Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-21 / 17. szám, szerda

LESZ-E HAJLANDÓSÁG A RÁGALMAK VISSZAVONÁSÁRA? Emlékezetünkben él még az az 1968-ban célzatosan kirobbantott sajtókampány, amelynek keretében Jan Masaryk, volt csehszlovák külügyminiszter halálának okát akarták kétségbevonni, hogy ezáltal szovjetellenes hangulatot szítsanak. Ebben a kampányban „méltó helyet" kapott az Államügyészség segítségére című televíziós publicisztikai sorozat, amelyet jóval később a FITES, vagyis a Film- és Televízlómüvészek Szövetsége még díjjal is jutalmazott. Azóta már sok víz folyt le a Dunán, fény derült a volt külügyminiszter halálával összefonódó üzelmekre, közben a televízió mai vezetősége is nyilvánosan elhatárolta magát ettől a sorozattól. Az ügy azonban még nincs lezárva. Erről tanúskodik a RUDÉ PRÁVO január 16-í számában közölt hír, hogy a partizánszövetség tanácsa tiltakozó levelet írt a FITES-nek. A levélben követeli az említett díj odaítéléséről szóló határozat hatálytalanítását s ezzel kapcsolatban nyilvános állásfoglalást a sajtóban. Miért éppen a partizánszövetség teszi ezt? Erre is választ ad a tiltakozó levél. Az államügyészség segítségére című tévésorozatban annak idején szerepelnie kellett volna egy néhány perces beszélgetésnek, amelynek szövegét Gustáv Sram őrnagy két volt partizán harcostársa dolgozott ki. A „Jan Masarv.k-kampány" heteiben ugyanis ellenállási mozgalmunknak a háború éveiben és utána is elévülhetetlen érdemeket szerzett tagja emlékét is bemocskolták. (Különben annak ide;én lapunk hasubjain is megjelent az a cikk, amelyet Bebrlts Anna írt az ellenforradalmárok által meggyilkolt férje becsületének védelmében.) Nos, a televízió sorozatából ez a beszélgetés ugyan nem maradt ki, de a minimumra lerövidítették, míg más, kétes hírű elemek, — köztük pl. az azóta szélhámosságért elítélt V. Kadlčák is — széles teret kaptak. A partizánszövetség most követeli, hogy a FITES ezzel kapcsolatban is önkritikát gyakoroljon. A Rudé právo hozzáfűzi: „Reméljük, hogy az ellenállási harcosok tiltakozása ezt elősegíti." A Rudé právo még ezt megelőzően, január 15-én leközölte Svätopluk Smutný interjúját 1 Szabó Imre akadémikussal, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának helyettesével. Ebben a beszélgetésben sok szó esik elsősorban a két ország tudományos együttműködéséről. Szabó elvtárs kiemeli az együttműködés gyümölcsöző formáit. Elsősorban azt tartja a jövő szempontjából útmutatónak, hogy közös munkahely működik Budapesten, illetve Pozsonyban. Véleménye szerint ugyanis szükséges kibontakoztatni az együttműködésekhez hasonló, magasabb szintű és közvetlenebb formáit. Ehhez mindkét fél részéről megvan a jóakarat, csak a megoldás módjára kell rátalálni. A többi között megemlíti ezzel kapcsolatban: vannak még anyagi, nyelvi és politikai jellegű problémák, bár az utóbbiak már tűnőfélben. Az MTA főtitkárának helyettese kifejezésre juttatja nézetét, hogy az együttműködés legmagasabb rendű formája a közös nemzetközi kutatóintézetek létesítése lesz. A CSSZTA feladatait érintve hangsúlyozza, hogy a társadalomtudományok terén lesz a legtöbb tennivalója. KULTÚRA ÉS POLITIKA A PRAVDA január 10-i számában Július P. Lörincz a fenti cím alatt foglalja össze annak a konfliktusnak lényegét, amely Jugoszláviában tavaly november vége felé robbant ki egyes kulturális dolgozók, illetve a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége között. A Szerb Filozófiai Társaság ugyanis akkoriban vitát rendezett a Kultúra és szocializmus jelszó jegyében. Ez a véleménycsere — a jugoszláviai kommunista lapok egybehangzó nézete szerint — az adott társadalmi és politikai rendszer rágalmazásává fajult. A vita számos résztvevője ugyanis indokolatlanul arról beszélt, hogy az országban elnyomják az alkotószabadságot, a párt vezetősége bürokratikus nyomást gyakorol és lényegében visszatérőben van a „sztálinizmus". Mindezt valószínűleg az váltotta ki, hogy az egyik színház műsoráról levették Dragoszláv Mihajlovics Amikor a tökök virágoztak című darabját, illetve leállították Alekszander Popovics Második ajtó balra című játékának betanulását. Ez azonban indoknak aligha fogadható el, mert a Kommunyiszt című lap megállapítása szerint az előbb említett darab lejáratja a forradalom alapvető értékett. „Tökökről" beszél, akik állítólag rehabilitálni akarják az Informbyro Jugoszláviával kapcsolatos régi határozatait és az országgal, a mozgalommal és az emberekkel kapcsolatban eltorzítja az igazságot. Különben ebben a darabban szerepel egy mondat, amely a kommunistákat rosszabbaknak minősíti a fasiszta németeknél. Nem csoda tehát, hogy a jugoszláv sajtó és a kommunisták az említett vita platformját ellenzékinek és ellenségesnek tekintik. Tito elvtárs a JKSZ elnökségének tavalyi utolsó ülésén rámutatott arra, hogy az ilyen jelenségek felidézik a szakadárság veszélyét, amely a múltban a jugoszláv kommunista mozgalomban igen erős volt. Hangsúlyozta, hogy ma a pártban a szakadárság még nem ért el nagy méreteket, de harcolni kell gyökeres kiirtásáért, hogy megőrizzék a párt akcióegységét. Egyes nyugati hírmagyarázók ezzel kapcsolatban arról írnak, hogy Jugoszláviában „keményebb" lett az irányvétel. A Pravda cikkírója viszont megállapítja, hogy itt nincs szó a párt eddigi irányvonalának revidiálásáról, hanem annak következetesebb valóra váltásáról. SZOVJET ÍRÓK SZOLZSENYICIN KIZÁRÁSÁRÓL Tavaly késő ősszel, bátran mondhatjuk világszerte, nagy visszhangot váltott ki Alekszandr Szolzsenyicin szovjet író kizárása az írószövetség rjazani szervezetéből. Nyugaton egyes körök ezzel kapcsolatban szovjetellenes sajtókampányt indítottak. Az APN munkatársa nemrég felkereste a Szovjet Írók Szövetségét és az ügyre vonatkozóan több kérdést tett fel néhány neves szovjet írónak. A kérdéseket és a válaszokat a MAGYAR'NEMZET január 11-i számában közölte. Az alábbiakban ennek alapján néhány érdekes körülményre hívjuk fel a figyelmet. A válaszokból megtudjuk, hogy Szolzsenyicinnck számos müvét közölték a Szovjetunióban, de néhány további alkotását világnézetileg helytelennek tartották s ezért — miután az írót több ízben hasztalanul igyekeztek érvekkel rábírni átdolgozásukra — nem közölték. Ezek a művek azután megjelentek külföldön, s az ellenséges propaganda fel is használta őket a szocializmus eszméi és a szovjet rendszer elleni harcában. A kizárást szabályosan hajtották végre s ezzel egyetértett az ország összes írószervezete, valamint sok neves író is. Nem igaz az az állítás sem, amelyet Szolzsenyicin terjesztett, hogv házkutatást rendeztek nála és elkobozták néhány könyvének egyetlen kéziratpéldányát. Különben érdekes Nyikolaj Gribacsov költő egyik kitétele: „Számos olyan író van nálunk, akik írnak és könyveik jelennek meg anélkül, hogy az írószövetség tagjai lennének. Az írónak joga van írni, vagy madárcsicsergést hallgatni, de ugyanakkor a kiadónak is jogában áll megjelentetni a könyvet, vagy M

a negyedszázada annak, hogy két Garam menti községben — KTakon és Ostrý Grúňban — világraszóló gaztettet követtek el a fasiszták. Ma huszonöt esztendeje, hogy elhangzott a parancs: a két kis falut el kell törölni a föld színéről. A minap találkoztam azokkal, akik átélték azokat a szörnyű napokat, akiknek sikerült megmenekülni a biztos halálból. Az egyik — Jozef Adamov — 72 éves. Itt ül velem egy asztalnál és ezernyi dolgot kérdeznék tőle. Kérdeznék, mert ezernyi dolgot tudok már életéről. Tudom, hogy KTak egyszerű kis falu volt, és az ott élő emberek — köztük Jozef Adamov is — eseménytelen életet éltek. Fát vágtak a rengetegben, szívós harcot folytattak a mindennapi kenyérért. Gyerekei voltak és felesége, rokonsága, és szomszédjai, komái, ismerősei, akiket szeratett. Hallgatom őt mint régebben öregapámat, amikor királykisasszonyokról és hétfejű sárkányokról, meg vitézekről mesélt. És azt kérdezném tőle: Mi történt azután? Mi lett szeretteivel? Mi tőrtént a falu lakosságával? A kérdést — nem tehetem fel Jozef Adamovnak. Nem, mert feleségét agyonlőtték. Fiai is a barbárok golyóitól estek el. Szomszédjaik is, sógorai is, komája is, mind tarkólövést kapott. Tehát nem kérdezhetek. K

fakón — Jozef Adamov szülőfalujában — 1945. január 21-én nyolcvanötén voltak. A hegyekben felszorult partizánok egyik élelmező támaszpontja volt a község. Akárcsak a völgy többi falva, amelyekből az épkézláb férfiak jelentős része a partizánokhoz állt. A partizánegységek felderítői már január közepe táján megállapították, hogy a németek büntető rajtaütésre készülnek. A partizánparancsnokság elrendelte a harcosok távozását a falu körzetéből. Elsősorban azért, hogy jelenlétükkel ne adjanak okot a lakosság elleni büntető akcióra. — A feleségemmel és a gyerekekkel a faluban maradtam — emlékezik vissza Adamov bácsi. Igaz, tartottam tőle, hogy ha elfognak, Németországba visznek majd munkatáborba. Mert akkoriban ez járta. Arra azonban, ami azon a napon történt, álmomban se gondoltam. Az iskolában azt tanultuk, hogy a német kultúrnemzet. A német parancsnokság elrendelte az Edelweiss partízánvadász-csoport megalakítását. Ma már tudjuk, hogy kik voltak az egység harcosai. Mintegy 90 kétes elemet kiengedtek a koncentrációs táborokból, továbbá közönséges bűnözőkből verbuválták össze az egységet. II H OROK EMLÉKEZTETŐ Az akcióba néhány szlovák fiatalt is bevontak, visszaéltek az illetők politikai fanatizmusával. —. Mikor láttam, hogy a főúton egy erős német egység közeledik, meggondoltam magam — mondotta Jozef Adamov. — Elhatároztam, hogy én is a hegyekbe menekülök. Féltem, hogy Németországba hurcolnak. Később kiderült, hogy a másik oldalról is bekerítették a falut. Egyenesen a puskájuk csövébe futottam. Akkor már letartóztattak néhány falumbelit. Csekély német tudásommal arra kértem a tisztet, ne vigyenek el Németországba. A gyerekeimet emlegettem. A tiszt erre felnevetett és azt mondta: „Attól ne félj, nem viszünk Németországba . .." Amikor ez az epizód lejátszódott, a község házainak többsége már lángban állt. Adamov bácsi kis idő múlva már tudta, hányat ütött az óra, mert az egész falu szeme láttára megkínoztak egy zsidó partizánt. Orrát, fülét lemetélték, szemét kiszúrták, majd végül egy égő ház romjai közé dobták. Az öreg Adamov ekkor már tudta, hogy a németektől semmi jót nem várhat, mert szemtanúja volt egy néhány hónapos csecsemő meggyilkolásának is. — Betereltek egy égő ház pitvarába. Kettesével-hármasával hajtották az embereket a vesztőhelyre, hogy azután géppisztoly sorozattal lekaszabolják őket. Már én is ott álltam, keserű füst szállt ki a házból. Mellettem állt a szomszédom, amikor egyetlen lövés csattant A szomszédom elesett, én állva maradtam. Arra még emlékszem, hogy csattant egyet a géppisztoly závárzata, aztán a német matatott a fegyveren és — kiment. Én pedig a holttestek közé zuhantam. Kis idő múlva a német újra bejött, aztán megint kiment és újabb áldozatokat lövöldözött halomra. A tarkólövéstől megmenekültem, végül azonban mégiscsak megsebesültem. Valaki a tarkón lőttek közül még mozgott, a fasiszta egy hosszú sorozatot még belelőtt a tömegbe . . Szörnyű tettük után a németek elvonultak, hogy Ostrý Grúňban is megismételjék a tömegmészárlást. Adamov sebesülten, de megmenekült. ű lett volna a fasiszták nyolcvanötödik áldozata. — A katonák messziről büz• lőttek a pálinkától. Talán az mentette meg az életem, hogy a német katona, amikor újabb töltényekkel a géppisztolyában visszatért, nem emlékezett rá, előzőleg végzett-e velem. Adamov bácsi ma is él, és vádolja az embertelenséget. Az elkövetkező napokra ő és a környékben táborozó egykori partizánok így emlékeznek vissza: Az egész völgyet partizánterületnek tekintették. A völgy bejáratainál táblák éktelenkedtek: „Akit itt a német katonák elfognak, azt kihallgatás nélkül agyonlövik". Ostrý Grúňban ls felperzselték az összes lakóházat. Már itt is összeterelték a lakosságot, amikor parancs érkezett: „Csak" felperzselni a falut. Ekkor azonban már sokan életüket vesztették. Az életben maradottakat a németek kiűzték a faluból. S

ok mindent kérdeznék még Jozef Adamovtól, de nem kérdezek. Megkérdezném milyen asszony volt a felesége. Megkérdezném, milyen gyerekek voltak a fiai. Nem kérdezhetem. Jozef Adamov örök emlékeztető. Akárcsak annak a nyolcvanöt embernek az emléke, akik 1945. január 21-én ártatlanul vértanúhalált szenvedtek. TÓTH MIHÁLY ANNA SVAROVSKA: A NÉMA TANÚ Megismertetjük olvasóinkkal azokat a további eseményeket, amelyek á pártban kialakult második központ tevékenységével függnek össze. Ezek megint csak tömör feljegyzések, ezúttal a CSKP ún. vysohanyi kongresszusán megválasztott Központi Bizottság üléséről. Ennek a Központi Bizottságnak elsü. ülése a „kongresszus" befejezése után kezdődött és 1968. aug. 23-án hajnali 4 órakor ért véget. Megválasztotta szerveit. A második ülést, amellyel ez a jelentés foglalkozik, jobboldali opportunista szervezői augusztus 27 —28-ra hívták össze. A jegyzőkönyv — bár csak néma tanú — ismét vádolja az „emberi arculatú, demokratikus szocializmus" szószólóit és szervezőit, és saját szavaikkal bizonyít ellenük. Leleplezi igazi arcukat. .. hassuk a reális kivezető utat az előállott helyzetből..." És átadja a szót B. Simonnak, hogy tartsa meg a moszkvai tárgyalások alapvető jellemzését, és számoljon be a "közlemény tartalmáról, melyet még nem tettek közzé. B. Simon rögtön beszédének elején egyebek között előadja, hogy „ ... bizonyára jobban tudják, mint én, hogy az öt állam hadseregei nemcsak úgy öncélúan léptek országunk területére, hogy e bevonulásnak kulisszául, keretül kellett szolgálnia a már nyilván hosszabb ideje tervezett változásokhoz államunk, pártunk, a Nemzeti Front vezetésében ..." Négy nappal később Kétnapos ülésre jöttek össze a „Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző és Revíziós Bizottság tagjai". 11.20 órakor V. Silhan nyitja meg az ülést. Javasolja, hogy a KB szlovákiai tagjai zömének távolléte miatt ezt a tárgyalást értekezletnek és nem érvényes ülésnek tekintsék. (Az olvasó bizonyára emlékszik ró, hogy eredetileg az ún. vysoéanyi kongresszust is „értekezletként" hívták öszsze.J V. Silhan a szlovákiai elvtársak távollétét az SZLKP rendkívüli kongresszusával indokolja, amelyen jelenlétük elsőrendű jelentőségű, úgyhogy — mint mondta — „nem lenne helyes, ha a párt Központi Bizottsága olyan határozatokat tárgyalna meg és fogadna el, melyekkel pártunk szlovákiai részét is irányelvek bizonyos teljesítésére kötelezné". Röviden tájékoztatja a jelenlevőket, miszerint kora reggel felkérték az „elnökség tagjait", hogy „találkozzanak azokkal, akik visszatértek Moszkvából, hogy ' tájékoztathassanak minket az előállott helyzetről, és hogy úgyszintén tájékozódhassanak, milyen a helyzet nálunk itthon, hogy közösen megtalálA két fél között lezajlott vélemény- és javaslatcsere drámai aláfestésén kívül előadja, hogy különösen két nagy követeléscsoport körül folytak a tárgyalások, amelyekben a politikai rendszerről, s arról volt szó, hogy pártunk nem tudott úrrá lenni a tömegtájékoztató eszközök fölött. A politikai rendszerrel kapcsolatban B. Simon azt mondja, hogy az egyezmény e téren a legelfogadhatóbb az adott időpontban, de hozzáfűzi: „... én továbbra is híve maradok annak, amit ott akartunk, ez a (értsd: pluralitikus — A. S. megj.J politikai rendszer fejlődésének, az opponentúra keresésének stb. a kérdé* se." De a szovjetellenes kirohanások és kritika — „ ... mint ők mondják, antikommunista, szovjetellenes és antiszocialista propaganda" — megszüntetéséről szóló egyezménnyel kapcsolatban is megvan B. Simonnak a saját véleménye. Ezután B. Simon a harmadik — s mint maga mondta —, „14. kongresszusunk legproblematikusabb kérdéséről tájékoztat. ... Ügy vélem, hiba volna meg nem látni, mit jelentett ez a kongresszus stratégiailag, hogy vezetőséget adott a pártnak ... igazolta, hogy létezik itt a párt..." Ehhez még hozzáfűzi, hogy „az idő rövidsége miatt nem akarom felsorolni mindazokat az érveket, hogy a gondolat, melyhez a párt valamennyi (?) kerületi szervezete csatlakozott, a gondolat, hogy készültségben kell lenni a kongresszus összehívásához, helyes volt. Sokan közülünk el tudták képzelni, hogy előállhatnak abnormális válsághelyzetek. A kongresszus villámgyors összehívása helyénvaló volt." S így, Simon elvtárs szavai szerint, nyilvánvaló, hogy •„ ... ez a kongresszus bevonul pártunk, valamint a munkásés kommunista mozgalom történetébe ..., de úgy látszik, hogy a másik fél nem értékelte kel lóképpen ..." A júliusi prágai városi konferencia és az 1968 augusztusában megtartott ún. vysočanyi kongresszus alapján megmutattuk olvasóinknak, ki és hogyan készítette elő ezt a kongresz-