Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-25 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó

HUMÁNUM ÉS ELKÖTELEZETTSÉG IFolytatás a 9. oldalról ) — a sajátos út keresése. A sajátos út pedig magában foglalja o sajátos hagyományok, sajátos múltból eredő, tehát a történeti determinációk tényeit, sőt a sajátos adottságok új szintézist igérő perspektíváját is ľ Persze, s ki tagadhatná?, vannak - azonosságok is. Olyanok, amelyek mindenütt jelen vannak a közép-európai tájnak az életében, a történetében, vannak közös vonások, közös hagyományok és közös célok, de ezek a különbözőségeket nem képesek megszüntetni. Legföljebb letagadhatják és a letagadás még sosem használt a humánumnak. A realitás: az életnek a szüntelen, napról-napra való mozgása, a társadalmi struktúráknak, formációknak az alakulása nem úgy történt, hogy csak a nemzetiségi irodalmakra ható román társadalom, vagy csak a szlovák és csak a cseh, szerb, macedón és horvát társadalom alakult, vagy hogy „egyformán" alakultak volna, köztük, velük alakultak o magyar nemzetiségek is, akiket többek között irodalmaik legalábbis jellemeznek. A szocializmus útjára tért nemzetekkel közösen és tőlük is determináltan, s rájuk visszahatva alakultak a nemzetiségi csoportok is, ami persze az irodalmaikra mélységesen hatott. Mogycr irodalmak vagyunk. De nem hatott volna pl. magyar költészetünkre az, hogy mi románból fordítunk, ti csehből és szlovákból, és Tolnai Ottóék, vagy Ács Károlyék Jugoszláviában szerbből, macedónból, horvátból? Amitől, persze, még nem szűntünk meg magyar költészetként, sőt hiszem, — magyarokként lettünk többé. Mert hiszen arról nincsen szó, hogy irodalmakat valahogy gépiesen össze lehetne keverni. Mindegyik irodalom önmagában egy struktúra, volóság, cdekvációkkal és elkülönülésekkel a sajátosak révén a párhuzamos irodalmaktól. Itt van azután a kényes kérdés, van-e „határok fölötti és időtlen magyar irodalom? Először is az időtlenben nem hiszek. Csak az alakulóban, változóban, determináltban. Itt pedig olyan fajtájú magyar irodalmak alakultak, amelyek bár egyek a nyelvben, egyek a hagyományban, de már nem azonosak egymással. Minimálisan abban nem, hogy azon az államiságon belül tükrözik a nemzetiségi és nemcsak a nemzetiségi emberi viszonyulásokat, és a valóságot, amely legköznapibb és legkomplexebb kérdéseinkre ad feleletet. S bár nem azonosak egymással, az „ötágú síp" hangjai mégis mélységesen egymáshoz kötöttek - a küiönbségek és kötöttségek — alkatban, az érzékelésben, az élő nyelvben. Bár hót a nyelv is mind a három országban nagyon is észrevehetően tovább alakul, tovább formálódik . .. Hogy milyenek vagyunk, azt végső soron a nyelvünk struktúrája áruljo el. Az alapstruktúra azonban mindenütt azonos: ami sajátos finnugor nyelv, mely a differenciált középeurópai történelmi fejlődésben 50 év óta diferenciálódik. Ha pedig egy nyelv differenciálódik - nem azt akarom mondani, hogy itt új, vagy más nyelvek keletkeznek - a más szociológiai valóság, a más történelmi alakulásnak a hatásában a magyarázat. De ha ez igy van, akkor nyilvánvalóan a gondolkodásban is determináltak bizonyos fajta változások. Ezek nem elváltozások, ez normális dolog. Én ebben nem látok semmi tragédiát. Ellenkezőleg, a- magyar irodalomnak, a magyar nyelvnek a további gazdagodását, ami - hiszem, — győzni fog a nyelvromlások fölött. Ha lesz erőnk őrizni és ápolni anyanyelvünket. Hogyan jobban megismerni egymást?, ez a perspektíva kérdése: Az e századi európai időnek olyan gazdag tapasztalataival, amikor mi külön-külön rendelkezünk, hozzá tudunk járulni a béke megőrzéséhez Európában, közelebbről Európának ezen a részén, akkor olyan fejlődési lehetőségek kínálkoznak számunkra, nemzetiségi irodalmak számára is, amelyek a történelem valamilyen jövőbeni idejében fel fogják oldani azokat az ellentmondásokat, amik a mára jellemzőek, meghatározóak. De hát ez a történelemnek beláthatatlon játéka. Illúzióknál viszont fontosabb az, hogy bárhol élünk is a magyar irodalom művelőiként, humanistákként, a nyelvünkért való lelkiismeretünkkel, a hagyományainkért érzett felelősséggel, ki-ki a maga őrhelyén őrizze, növelje, erősítse ezen a nyelven a humanizmust, a demokratikus és ésszerű gondolkodást, s ezt htísznóliuk fel arra, hogy a népekkel, amelyekkel sorsszerűen életre, halálra össze vagyunk kötve, minél eltéphetetlenebb szálakat fonjunk közösre. Csak a konstruktív, humánus, demokratikus együttélésben biztosított a léünk, amely, persze, külön kategóriák léte, a nemzetiségeké. Recept erre nincs. A determináló erők mindenütt mások, az egymás jobb megismerése ezek számbavételét is megköveteli. De hiszen számba veszszük; a nemzetiségi magyar irodalmak legalább háromnégy irodalmat közvetítenek, miközben a maguk anyanyelvű irodalmát éoftik • BEFEJEZÉSÜL VOLNA EGY SZEMÉLYES JELLEGŰ KÉRDÉSEM IS. MIN DOLGOZIK JELENLEG, S A HASZNOS KÖZÉLETI ELFOGLALTSÁG NEM AKADÁLYOZZA-E ALKOTÓ TEVÉKENYSÉGÉBEN; S TOLDJAM MEG EZT AZZAL IS, MIT ÜZEN CSEHSZLOVÁKIAI TISZTELŐINEK, ÍRÓBARÁTAINAK? — Arról, hogy min dolgozom nem szívesen beszélek. Legalább 10—12 könyvre való kézirat vár feldolgozásra. Nem tudom mi lesz abból, amit épp most csinálok. Inkább abban édelgek most, hogy három könyvem jelent meg, az Aréna című verseskönyv, egy harminc éve írott regényem, a Város a ködben és egy tanulmánykötet, Az új hagyományért. Örülök, hogy mindez megjelent és hogy tetszik a barátaimnak is. Ezek közé a barátaim közé sorolom a csehszlovákiaiakat is, Fábryval és Lőrincz Gyulával az élen . . . Felejthetetlen emlék számomra, hogy 1936-ban a népfronti esztendőkben ott jártam Csehszlovákiában, Pozsonyban, Kassán, Prágában, ahol életre szóló barátságokat kötöttem. Azt hiszem, ezek a barátságok hoztak némi hasznot a mi irodalmunknak is, a személyes inspirációk hasznáról nem is szólva. Nem szeretnék úgy elpatkolni, hogy ne lássam még egyszer Csehszlovákiát, tudva persze, hogy ez már semmiben sem a régi, ami már csak az emlékezésé. FÓNOD ZOLTÁN Gyurcsó István ötvenöt éves. Négy verses kötete - Anyám mosolyog, Termő időben, Nyugtalan ének, Percmutatók - jelzik útját az egyszerű népdal szerkezettől a gondolati líra bonyolult versképletéig, ö az úttörő nemzedék öregje. Proletárköltő a szó nemes értelmében. Élete "brökös vándorút és örökös nyugtalanság, melynek feloldója csakis a vers lehet. Vagy talán az sem. // ERDOSZELEN Földalolnak a jiirjek a fűben, akácok ontják kelyhük illatát, s a kábult méhek arany nedűben hemperegve zúgják a méz dalát. Ilyen a nyár, így kezdődik minden: részeg bizalom mustja forr, pezseg, amíg szívünk ájult szerelemben fűszálak hegyén árván megremeg. Ilyen a nyár! így, a nap hevében érik most minden, érnek a napok, hogy ősszel majd a dér tenyerében dideregjünk, mint hullott csillagok. Most még nyári záporok öntik el szikkadt kertjeinket, még van remény, s a vihar után a méhsereggel a napot köszöntjük, s köszönt a fény. Csak az ősz! A szó kiforrott bora: egy nyár tüze mennyiben lesz elég méltó az őszinte bizalomra, hogy kibéküljön a föld és az ég?! ALBÉRLETBEN Még sohsem volt házam, lakásom is csak bérelt, más lakók után lakom, sokszor úgy vélem, hogy álmom is, mint albérlő kopog az ablakon. Az ajtót kulcsra hiába zárom, még önmagamtól sem véd meg a zár, s megzavarhatja bérelt világom bárki hívatlan, ha éppen arra jár. — Házam kapuján, mi nyitva állna, beléphetne a kedves idegen, nem költenék pénzt lakatra, zárra, csak borra, ha úgy leülne velem. Almaim a kerten át jönnének, s az ajtó, ablak szélesre tárva fogadná be örökös vendégnek azt, ki az embernek hű barátja. ÉJFÉLIG A GONDOT KERGETTÉK Éjfélig a gondot kergették pusmogva. Már nagy gyerek voltam. Az éhség a gyomrom közepén ült, s bárhogy mutattam, nem aludtam. Apám pipázott. — Kívül feküdt. — Anyám a fáihoz kuporodott, s úgy tervezgették a jövendőt, hányták-vetették a holnapot. Éjfél után borról álmodott apám, anyám kenyeret sütött, s reggelre keserű teával, álmosan ettük a sült tököt. — Emlékezem, mert harcaimban a múltból fegyvert kovácsolok, jó fegyver ám az emlékezés! Kar, hogy sok ember elhagyott. Sokat akarók, nagyot mondók, kerülik a dialektikát. En, nem tudom, csak úgy átugrani a két fáradt szülőm udvarát. — Más már az élet. Apám szőlőt és egy sor gyümölcsfát ültetett j de kapálni még mindig nem jár haza, nem segít a nyolc gyerek. A pusmogások folytatódnak, tűnődnek, hogy melyik merre jár, s a Zsellérhegyen segítséget kér a száraz kukoricaszár... (1951) ÍVBEN Mondd, mi vonz minket egymáshoz, és mi az mi messze dob? A csillagokat méred? Nézd, a mindenség tejútrendszerében is megbilincselt, keringő rabok ők. Talán mi is így: gurulva pályánkon hegynek fel, majd lejtőn esörömpölve le, szűkölve bár, de mély szakadékon is átugrálva, mint pörgő búgócsigák. Ki ismer ránk? Akik fénylő csillagok voltunk, vagyunk már égett meteorit, hogy a geológus-idő zsákjában csak várjuk a kíváncsi századokat. Ennyi az egész: talán őriz a kő atomja belőlünk majd egy vérrögöt, az örök anyagba zárva szívünket, hogy velünk is gazdagabb legyen a föld. (1968) MILY CSODÁLATOS. Mily csodálatos az emberi butaság! A nagyképűség sárga bazsarózsája tulipánszínű istennek képzeli magát, és megrázza fürtös feféi a világ bokrát közt. Semmi. Csak égy csöpp, okos dér hull a józanság egéről, ennyi az egész: a sárga bazsarózsa lekonyul. •MMHI

t i > ÚJSZÓ I 'ti S; 12