Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-25 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó

A PIPEREKÉSZLET Átkozott némber, gondolta Seprűs Johansson. Még egyszer megállt, és elutasítóan végigmérte az aszszonyt, aki a nagy barna pamlagon ült a váróterem közepén. Már majdnem két órája ült itt. Ha jobbról nézi az ember, olyan mintha ébren volna, ha pedig balról, akkor meg isten uccse, mintha aludna. Bármi legyek, ha nem üvegből van a jobb szeme, mert hitemre, nem úgy néz az ki, mintha igazi volna, oszt a szemhéja meg fönnakadhatott valahogy. A seprű és a lapát hosszú nyele a Seprűs Johansson mellének és hasának dűlt. Megigazította a szemüvegét, és égy vastag aranytűvel megvakargatta vékony macskabajszát. Roppant elégedetten szemlélte a rendes várótermet, habár ez nem volt kimondottan az ő érdeme. Egyébként éppen úgy tisztelte a pályaudvar újonnan épített várótermét, mint az egyházfi a templomot. A váróterem berendezése az óészaki lovagterem és a modern csempészett vécé egyfajta keveréke volt. De a mindenit, ne aludjon ez itten, gondolta. Fogta a seprűt meg a lapátot, és söpörgetve elindult az asszony felé. Az meg se moccant, holott a seprű veszedelmesen közel járt a lábához. Tehát nyilván aludt. De hogy végleg bebizonyosodjék, betolta a seprűt az asszony lába mögé, aztán visszahúzta. Az asszony csupán felnyitotta a bal szemét. A Seprűs Johansson odahajolt hozzá, és így szólt: — Hallja-e, váróterem ez, nem pedig hálóterem. — Na és aztán? — kérdezte az asszony szárazon. — Semmi és aztán. Maga aludt itten, ne is tagadja. — Már a szememet se csukhatom be? — hazudta az asszony. — Na ja, de maga horkol, mihelyt behunyja a szemét — hazudta Johansson. — Horkolok? — kérdezte az asszony, és egy pillanatra megzavarodott. — Meghiszen azt! Itt ül és horkol, azt pedig nem szabad. Lévén ez itt nyilvános hely, mégpedig váróterem. Az asszony nem felelt. Még csak fel se pillantott, hanem kemény lett és konok, akár a kő. Közben Seprűs Johansson folytatta: — Meddig akar még behunyt szemmel itt ülni? Az asszony nem válaszolt. — Van jegye? — akadékoskodott tovább Seprűs Johansson. — Van — mondta dühösen az asszony, és felnézett rá. — Szabad kérdeznem, mikor megy a vonatja? — Tizenkilenc negyvenhétkor. — Tizenkilenc negyvenhétkor — ismételte Seprűs Johansson, és a váróterem villanyórájára tekintett, amelynek épp most ugrott a percmutatója. — Hát nem látja, hogy addig még majdnem három óra van hátra? Igazán itt akar „behunyt szemmel" ülni három óra hosszat? Az asszony hallgatott. Seprűs Johansson aggódva pödörgette szürke macskabajszát. Reménytelennek látszott az eset. És olyan szánalmat keltő, elcsigázott ez a teremtés. Sovány, a ruhája meg kifakult, nincs rajta egy csepp dísz se. Poros fekete svájcisapkát viselt. Akár kopasz is lehetett, mert ha volt egyáltalán haja, azt mind begyömöszölte a sapka alá. — Nem mehetne el közben a cukrászdába kávézni, és süteményt enni? — próbálta meg még egyszer. — Oda járnak mind az asszonynépek, ha bevásárolni jönnek a városba. De az asszony továbbra is hallgatott. — Horkolni mindenesetre nem szabad — mondta végül Seprűs Johansson és otthagyta. Lea Pettersson takarítónő volt a Fagervlk-művek irodájában. Negyvenkét éves volt és hajadon. Azért jött be ma a városba, hogy új üvegszemet vásároljon. Mikor a múlt héten a lefolyóba ürített egy vödrött, kiesett az üvegszeme. Valószínűleg valamilyen változás történt a szemüregben, és túl kicsi lett az üvegszem. Az igaz, hogy már előzőleg is többször kiesett, de ezúttal annyira megsérült, hogy nem tudta visszatenni a helyére, és nem nyerte vissza emberi küllemét. Több mint egy hétig fekete kötést kellett viselnie a szemén. De most bejött a városba, járt a szaküzletben, és szokatlanul hamar kapott is új szemet. Mikor kilépett a boltból, olyan boldog volt, mint egy gyerek. A kirakat tükrében megszemlélhette, hogyan ís fest új kincse Nem volt más elintéznivalója, és elemózsiát is hozott magával a szatyrában, mert nem akarta megtakarított pénzét kávéházban és vendéglőbén elkölteni, így hát a kirakatnéző körút befejeztével letelepedett az állomás várótermében. Ott ls maradt, hiába támadt rá Seprűs Johansson. Bámulta szemben a zöld csempefalat, a fogai közül vízsugarat fecskendező oroszlánt és az étterem minduntalan kitáruló nagy ajtaját. Időnként a csarnok megtelt lármázó emberekkel. Hordárok cipelték a súlyos bőröndöket, hotelszolgák kísérgették a vendégeket. Nehézkes mozgású sofőrök döcögtek be, kilépett szolgálati helyiségéből a katonás tartású állomásfőnök is hóna alatt az összegöngyölt jelzőzászlóval. Aztán egyszer csak eltűntek az emberek, elült a zsongás. A kioszkban az elárusítólány felhajtott egy csésze kávét, a jegypénztárt bezárták, és lehúzták a redőnyt. Olyan csend lett, hogy Lea hallhatta a nagyfényben zümmögő legyeket. Valamivel öt után ismét egy csomó ember tódult be. Fél hat tájban érkezik Stockholmból a vonat. Egykettőre megtelt minden pamlag a váróteremben. Lea mellé néhány kereskedelmi utazó telepedett. Számok tömege és cigarettafüst kígyózott elő a szájukból, közben Idegesen dörzsölgették kerek .térdüket. Csomag luikat a hotelszoba cipelte a hóna alatt a kezében. — Aztán hallja-e, ablak mellé szerezzen ám helyet nekünk! — kiáltottak utána. Mikor eltűnt a kijáratnál, ők is felkeltek, és utána indultak. Már csak öt perc volt hátra a stockholmi vonat érkezéséig, amikor két ifjú hölgy magas cipősarka kopogott végig szaporán a mészkőpadlón. Levetették magukat Lea mellé. — Jaj istenem, de ideges vagyok! — csicseregte az egyik. — De hát így van ez mindig. Az első benyomás végtelenül fontos. Dagny, mondd édesem, hogy nézek ki? — Légy nyugodt, Bibi — mondta Dagny. — Egyszerűen káprázatos vagy. Na és a kalapod! — Azért mégsem vagyok biztos magamban! — csipogta Bibi. — Ezzel a kalappal bárhol megjelenhetsz — mondta Dagny meggyőzően. Lea óvatosan. Bibi kalapjára pillantott. Olyan volt, mint valami apró, fehér kávéscsésze, elöl kicsi piros és kék virágokkal körítve, a jobb széléről zöld íátyolcsomó hullt a vállára. — Nem, nem vagyok nyugodt — csipogta megint Bibi. Kinyitotta fehér kézitáskáját, és kivett belóle egy nagy. piros piperekészletet. Lea 'atliatta, hogyan csücsöríti az ajkát, és hogyan igazítja egy rövid, határozott kézmozdulattal a felső ajka vonalát. — Siess már, édesem — mondta Dagny. — Bármelyik pillanatban itt lehet a vonat. — Jaj, még csak egy kis púdert! — csipogta Bibi. Kevés púdert rakott az arcára. Dagny türelmetlenül felállt. — Már csak egy pillanat — sikította Bibi. — Ebben a nagyobbikban is meg kell nézni magamat! A piperekészletet maga elé tette a pamlagra, fölvette a nagy kézitáskát, és megnézte magát a tükörben. Ekkor hangzott fel a vonat dübörgése, amely csikorgó fékekkel robogott be az állomásra. Bibi becsukta a táskát, és barátnője után rohant. Cipősarka szaporán kopogott a mészkőlapokon. Lea azonnal észrevette, hogy Bibi ottfelejtette a piperekészletet. De ahelyett, hogy utánakiáltott volna, azt gondolta: Nem szabad észrevennie! Nem szabad! Némán követte tekintetével a két szépséget, míg el nem tűntek az ajtóban. Leát forró vágy és mohóság öntötte el. Megszerzem, meg kell, hogy szerezzem, gondolta, és óvatosan végigcsúsztatta kezét a pamlagon. Mikor ujjai hegyével elérte a készletet, görcsösen megragadta, és markát a szatyorba dugta. Csak most gondolt arra, hogy valaki megláthatta. Nem ijedt meg, mert ezúttal tettei és gondolatai megelőzték érzéseit. Körülnézett. Nem leselkedett valahol az a Seprűs Johansson? Nem láttak valamit az elárusító lányok a kioszkból? Vagy talán másvalaki? Nem. De hátha már rohan is vissza Bibi? Mikor a kijárati ajtók felé tekintett, egy rendőr árnyékát látta az ablaktábla mögött. Lélegzet-visszafojtva, mozdulatlanul ült, mint a pincebogár, ha megérintik. Irtózatos üresség támadt benne. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg visszanyerte a bátorságát, fölpillantott és körülnézett. Az árnyék már eltűnt. Egyszeriben elmúlt az üresség. Visszanyerte cselekvőképességét. Felugrott és a túlsó oldalon, a kijáratnál kiosont, szinte futott, úgy menekült ki az állomásparkba, mint valami megijesztett varjú. Csak messze, a legtávolabbi zugban mert letelepedni. Hatalmas gesztenyefa terjesztette feje fölé számtalan levéltenyerét. Egy sor vörös tulipán tekintett rá szenvedélyesen, kihívóan. Mögötte buzgón csicseregve röpködtek bokorról bokorra a kismadarak. De Lea se nem látott, se nem hallott, mert éppen a szegények tiltott örömét élte át: mézédes, mérgező álmok szállták meg, és kerítették hatalmukba. Soká ült ott, mintha hipnotizálták volna, kezét szatyorba dugta. Keserű, vad, szinte öntudatlan öröm járta át. Éppen úgy kifestem magam, mint Bibi, gondolta és egyik kezéből a másikba csúsztatta a piros piperekészletet. Mihelyt hazaérek, bezárkózom, lehúzom a függönyt, meggyújtom a lámpát és éppolyan szépen kipiperézem magam, mint ő. Most már a bal szeme is mereven, természetellenesen fénylett. De Lea most nem volt olyan állapotban, hogy józanul fel tudja mérni, amit átélt. Most csak átélte. Majd ha az álomból valóság lesz, mikor meztelenül nyúlik el odahaza az ágyán, és megnézi magát az apró tükörben, mely testének csupán jelentéktelenül kis részét mutatja, mikor már nem simogatja magát, és a szíve sem dobog erősebben a szokottnál, csak akkor hasad szét az álom, és akkor tudja majd felmérni azt, amit átélt. Ott fekszik majd, és érzi, hogyan önti el a szégyen, átérzi megalázottságát és igazi szegénységét. Érzései szégyenletes, piszkos üvegszemet öntenek abból, amit átélt, és az üvegszem sötét pupillájából nagy, nagy fáradtság sugárzik elő. BISZTRAY GYÖRGY fordítása