Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-25 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó

ti s r\ A

Sajót az utcáról szedtük fel, egy keréknyomból. Nyár volt, tikkasztó nyár, a keréknyomokban finomra őrölt, forró por folyt, verebek fürödtek benne. Mezítláb ficánkoltunk a parttalan vakációban. „Ni, egy fekete-fehér gömböc; egy eleven gömböc." A kölyökkutya ott nyöszörgött a porban. Olyan kétségbeesetten sírt, mint aki világgá indult, de eltévedt, aztán most nem tudja, mitévő legyen. A tágasság foglya volt. Ceruzavégnyi farka ügyetlenül kavarta a port: tőlünk várta a szabadulást. Leporoltuk, hogy jobban láthassuk, milyen tarka, meg hogy ő is láthasson bennünket. Ogy örültünk neki, akár az utcán talált pénznek. Vittük haza, mint akik új játékra leltek. De csak a kert felől mertünk kerülni, egy szilvafa árnyékában állapodtunk meg. Fűszáltól fűszálig dülöngélt, a nyelve egy gyufalángnyi piros lobogás. Nekifeledkezve ismerkedtünk vele; kezünk között csírázott a hűség. Két öcsém menten össze is kapott, hogy melyiké legyen. Édesanyám állt meg a hátunk mögött. Jóska ijedten lekapta fejéről a szalmakalapot, rádobta a kutyára. Már későn; édesanyám mosolygott: — Hozzátok be, adjak egy kis tejet neki. Én nem bánom. De ha megjön szombaton apátok, ti beszéltek vele. A Sajó tehát nálunk maradt. Néhány héten át szombattól hétfőig az üres disznóólban kuksoltattuk; apámat lassan barátkoztattuk meg a gondolattal, hogy kutyánk van. „A kutya: harag; a macska: bosszúság." De lehet, csak azért mondogatta így, mert volt neki gondja enélkül is elég. Végül azonban — de akkor már megfakult a nyár — neki is megmutattuk: a Sajóból nyúlánk, izmos, okos, kedves, játékos kutya lett. Családtag, akit még csak a családfő nem ismert. Ősszel, amikor visszaindultam a városi iskolába, az állomásig kísért. Izgatottan nyüszkölt, nem értette, mi dolgom lehet nekem, valahol messze, nélküle. Maradék reményével megugatta a nekilódult vonatot, azután csalódottan elindult hazafelé. Azt hiszem, ekkor csalódott bennem először. Csak a téli vakációban találkoztam vele újra. Megírtam, mikor érkezem, de arra igazán nem számítottam, hogy szánfogattal jönnek elém. Porzott a hó a kékesfehér alkonyatban, a Sajó nyelve tenyérnyi lelkes lámpásként villogott messziről; vágtában jöttek. A szán elé fogott kutya mellett — kezében gyeplő — Jóska loholt, a szánon — pokrócba csavarva — Anti ült. A Sajó nyakában bogra kötött ócska sál. Az utolsó métereket már Jóska nélkül tette meg, előrerohant, egyenesen a nyakamba, majdnem felborította a szánkót örömében. Ügy ficánkolt, mint valami telivér csikó. Ücséim még lefekvéskor is mind a tudományukkal dicsekedtek. Majd meglátom, hogy betanították szánkót húzni a Sajót. 0 maga keresi elő a hámot, a szájában hozza, kaparja az ajtót, hogy mi lesz, menjünk már. Ilyen kutyája senkinek sincsen. — A sál minek a nyakába? — Hogy meg ne hűljön. Mert mindig kilógatja a nyelvét. Nem láttad? Meghűlhet a torka. A Sajó másnap már korán reggel türelmetlenül kaparta a konyhaküszöböt. Mintha gyémántot köszörült volna a nap: szikrázott a tél, átlátszó oszlopokban szállt az égnek a kémények füstje. A Sajó barátságos párát csaholt, ahogy meglátott bennünket. Rohant a hámért, csakugyan a szájában hozta, csupa buzgóság volt, játékos vakkantásokkal jelezte, hogy ő készen áll, mehetünk, menjünk. Csakhamar kimelegedtünk mind a hárman: a Sajó, Jóska meg én. Anti, a szánkóról, egyre biztatott bennünket: ne álljunk meg, mert ő fázik. A Sajó mellett kétoldalt ketten futottunk jóskával; már én fogtam a gyeplőt, mint a legidősebb. Nagyokosan kisütöttem: üljön fel Jóska is. A Sajó hátranézett, de aztán mégis nekifeszült a hámnak. Háta felpúposodott az igyekezettől. Talán még az sem lett volna baj, hogy végül felültem én is a szánkóra. A Sajó ennek a tehernek is nekirugaszkodott: remegő inakkal vágta körmeit a hóba, nyüszkölt, mintha restellné, hogy ügyetlenkedik; épp ott, ahol a nyáron fölszedtük a porból. Hiába iparkodott, nem tudta mozdítani sem a szánkőt. Néhány sikertelen próbálkozás után tanácstalanul kapta hátra a fejét, hogy ő most mit csináljon. A minden terhet vállaló hűség kért tanácsot. — Gyű! — szóltam rá keményen. — Nem bírja — mondta Jóska riadtan. — Hármat nem bír. — Dehogynem. Csak kutyálkodik. Elkényeztettétek. Kutya. Ne kutyálkodjon. A Sajó panaszosan vakkantott. Leült két hátsó lábára, de egész testében remegett, talán azért újra felállt. Megint indítani próbált. Megint megkísérelte a lehetetlent. Ekkor történt. A gyeplőszárral végigvágtam a hátán. Az ütés borzas csíkot csattantott fényes szőrén. Megvonaglott. Váratlan és érthetetlen volt számára ez a bánásmód. Vicsorgó fogakkal hátramordult, támadásra készen. De aztán hirtelen meggondolta magát: nyakát kihúzta a hámból, hátra se pillantva a kapuhoz sompolygott, beugrott az udvarra — onnan egyenesen a szilvafához, ahol a nyáron még ki sem látszott a fűből, leült a töretlen hóba, nem moccant, nézett valahová. Kutyául érezhette magát. Hiába rohantunk utána, hiába próbáltuk békíteni. Hiába szereztünk neki azon melegében egy arasznyi füstölt kolbászt. Anti akkor fakadt sírva, amikor a Sajó erre is csak elfordította fejét. A kolbászt végül kelletlenül megette, de ha a hámot mutattuk neki, csak morgott. Morogva állt odébb, mintha azt morogta volna: „Én jókedvemben játszottam. De arról nem volt szó, hogy ütni is fogtok. Nem erről volt szó." Soha többé nem tudtuk kiengesztelni, hogy megint húzza a szánkót. Ogy elmorcosodott, hogy már a közeledtünkre is vicsorogni kezdett. — Megmondtam, hogy a kutya: harag — elégelte meg apám végül a dolgot. Elkergetett bennünket a közeléből; a Sajót megláncolta. Megláncolták. Sokáig sírt a láncon; éjszakánként kutyanyelvén hosszan panaszolt valamit a kerek képű holdnak. Lassan beletörődött a sorsába. De ha moccanására megcsörrent a lánc, nyomban megmerevedett — visszaszimatolt az időbe: ilyenkor bizonyosan szép fiatalságára emlékezett. MAYNE REID: Amazonas menti kaland A brazíliai Amazonasmenti Barra nevű faluban történt 1855-ben. Három napot töltöttem el ott. Most Barrából Gran Parába kellett mennem. Tudvalevő, hogy a dél-amerikai őserdőn keresztül az Amazonas az egyetlen út. Lementem hát a folyópartra és hamarosan találtam is egy evező járművet, mely Parába indult. Nagy vitorlás csónak volt ez alacsony merüléssel. A hajó elülső részében tetőcske volt, mely az utasokat a napsütéstől védte. Dt ember volt a hajón: négy evezős és Joao, a csónak kapitánya. Megkérdeztem a kapitányt, mikor indulnak. Azt felelte, azonnal, öt perc múlva már az Amazonas közepén haladtunk. Tíz perc múlva pedig Barra már messze mögöttünk maradt. Egy ideig semmi különösebb nem történt. Nem is láttunk semmi érdekeset: csak vizet s két oldalt az őserdőt. A folyam egész idő alatt igen széles volt. De dél felé szűk csatornába jutottunk két kis sziget között. Itt a sodrás igen erős. Mi is lassabban haladtunk. Alig két mérföldet egy óra alatt. Éppen dél volt. Magasan állt a nap és szörnyű meleg volt. A kapitány kiadta a parancsot az evezősöknek, hogy álljanak meg. A négy ember letette evezőjét s ennek láthatóan örült. Bemásztak a tető alá. öt perc múlva már aludtak is. Ilyen déli időben, amikor a nap magasan jár, az Amazonas mellékén, mindenki alszik. A folyam mindkét partján igen sok a vadállat. De ilyenkor nem bukkannak elő az őserdőből. Azok is alszanak. Trópusi dél volt, amikor minden, ember és állat, alszik. Csak Joao és én nem aludtunk. Ö nem alhatott, mint a hajó kapitánya, engem pedig lekötött látnivalójával az égboltozat, a folyam és két oldalt az őserdő. Hirtelen megszólalt Joao: — Sennyor, sennyor! — kiáltotta. — Nos, mi történt? - kérdeztem. — Meg van töltve a karabélya, sennyor? — Igen — mondtam - de mi a baj? — Valami különöset látok itt előttünk - mondta Joao - hátha krokodilus. De nem is tudom .. . Odanéztem. Közvetlenül előttünk kis sziget magasodott ki. A sodrás épp oda hajtott bennünket. A sziget mögött valami tutajszerű állott össze fahulladékból. Az egyik fadarab tetején valami különöset pillantottam meg. Fekete volt. Valamilyen állatnak a háta. De milyen állat lehet? Krokodilus? Csak néztük, és néztük, de nem lettünk tőle okosabbak. A sodrás még közelebb vitt minket hozzá és még mindig nem tudtuk, hányadán vagyunk. Hirtelen rájöttem, hogy milyen állat is az, Az indiai tigrisnek testvére, az Amazonas szörnyű fekete jaguárja I Első gondolatom a karabélyom volt. Megragadtam. Milyen kár: nem volt megtöltve. S rajta kívül sem volt a hajón egyetlen töltött fegyver sem! A sodrással egyre közelebb jutottunk a szigetkéhez. Most már tudtuk, hogy egészen közel hozzá fogunk elhaladni. Még közelebb. De most igen érdekes dolgot figyelhettem meg: a jaguár fatönkjén elnyúltan aludt. Joao-ra néztem s Joao énrám. Megértettem őt. Ö a veszélyre gondolt. S az nagy is volt. Minden pillanatban felébredhetett a jaguár, hogy átugorjék a csónakunkra s hogy azután mi történnék . . . Joao ujját emelte az ajkához: egy szót sem! Látta, Hogy töltetlen a karabélyom, tudta, hogy evezővel nem segíthet rajtunk, olyan erős a sodrás. Az egyetlen lehetőség: csöndben elúszni a jaguár mellett. Talán átúszunk fája mellett, anélkül, hogy felébresztenék. Egyre közelebb! Néhány pillanat múlva a csónak szinte hozzáért a jaguárhoz. Egyetlen mozdulat, egyetlen szó s a halál fiai vagyunk! De o félelmetes alvó semmit sem hallott. .. . Még egy pillanat és már mögöttünk volt... de fellélegeztünk, milyen boldogok voltunk! Azonban . . . - Nézze csak, szennyorl - kiáltotta Joao —. Nézze a tutaj utánunk úszik. Odahagyta a szigetet. Hátrapislantottam. Valóban úgy volt. A tutaj egy része - vagy három-négy farönk - a folyó közepére került pontosan a hátunk mögött. A sodrás egyre felénk hozta. S az egyik rönk hátán — még mindig alva — ott volt a jaguár. - Nem alhatik már sokáig - suttogta Joao —. Bármely pillanatban felébredhet. Töltse meg a karabélyát. Gyorsan! És én megtöltöttem. Épp ideje volt. A jaguár felé fordultam. Nem, már nem aludt. Nagy sárga szemét rám függesztette. Azonnal talpon volt. Olyat kurrintott, mint egy macska. A következő pillanatban már ugrásra készen állt. Ekkor elsütöttem karabélyomat. A jaguár beleesett a vízbe. Egyenesen a fenékre merült alá. - És most - mondtam Joao-nak - vegyen elő egy üveg bort és két poharat. Ügy gondolom, megünnepelhetjük ezt a kalandot. MOHR GEDEON fordítása