Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-25 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó

A közelmúltban ünnepelte 60. születésnapját. Életét jellemző momentumként hadd említsem meg, hogy a születésnapi jókívánság így fogalmazódott a számára: „Annyi kín és háborúság után jöjjenek el a béke és a jószerencse esztendői". ... Annak az embernek s költőnek kívánták ezt, akinek „teológus hallgatóként volt elszántsága azonosulni a forradalmi munkásmozgalommal", s aki „összeötvözte Károli Gáspárt, Whitmant és Brechtet, hogy Ady és József Attila csillagzata alatt - még ha senki sem veszi észre, akkor" is - költői szolgálatát leszolgálhassa." Egész életében az igazságért harcolt, s nem adta ezt fel akkor sem, amikor a Rend, melynek útját egyengette, koholt törvénytelenséggel, férfikora delén, az arcába sújtott... Az évek, álgondok és a megpróbáltatások hófehérre festették haját, tartását, az igaz emberségért küzdő hitét azonban nem törhették meg. Bukaresti tartózkodásomkor látogattam őt meg, hogy beszélgetés formájában bemutassam annak a közvéleménynek, alctt ő úgy tisztel. • MINDENEKELŐTT ARRA KÉRNÉM MÉLIUSZ ELVTÁRSAT, TÁJÉKOZTASSON ARRÓL, - A ROMÁNIAI ÍRÓSZÖVETSÉG KÖZELMÚLTBAN MEGALAKULT NEMZETISÉGI BIZOTTSAGA TULAJDONKÉPPEN MIT JELENT, Ml A FELADATA ÉS MIBEN LÁTJA JELENTŐSÉGÉT? - Az írószövetség nemzetiségi bizottságának a megszületése, írószövetségünk tavaszi kongresszusa után rendkívüli jelentőségű esemény, mind a magyar mind a többi nemzetiségű iró számára. Ez az írószövetség vezetősége mellett működő munkaegyüttes a nemzetiségek irodalmának sajátos kérdései megoldásával foglalkozik. Ezek persze többrétűek. Vannak adminisztrációs kérdések, melyeket mi nemzetiségiek tekinthetünk ót a legjobban. És vannak közvetlenül az irodalmat érintő kérdések. Az adminisztrációs jellegűek közül, az alkotás, az író közérzete, léte szempontjából fontos megemlítenem, hogy miközben a román írók nyugdíjkérdését rendezték, a legkielégítőbben rendezhettük a magyar írók nyugdíjigényeit is, kor, érdem, szükségletek szerint. Egy másik, bennünket érdeklő kérdés volt ahol ugyancsak mi láthattunk a legtisztábban - a külföldre való utazások kérdése. Módunk volt kijelölni azokat az írókat, akiknek tevékenységére, munkájára jó hatással lehet a külföldi út. Foglalkoztunk a nemzetiségi könyvkiadás kérdésével is. Nem tudom, tájékozva vannok-e nálatok arról, hogy romániai könyvkiadásunkat a demokratizmus szellemében átszervezték és ezzel gazdagodnak a nemzetiségi irodalom könyvkiadási lehetőségei is. Bukarestben alakult meg a központi nemzetiségi kiadó, Kolozsvárott pedig kétnyelvű kiadó. Ezenkívül több kiadó ad majd ki magyar, német és szerb nyelven szépirodalmat és a humán-tudományok területét érintő literatúrát. E kérdések megbeszélésében bizottságunk jelentős és komoly segítséget nyújtott az illetékes szerveknek... Természetesen elvi és szemléleti kérdések is felmerülnek, elvégre írók vagyunk. E téren a legpontosabban talán úgy fogalmazhatnék, hogy a demokrácia és humanizmus szocialista kiteljesítésében a nemzetiségek irodalmai a román irodalommal egyetemben vitálisán érdekeltek; ez az érdekeltség meghatározóan hat szemléletünkre. A demokrácia és humanizmus kiteljesedése nemzeti sajátosságaink kibontakozásának ugyanúgy alapvető feltétele, mint a román irodalom nemzeti sajátosságainak. Q AZ IRODALOMSZERVEZÉS FUNKCIÓJA MELLETT AZ ELMÚLT HETEKBEN, HÓNAPOKBAN TOBB NEMZETISÉGI SZEMPONTBÓL FONTOS RENDEZVÉNYRE KERÜLT SOR ... - Kérdésed az előbb mondottak logikájából következik. Nem egyszerű rendezvényekről, üres megemlékezésekről volt szó, amikor Nagyváradon megrendeztük a nagyarányú Ady-ünnepséget, valamint a Petőfi-hetet, melynek csúcspontja a segesvári nagygyűlés volt. Ezeken a rendezvényeken elvi álláspontot foglaltunk el népeink testvérisége, demokratizmusa és humanizmusa mellett. « A NEMZETI ÉS NEMZETISÉGI ÖNISMERET JÓRÉSZT AZ IRÓ ÉS AZ IRODALOM DOLGA. HOGY (TÉLI MEG EZT A KcRDÉST AZ ONOK ESETÉBEN? - A nemzeti és nemzetiségi önismeret az irodalom kérdéseként, gondolom, nem önmagáért való szükségesség. Ez a szükségesség mindig a történelem produktuma és a történelem különböző fokain, különbözőképpen jelenik meg. Nyilvánvaló tehát, ha ma ismét nemzeti, vagy nemzetiségi önismeretről beszélhetünk, akkor arról van szó, hogy a nent ellentmondástalan társadalmi fejlődés jelenlegi fokán, a haladó gondolkodás általános és romániai sajátos világában milyen értelmet, milyen mi általunk betölthető szerepet fedezünk fel ön' magunkban, abban a romániai magyar nemzetiségi szellemiségben, amelyet természetesen és óhatatlanul, mint mindig is a közép-európai magyar irodalmakban írókként sajátosan, romániaiságunktól determináltan fogalmaztunk meg. Az önismeret új megfogalmazására nálunk mintegy másfél esztendővel ezelőtt szenvedélyes szellemi forrongás indult el. Ennek a lényegét, ami az irodalomtörténetet illeti, talán abban lehet megfogalmazni, hogy ötvenéves romániai magyar irodalmunkat egy ellentmondásaitól determinált egységnek fogjuk fel. Most jelennek meg az első kísérletek irodalomtörténeti összefoglalásra, és hát hiszünk abban, amiben általában ezekben a közép-európai országokban az írók mindig is hittek és ma is hisznek, hogy egyénenként és együttesen a nemzeti sajátosságokat és történelmi szerepük különösségét fogalmazzák meg, és a maguk szerepével annak a nemzetnek, vagy nemzetiségi néptöredéknek az emberi, társadalmi szerepét is, amelynek a műveltségét képviselik. Ennek egyik legfőbb etikai sajátossága az együttélés ápolása. A romániai magyar nemzetiség irodalmában a nemzetiségünk korszerű, szocialista önmegfogalmazását illetően nyilvánvaló, hogy többfajta vélemény hangzik el, akár egyezésben, akár ellentmondva egymásnak. Az „egyetlen", a „monolitikus" véleményen túl vagyunk. Egyesek talán a társadalmiságra, az osztályrealitásra tették és teszik a főhangsúlyt, mások pedig a nemzeti momentumra. Éppen a szocializmus modern kibontakozása bizonyítja - gondolom -, hogy nemzetek fölötti társadalmi érzés vagy nemzeti realitás fölötti társadalmi kategóriák illuzórikusak. Tehát mint nemzetiség, akik társadalmi kategória vagyunk, másképp nem létezhetünk, másként nem vagyunk megfogalmazhatók, mint a saját romániai társadalmi összefüggéseink között, különös nemzeti realitásunkban. Az ellentmondások ebben a kérdésben nyilvánvalóan ott merülnek fel, ahol a nemzet és nemzetiség meghatározásáról folynak a viták. Nemzetiség, nemzeti alkat, nemzeti karakter nélkül társadalmilag: nincs, hiszen itt van a nép és a művelődés hordozta történelmünk, irodalmi és művelődési hagyományaink, ez mindennél beszédesebb tény. De azok a magyarok, akik nem éltek soha nemzetiségi életet, vagy nem ismerik belülről a nemzetiségi létet, azok közül sokan nehezen értik azt meg, hogy a félévszázados nemzetiségi egzisztenciában a történelem új szociológiai vonásokkal ruházta fel a magyar nemzetiséget. És ennek egyik legjelentősebb, legfontosabb momentuma nemcsak az, hogy egy új történelmi valósághoz, nem magyar realitásokhoz kellett alkalmazkodni, hanem gondolom az is, hogy realitássá vált, az élet kikerülhetelen szükségességévé vált, imperatívuszként jelent meg a konstruktív együttélés tényezője. Ez olyan strukturális hatással járt, mely természetesen különbözik annak a nemzetnek az életétől, amely a saját nemzeti, nyelvi, hagyományai, földrajzi határain belül az ilyen közvetlen érintkezés megszabta imperatívuszokkal nem találkozott. Gondolom, a nemzetiségi kérdés szemléletében akkor jelenik meg a hiba, ha a nemzetiséget önmagáért való kategóriaként kiemelik az együttélés determináló realitásai közül, s az ilyen illúziós szemléletben megsértik a vitathatatlan realitásokat. Hogy pontosabb legyek: nemcsak magyar, de óhatatlanul romániai magyar irodalom vagyunk, aminek különösségét épp az határozza meg, hogy romániai. # KÖZELEBBRŐL HOGYAN JELLEMEZNÉ EZT? — Először is azt hiszem, nem lehet elválasztani ezt a két és félévtizedes irodaimat az előzőleg megtett úttól, az első két és fél évtizedtől, de még csak a fél évszázad irodalomtörténeti előzményeitől sem. Volt egy tendencia, a dogmatizmus, amely az első két és fél évtizedet megtagadta, kikapcsolni igyekezett. A baloldali hagyományt ugyanúgy megcsonkítva, mint a polgári humanista és népi realista előzményt. S Ha ,az előbb a nemzetiségi irodalmi önismeretről beszéltünk, akkor éppen a felszabadulás előtti irodalomnak a felszínre hozatala, humanizmusának, stíluskérdéseinek, önmegfogalmazásának, etikai problémáinak újrafelvetése, csupán ez világíthatta meg, hogy mi tulajdonképpen ennek a mi mostani két és félévtizedes irodalmunknak a karaktere, sajátossága, mi benne az „állandó", mi a „változó" és miért. Ez teszi lehetővé, hogy differenciáltan szemléljük újabb huszonöt évnyi irodalmunk jelenőtségét, az előzőhöz viszonyítva, mi a minőséggel jelölhető különbség és mi a folytatás. A két korszak közötti szakításról nincs szó, hanem feltétlenül folytatásról és hát ismét csak a nemeztiségi önismeretnek a síkjára esik annak a megállapítása, hogy a dogmatizmusnak az időszaka egy ilyen mesterséges szakítást akart produkálni. Ennek a mesterséges szakításnak a megszüntetését irodalmi hagyományainknak, ha nem is rendszeres, de legalább szenvedélyes feltárásával, gondolom, végülis elértük. Ez a feltárás tartalommal, a folytatás tudatosságával tölti ki a mi újabb irodalmunkat. Újításaink pedig ebben a viszonyulásban újítások - akárcsak konzervatív mozzanataink. • MILYEN UTÁNPÓTLÁS, A FIATALOK JELENTKEZÉSE, S ÁLTALÁBAN MELYIK MŰFAJ DOMINÁL A ROMÁNIAI MAGYAR IRODALOMBAN? - Hogyha a tudatot illető, a dogmatizmusból kibontakozó örvendetes fordulatról beszéltünk eddig, akkor nem lehet öröm nélkül megállapítani azt, hogy ennek az egész pozitív szellemi alakulásnak irodalmunkban különösen az utóbbi esztendőkben a legfontosabb mozzanata éppen a fiatal íróink tehetségének a kibontakozása. Hogy melyik műfaj dominál itt? Nehéz válaszolni. Minden esetre rendkívül tehetséges költőink vannak és tehetséges prózaíróink. Csak néhány nevet, hogy a legkitűnőbbeket említsem meg. Hitem szerint Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos, és persze még egész sor fiatal költő a romániai magyar költészetben nem köznapi fejlődésre figyelmeztetnek. A prózaírók közül is egész sort említhetnék meg. Bálint Tibor a Zokogó majom című regényét és az utolsó húsz esztendő legérdekesebb könyvei közé sorolom, nemkülönben Páskándi Géza prózáját. S hogyan hagyhatnám emlífetlenül Nagy István jelentős életrajzi regényét, Sütő András készülő önéletrajzi írását, vagy a Szemlér lírai életművét összefoglaló két testes kötetet. Kritikai irodalmunkból Földés László könyve emelkedik ki. Vérbeli esszéírónk Deák Tamás. Mérg sokmindenről szó eshetne, művekről, szerzőkről, idősekről és fiatalokról ... Rendkívül optimista vagyok és az esztétikai, az írói hitelesség, a tehetségek ereje szempontjából felíveiőnek és nagyon pozitívnak tartom ezt a bázist, amelyet a dogmatizmustól való szabadulás és a nemzetiségi önismeret „új hulláma" teremtett meg az utóbbi években Mindez, persze nyilvánvalóan összefügg az első kérdéssel is, hogy írószövetségünkben, s egyáltalán a nemzetiségi életünkben egy dinamikusabb szellem jelenhetett meg. • HOGYAN ÍTÉLI MEG AZ IRÓ ÉS A TÁRSADALOM KÖZTI VISZONYT, S AZ ELKÖTELEZETTSÉG MIT JELENT ÖN SZERINT? - Azt hiszem, az író és a társadalom közti viszonyról nincs is mit beszélni. Nemzetiségi viszonylatban a társadalmiság elkerülhetetlen, a leírt szó jelentése mindig felfokozottabb. Az írónak, bármi legyen a felfogása az irodalom és a saját szerepéről, maga az írói tett, nem egyéb, mint a teremtés folyamata, az írás és a társadalom közötti viszony realizálódása, az író kapcsolata a világgal, a valósággal a műben. Ha az író szándéka, filozófiája, gondolkodása, koncepciója, még csak azt sem mondom, hogy forradalmi, hanem egyszerűen normális, azaz emberi, ésszerű, etikai, akkor nyilvánvaló, hogy a társadalmi haladást szolgálja. Még akkor is, ha a társadalmi állapotok kritikája a mű. De hát mi is lehetne az irodalom, ha nem az író kívülbelül megélt világának, korának a kritikája, hiszen az irodalom nem egyéb, mint a fennálló valóság, az emberközi viszonylatok adott szempontok szerinti megragadása. A szempont: kritika. Ez a kritikai megragadás nyilvánvalóan a társadalom előrevivő humanista és demokratikus erőit segíti, kell hogy segítse, különösen szocialista viszonyaink között. Ott, ahol a társadalom strukturája nem fetisizálja önmagát, ahol a társadalom helyzetét, állapotát nem tekintik „megváltozhatatlannak", „véglegesnek", hanem a valóságnak megfelelően mozgásnak, ott az írók, és azok, akik a társadalom ügyeit intézik, a társadalom fejlődéséhez járulnak hozzá. Ahol nem? Erről most elmélkednünk nincs időnk. De mi más is lehetne az irodalom feladata, mint társadalmi szerep, társadalmi feladat? A humánum mindig társadalmi értékű. És ez az ún. elkötelezettség legfőbb biztosítéka. A puszta apologetika tulajdonképpen nihilizmus, nem segítheti hozzá a társadalmi egyént ahhoz, hogy előre is vigye azt a társadalmi igényt, ami virtuálisan legszemélyesebb igénye, érdeke is. • A KISEBBSÉGI MAGYAR IRODALMAK A MÚLTTÓL ELTÉRŐEN MA MEGLEHETŐSEN KEVESET TUDNAK EGYMÁSRÓL. Ml ENNEK - VÉLEMÉNYE SZERINT - AZ OKA, ÉS AZ ORVOSLÁS LEHETŐSÉGÉT MIBEN LÁTJA? - Ha sajátosan a magyar nemzetiségi irodalomról beszélünk, beszélgetésünk elején tettem erre célzást. Azt hiszem hogy a különbözések itt természetesek. Nyilvánvaló, hogy a különböző sors-momentumok, történelmi események a romániai magyar irodalom szociológiai, történelmi „testvériségi" viszonylataiban eltérőek mondjuk a csehszlovákiai magyar irodalométői, ahol ugyanezek a szociológiai, történeti-testvériségi kérdések akárcsak a jugoszláviai magyar irodalom számára más-más feltételek között alakultak. Hogyha az ötvenes évek szellemére gondolunk, észre kell vennünk, hogy a „monolit" koncepció épp ezeknek a reális különbségeknek a tudomásul vételétől fosztott meg. Ebben látom az egymásról nem tudás egyik fő okát. Most már többet tudunk egymásról. Talán azért is, mert megbarátkoztunk a pluralizmus gondolatával. A szocializmus általános alakulásának egyik, jelenbeli jelensége — és ez a pluralizmus gondolatával függ össze Folytatás a 12. oldalon HUMÁNUM ÉS ELKÖTELEZETTSÉG BESZÉLGETÉS MÉLIUSZ JÓZSEF ÍRÓVAL