Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-21 / 17. szám, szerda

I Romániai jegyzetek Egy iskola háromszáz éve Ügy mondták, háromszáz, bár azok, akik az iskolaalapítás történetét behatóbban tanulmányozták, azt állítják, valamikor a húszas években egyszer már megünnepelték a Csíkszeredai Líceum 300. születésnapját. Bár az eredetet illetően eltérőek a vélemények, az Alma Mater ősiségét ezek nem vonják kétség­be. Igaz, a líceum jelenlegi épülete 60 esztendős sincs, hisz csak 1911-ben költözött bele az ősi csíksomlyói gimnázium. „Ezelőtt három évszázaddal— mondja az évfordulóra ki­adott évkönyv bevezetője —,amikor az egész országot heves társadalmi és politikai küzdelmek hullámai kavarták jel, ami­kor élethalálharcot vívtak a függetlenségért, Csíkban a so­rozatos török—tatár betörésekés pusztítások ellenére nagy je­lentőségű művelődési esemény történt: középfokú iskolát ala­pítottak." Jellemző egyébként, hogy az ekkortájt alapított iskolák Beth­len Gábor gyulafehérvári akadé­miai kollégiumához hasonlóan már nemcsak az egyház szük­ségleteit szolgálják, hanem szé­lesebb körű művelődési igénye­ket is kielégítenek. A csíkszere­dai iskola alapítása tulajdon­képpen Csíksomlyón kezdődött. A ferencrendi barátok nevéhez fűződik, akiknek Hunyadi fános — a marosszentimrei győzelem után — 1442-ben kiváltságokat adott. Az alapítók közt tartják számon Kájoni fános erdélyi származású tudóst, aki tanul­mányait Nagyszombatban végez­te. A Domokos Kázmér által megkezdett iskola építését ugyanis ő fejezte be, a mostani évforduló tehát hozzá tér visz­sza. Az iskola múltjához tartozik nemcsak a többszöri „helyvál­toztatás", hanem a fennmara­dásért vívott küzdelem is. Nem­csak a Csíksomlyóra törő ellen­séggel szemben kell azt védel­mezniük fegyverrel a kézben, hanem a latinnyelvüség évei után az osztrák abszolutizmus zaklatásaitól ís. A tanulási sza­badság megnyirbálása a 200— 300 tanulóval működő csíksom­lyói gimnázium elnéptelenedé­séhez vezet. A panaszokra a né­met ezredparancsnokság félre­érthetetlen választ adott: „a ta­nuló a német Iskolába váló he­lyezés által azon kiváló kegy­ben részesült, hogy nemcsak a magyar, hanem a német nyelvet is alaposan megtanulhatja, hogy egykor mint katona sikerrel szolgálhasson s előrehaladását biztosíthassa." A 48-as szabadságharc idején a forradalom eszméi a csíki diákokat is fellelkesítik. Gábor Áron, az iskola egykori növen­déke is ott van a szabadságharc legendás hírű harcosai között. Az osztrák önkényuralom meg­torolja ezt a lelkesedést. 1851­ig szünetel a tanítás, s az oszt­rák hadsereg a bennlakás épü­letét istállónak használja. Az ezt követő években tanítókép­zővel bővül az iskola, majd a vármegyei állami és közigazga­tási központ Csíkszeredára he­lyezésével napirendre kerül az iskola költöztetése is. 1911. jú­nius 5-én zárul le az iskola csíksomlyói története, ekkor avatják ugyanis fel az új iskola­épületet, mostani székhelyén. Tanulságos tehát az a három­száz esztendő, mely az iskola mögött áll. S bál- fel lehetne sorolni, hány kiváló tudóst, mű­vészt, közéleti férfiút adott az iskola a népnek, rangját, érté­két azonban nem csak — és nem kizárólag! — a kiválósá­gok jelzik, hanem az a derék­had, mely helytállásával a mun­kahelyeken, a magán- és a köz­életben egyaránt az iskola jó hírét növelte. Éz más szó­val azt is jelenti, hogy ez az intézmény — megalakulásá­tól kezdve — a székelység igé­nyeit volt hivatott kielégíteni. Ezért vált a Székelyföld egyik jelentős művelődési központjává — Az iskola jellegzetessége — mondta Eigel Ernő igazgató —, hogy a kisemberek iskolája volt. Csíkban nem alakulhattak ki nagybirtokok, itt mind ún. szabad paraszt élt s ezek gye­rekei jártak ide. Az évforduló, persze, nem a dicsekvés alkalma, hanem a megtett út felmérésének lehető­sége. S ehhez a megtett úthoz tartozik az is, hogy a felszaba­dulás előtti húsz-huszonöt tanár helyén ma 69 tanár gondos­kodik a létszámban — a fel­szabadulás előttihez mérten — megháromszorozódott diáksereg oktatásáról. S ami ugyancsak nem lényegtelen, a tanárok na­gyobb része itt végezte középis­kolai tanulmányait. A közel kétezer diákot szám­láló iskola (a magántanulókkal és az esti iskola látogatóival együtt) jelentős segítséget ka­pott az évforduló küszöbén. Másfél millió lei beruházása nemcsak az épületet újította meg, de felszerelésében is kor­szerűvé varázsolta az iskolát. Két tagozat működik itt, ro­mán és magyar. A líceumi tago­zatra (és ez alatt ők elméleti középiskolát értenek most) jel­lemző, hogy a 9—12 osztályokig az arány 2:5. Tehát két román osztályra öt magyar esik. Az esti tagozaton ez 1:2-höz. Ami pedig a nemzetiségi összetételt illeti, az teljes mértékben meg­felel a környék nemzetiségi összetételének. Ez más .szóval azt is jelenti: a román osztá­lyokban túlnyomó többségben vannak a magyar gyerekek. Arra a kérdésre, milyen az érvényesülés, s a romén nyelv oktatásának színvonala, egyér­telmű a válasz: — Az érvényesülésnél, a jel­sőbb intézetekbe való továbbju­tást illetően nincsenek alapvető különbségek. Inkább az dönti el, hogy a tanulóknak milyen a ta­nulmányi színvonala. A jegyek alapján a legnagyobb biztonság­gal meg tudjuk mondani, ki jut AZ ISKOLA ÉPÜLETE tovább, s ki nem. Legfeljebb a kifejezőkészségben f szóböség j, vagy helyesírásban lehetnek el­térések. A román nyelv tanítását ille­tően — mondja Eigel igazgató — az utóbbi húsz évben óriási fejlődést lehet észlelni. Mi, akik annak idején érettségiztünk, nem jutottunk el nyelvtudásban odáig, mint a mai általános is­kolai tanulók ... Abszolút érte­lemben, persze, a helyzet ma sem kielégítő. A tanulók tudják ugyanis az irodalmi szöveget, a köznapi beszédben azonban ne­hézségeik vannak ... Ez azon­ban módszertani kérdés, s meg­oldható. Már azért is, hogy az esetleges kisebbségi érzés — a nyelvtudás hiánya miatt — ne sUjtsa a tanulót. Az adottságok szempontjából íendkívül fontos, hogy az anya­gi adottságok messzemenően megvannak ahhoz, hogy az is­kola diákjai — a legjobb hagyo­mányok szellemében — meg­felelő körülmények közt készül­jenek fel az életre. A szellemi adottságok közt pedig a tanári kar felkészültsége, hivatástuda­ta az, mely mindennél jobb biztosítéka a színvonalas okta­tásnak. S bár tanmenetben, tan­anyagban iskoláink között le­het eltérés, az az ügybuzgalom és ügyszeretet, mellyel munká­jukat végzik, s minden erővel arra törekszenek, hogy az anya­nyelven szerzett ismeretanyag nyelvtudással is párosuljon, mindenképp példamutató. Az erkölcsi és anyagi támoga­tás sorában pedig szívesen em­líteném azt a példát, melyet a helyi Bányaipari Vállalat jóvol­tából „születésnapi ajándék­ként" könyvelhettek el: a lí­ceum újonnan létesült síszak­osztályának egy, a vállalat ál­tal rendbehozott és karbantar­tott menedékházat ajándékoz­tak a csíki sízők paradicsomá­ban, Sutában. S ami mindennél fontosabb, az iskola diákjai, nemzetiségre való tekintet nélkül, az együtt­élés és kölcsönös megbecsülés tudatával nevelkednek. Pedag6­gusaik mindent megtesznek an­nak érdekében, hogy a nemzeti elfogultság egyoldalú szemlé­lete helyett a népéhez ragasz­kodó, s más nemzetet megbe­csülni tudó diákokat nevelje­nek. A hagyományok iránti tisz­telet ezt éppúgy diktálja, mint a helytállást, a becsületes mun­kából való részesedés igényét.. < Az élet minden területén. Háromszáz év viszonylag nem nagy idő. Minden napnak, sőt órának azonban a humánum szellemében a megértés eszmé­jét munkáló funkciója van. S ennek a jubileumnak éppúgy, mint az azt követő hétközna­poknak ez ís egy nagy, köve­tést érdemlő tanulsága. FONOD ZOLTÁN szust. Milyen „demokratikusan" választották meg a kongresz­szus küldötteit, hogyan tárgyalt ez a gyűlés és hogyan „válasz­totta meg a pártszerveket. Ezért nem szabad elhanya­golni B. Šimon kővetkező sza­vait: „Erre a mai tárgyalásra véletlenül a plénumon kerül sor, mivel önök itt vannak, il­letőleg itt az értekezleten, nem tudom, milyen eredményekhez jutnak. Gondolom, hogy ezt az elvtársak és az elnökség nevé­ben megteszi Silhan elvtárs. Csak annyit szeretnék monda­ni, liogy ez a kérdés valameny­nyiünk számára s számomra kü­lönösképpen kulcspont volt, ha sor kerülhet a megegyezés­re ..." , „ ... Csakhogy két szerv van itt. Fontolóra vettük, hogyan lehetne megoldani az elnökség ... a plénum kérdését." És Si­mon elvtárs kifejt egy sor gondolatot, hogyan kellene hoz­záfogni, mert — úgymond — az elvtársak különböző lehető­ségekről beszéltek, melyeket a többiekkel történő konzultálás nélkül nem mernének előter­jeszteni, és hozzáfűzi: „ ... Szó­lok még egy utolsó dologról, amely eszünkbe jutott — sür­gősen dönteni kell a kongresz­szus folytatásának összehívásá­ról abból a célból, hogy titkos választással megerősítsük, amit 1968. augusztus 22-én végrehaj­tottunk ... Vegyük ezt fontoló­ra, ma valószínűleg erről nem fogunk dönteni, vagy ha dön­teni fognak, gondoljanak arra, miből indultunk ki." Továbbá annak lehetőségét is fontolgatja, hogy talán „Dubček elvtárs ma beszámolójában, irH' l amellyel a párthoz fordul, le­vonna valamilyen következteté­1970 seket a nagyközönség számára, felhívná a pártot, hogy ezek­I. 21. ben a napokban forduljon hoz­zá és tőle fogadjon el utasítá­5 sokat, hogy így néhány napot nyerjünk e bonyolult ügy meg­oldásához". Részt vehetnek-e az újságírók a tárgyalásokon, vagy nem? A tájékoztatás után széles körű vita alakult ki. VojáCek elvtárs azt kérdezi, mi volt a helyzet Tiszacsernyőn és kéri, mondják meg nyíltan, történ­tek-e ott olyan megállapodá­sok, amelyekről a párttagság nem tud. Ehhez a kérdéshez kapcsoló­dik Ľuboš Sochor felszólalása, ő pontosabban kívánja megfo­galmazni a kérdést: „ ... vajon kötöttek-e titkos megállapodá­sokat, és másodszor, Simon elv­társ kijelentheti-e, hogy rendel­kezik biztosítékkal a tárgyalá­sok részvevői részéről, misze­rint a küldöttség egyes tagjai egyénileg nem folytattak titkos tárgyalásokat, a szovjet diplo­mácia titkos diplomácia, mely nem tartozik a pártok közötti kapcsolatok közé... A másik kérdés: Vajon azt, hogy Dubček elvtárs bizalmat és szabad ke­zet kér, hogy átszervezhesse az elnökséget és ezzel gyakorlati­lag feloszlassa a kongresszust — úgy kell-e felfognunk, hogy teljhatalmat követel.. . vagyis, hogy tőlünk akar megbízatást, vagy saját magát hatalmazza fel vele ahhoz, hogy átmeneti­leg bevezesse a személyi hata­lom rendszerét a pártban és az államban .. ." V. Silhan beavatkozik a vitá­ba, mégpedig azzal a kéréssel, hogy történjék döntés arra néz­ve, részt vehetnek-e a tárgyalá­sokon az újságírók, a televízió és a rádió, és hozzáteszi: „Szí saját érdekünkben megakadá­lyoztam." (Hangok: „Rendben van." És újból kiadja az utasí­tást, „hogy az újságírók tart­sák magukat kellőképpen távol ettől az üléstől". Ezzel szembeszáll Vojáček elvtárs, mondván, hogy komoly dologról van szó, és ajánlja e kérdés megfontolását, mivel „.. .a nép és a párt azt mond­hatják nekünk, hogy szintén ka­binetpolitikát folytatunk". Egy másik elvtárs egyetért Silhan elvtárssal, azzal a feltétellel, „hogy a nyilvánossággal azt keli közölni, hogy a plénum nem tartja meg ülését". Egy másik elvtárs megint azt ajánl­ja, hogy sajtóbizottságot kell alakítani, mivel helytelen, „hogy a tájékoztatási eszközök ne kapjanak semmiféle infor­mációt, minthogy éppen ezek bátor személyi kiállással segí­tettek megszerezni a pártnak a rokonszenvet és a tekintélyt". Az elnöklő V. Silhan azt vá­laszolja, feltételezi, hogy kiad­nak majd jelentést. Úgy véli azonban, „hogy e pillanatban nem lehet tájékoztatást kibo­csátani ..., mert ezek nem in­formációk. Csak egyének állít­hatnák össze, akik nem felelő­sek a tárgyalások lefolyásáért, te/iát az információk kiváloga­tásáért, hangsúlyáért stb. sem. . .. Fontos az is — folytatja Silhan elvtárs —, hogy az új­ságírók ne vegyék ki a tár­gyalások anyagából azt, amit ők akarnak, kombináljanak, és így eltorzítsák a tárgyalások lefolyását. Ez a három nap al­kalmul szolgált nekünk ahhoz, hogy megértsük, mi az össze nem hangolt igyekezet." J. Sabata jelentkezik a vitá­ba, aki egyebek között megál­lapítja, „ ... hogy tekintettel a helyzetre, egyes dolgok más megvilágításba kerülnek, mint reggel, és tekintettel arra, hogy megjöttek a szlovákiai elvtár­sak, ezt a tárgyalást érvényes ülésnek kellene tekintenünk." Ajánlja, „hogy Silhan elvtárs vonja vissza javaslatát, válasz­szanak sajtóbizottságot, s fo­lyamatosan tájékoztassák a nyilvánosságot úgy, hogy az megfeleljen a tárgyalások jelle­gének". Sokáig folyik a vita a tájé­koztatási kérdések körül, s az­zal kapcsolatban, hogy bebo­csássák-e vagy sem az újság­írókat. V. Silhan megjegvzi, „hogy nem lehet elébevágni Svoboda és Dubček elvtárs be­szédének kusza, ellentmondó hírekkel". További vita után azzal zár­ják le a kérdést, hogy fontos, és országunk jövője szempont­jából döntő kérdések tárgyalá­sa folyik. S jóllehet „ ... soha­sem tudjuk megakadályozni — mondja V. Silhan —, hogy a rádióban vagy más tájékoztatá­si eszközökben ezek a dolgok ne kerül jenek nyilvánosságra .. . az itt előadott érvek nem ér­nek semmit. Ha valaki kiváló munkát végez mozgalmas na­pokban, ez még nem ok arra, hogy jelen legyen. Bn ebben az esetben kénytelen lennék visz­szavonulni az ülés vezetésétől. Ezt a gyűlést értekezletként nyitottuk meg, éspedig nem ki­csinyes okokból." Ezután a je­lenlevők csekély számáról be­szél és javasolja egy két-három tagú csoport megalakítását, amely rövid jelentést dolgozna ki a nyilvánosság számára. A bizottságot a következő összeállításban választották meg: J. Pelikán, Z. Hejzlar, J. Sabata és Pirfi elvtárs. „Fenntartani A. Dubček presztízsét", vagy „elválnak az utaink" Kalda elvtárs (?) szükséges­nek tartja, „hogy a közlemény világosan és konkrétan rávilá­gítson a megszállás kérdésére .. ki hívta be a csapatokat ... milyen érvek álltak a Szovjet­unió és a többi ország rendel­kezésére az ellenforradalom kérdésében?" . J. Pelikán kijelenti, nem vi­lágos előtte, mire céloznak a tájékoztatási eszközök kérdésé­ben. „ ... A megszállás hét nap­ja után kívánhatom szerkesz­tőimtől és embereimtől azt, hogy egyáltalán ne beszéljenek erről, sőt, hogy pozitív megvi­lágításban beszéljenek az öt or­szágról? Ez a rádió és a tele­vízió nevetségessé tételéhez ve­zet." És bátran kijelenti, vala­mennyi szerkesztő nevében, „hogy érről nem hagyják ma­gukat meggyőzni"• Azután ar­ról beszél, hogy a KB rekonst­rukciója sem világos előtte, és úgy véli, hogy ez az alapsza­bályzatnak még nagyobb meg­erőszakolása lenne, mint az, amit szemére vetnek a rendkí­vüli kongresszusnak, minthogy kizárólag a kongresszus vá­laszthatja meg a Központi Bi­zottságot. Zelenková elvtársnő szólal fel, mondván, „megfontolták-e vajon az elvtársak ..., hogy a 14. kongresszus történelmi ülé­sezése elősegítette legális ta­nácskozásukat ... hogy a mai ülésre ezerszám érkeztek alá­írások párttagoktól és párton­kívüliektől a párt és Dubček érdekében. Olyan komoly lesz a differenciálódás ..., hogy el­veszítjük legalitásunkat..." Kérdi, „jól megfontolták-e az elvtársak, hogy a becsület kér­dése olykor nem értékesebb-e az élet kérdésénél." A továbbiakban akörül folyik a vita, hogy „el kell-e ismerni, vagy nem kell-e elismerni a kongresszust", felmerülnek a kérdések, „értékelte-e küldött­ségünk a nemzetközi helyzet befolyását", mit gondolnak az elvtársak „például az európai pártok értekezletének Prágába való összehívásáról", beszél­nek-e „a nép hazafias érzelmei­ről", az „idegen csapatok távo­zásáról" és arról, „mit kellene tenni, hogy fennmaradjon A. Dubček presztízse". E kérdések megvitatása után Sauer elvtárs javasolja, nem lehetne-e „visszatartani Dubček elvtársat, hogy ne beszéljen 14 órakor a rádióban", és Silhan elvtárs rögtön azt válaszolja, hogy ez nem lehetséges. „Ügy mondom ezt, mint véleménye­met abból a környezetből, amelyből ma délelőtt jöttem. Lépéseket tettem illetékes he­lyen annak érdekében, hogy a beszéd többé-kevésbé saját hely­zetünkből induljon ki " (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents