több csehországi napilap beszámolt arról, hogy egyes nemzeti bizottságok nem készültek fel erre az aktusra, nem voltak nyomtatványok, stb. A napilapok — köztük az Oj Szó is — eleget téve kötelességüknek, már december első felében interjúkat közöltek, amelyekben az Illetékesek részletesen ismertették a törvény gyakorlati végrehajtásának módját. De úgy látszik, az interjúkat kevesen olvasták, s hatásuk kicsi volt. A tapasztalatok azt mutatják, hogy azok, akiket lakhelyük szempontjából érintett a törvény, nem tartják elsőrendű kérdésnek azt, hogy egyszerre két állampolgársággal rendelkezzenek: egy csehszlovákkal és egy csehvel, illetve szlovákkal. Az állampolgár egyes nyomtatványok kitöltésénél is fogas kérdés előtt áll: mi is vagyok tulajdonképpen? Elegendő-e, ha beírom, hogy csehszlovák állampolgár vagyok, vagy hozzá kell-e még írnom, hogy az államszövetség melyik tagországához tartozónak tekintem magamat? Felvetődik a kérdés: szükséges-e a megkülönböztetés? A R mié právo a minap ugyancsak felhívta a figyelmet arra, hogy talán elegendő lenne egy állampolgárság — a csehszlovák. Bonyolult helyzet alakult ki az iskolákban, hiszen a bizonyítványokon fel kell tüntetni az állampolgárságot. Sok példa van arra, hogy az érintett szülők többsége állampolgárságát nem „rendezte" az új törvény szerint. A Cseh és a Szlovák Oktatásügyi Minisztérium, tekintetbe véve a kialakult helyzetet, megállapodott abban, hogy a bizonyítványokra és egyéb iskolai okmányokra az állampolgárságot szóban így tüntetik fel: Csehszlovák Szocialista Köztársaság. Más föderallzált országokban sem részletezik az okmányokon, hogy az emberek az államszövetség melyik tagjának a polgárai. Véleményem szerint az illetékes törvényhozó szervek tanulmányozhatnák az új állampolgársági törvény gyakorlati alkalmazása terén szerzett tapasztalatokat, főleg azt, hogy az emberek számára fontos-e ez a megkülönböztetés. Fontolóra kell venni, nem lenne-e elegendő egy állampolgárság, ami ugyancsak kifejezné a lakosság tudatos állampolgári viszonyát a Csehszlovák Szocialista Köztársasághoz. SOMOGYI MÁTYÁS Ukrán—magyar együttműködés színíiázaiünaan Ha két, egy hazaban élő nemzetiség kulturális Kapcsolatot tart fenn és azt a lehetőségekhez képest még fejleszti is, nagyon örvendetes dolog. A két nemzetiség apraja-nagyja megismerheti egyrrtást a kultúrán keresztül, közelebb kerül egymáshoz, barátságok szövődnek és ez mind nagyon jó. Ilyen kultúrkapcsolat alakult ki az 1969J70-es évaddal az eperjesi Ukrán Nemzeti Színház és a komáromi Magyar Területi Színház között. A színház, mint ismeretes, L. Ny. Tolsztoj „ANNA KAREN1NÁJÁNAK" rendezésére hívta meg Jozef Felbabát, az UNSZ művészeti vezetőjét, a „Kiváló Munkáért" érdeméremmel kitüntetett rendezőjét, akt gyönyörű előadást produkált Komáromban, mint arról lapunk hasábjain már be ls számoltunk. A MATESZ továbbra is számol a kitűnő rendező vendégrendezéseivel. Az eperjesi Ukrán Nemzeti Színház dramaturgiája ugyancsak tett egy kedves gesztust a magyar testvérnemzet Jelé, amikor legkisebb nézői részére színre hozta — ugyancsak fozef Fefbaba rendezésében — Siposs Jenőnek, a MATESZ tagjának .,/AVÖRFACSKA" cimü mesejátékát, melyet az író Tompa Mihály költeményéből dramatizált és amelyet szlovák nyelven is kiadtak már. A jávorfácska eperjesi előadásának díszleteit és jelmezeit L. Šestina, a kassai Állami Szín/Táz tervezőművésze készítette vendégként, gazdag képzelőeróvel és hűen a mese gondolatvilágához. A szerzőt, aki a darab bemutatóján vendégként megjelent, az ukrán fiatalok, nézők, valamint a színház kollektívája meleg ünneplésben részesítette. Tompa Mihály halhatatlan költeményének színpadi változata alkalmat adott arra, hogy a kis ukrán gyermekek megismerhették a nagy magyar költőt és az előadás végét követő taps jelezte is, hogy nagy siker volt Eperjesen a Jávorfácska. Képünkön a darab egyik kedves jelenete, a király, és leányai: (balról jobbra) O. Ballová, H. Ivanöina, f, jakub, A. fuhásová. S. J.