Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

/ „Városi író nem lehet paraszttanú, de paraszt a maga élményeivel lehet író: tanú és bíró egy személyben. És ez volt Sellyei József, azért figyeltünk fel rá... Minden mondata külön bekezdés volt, parasztosan, tempósan elválasztva és újra kezdve. Amikor ezek a különálló egymondatok eltűntek, Sellyei már messze járt. Tanult és tanították. Ezeket a megelevenítő sorokat Fábry Zoltán írja a polgári Csehszlovákia robusztusán tehetséges magyar parasztirójáról, a fiatalon elpusztult Sellyei Józsefről. Sellyei — Csontos Vilmoshoz hasonlóan — a csehszlovákiai magydr irodalom „népi" írója, a szegényparasztság érzéseinek közvetlen megszólaltatója. ígéretes tehetségét a sarlósokon, Fábryn, Gaál Gáboron és Barta Lajoson kívül a nagy magyar író kortárs: Móricz Zsigmond is meglátta, és ä rá jellemző mély népszeretettel tekintett „Sellyei Jóska gyerekre". •SaUyei alábbi novellája eredetileg a Budapesten kiadott Szlovenszkói magyar elbeszélők című antológiában jelent meg. Az írásaiból 1957-ben összeállított post- humus gyűjtemény (Nádas házak) ezt az alkotását nem tartalmazza. Baloldalt van az én földein, mellette még egy falumbéllé, de annak a szomszédságában már zsigárdl föld fekszik. Itt olvadnak össze a két falu határai, egymásba ölelkeznek, mint ugyanazt a sorsot cipelő szeretők. Észre se lehet venni a két határ Jelét, s már át is lépett az ember más falu határának az ölelésébe. Egyforma a föld. Egyformán kusza az élet rajta. Búza van az én földemen, búza van a szomszéd földön, friss szántás a zsigárdi föld. Május elején a friss szántás kukoricavetést takar. Konkoly van a búzámba szórva. Nem a legendás bibliai konkolyvető szórta bele, hanem tavaly termett. A vetés előtt elvihettem volna megszelektorozni a magot, a gép kiszedte volna a konkolyt a búzából — de így gondolkoztam én akkor: — Kiszedné a szelektor a konkolyt, de húsz koronámba kerülne az. Majd a tavaszon kiszaggatom a gyökerét, hiszen sok úgyse lesz — és megspórolom a húsz koronát. Azért voltam május hatodikán a földön, hogy kiszaggassam a búzájából a konkolyt. A folyótól szél fújt. Szárító, napos szél, amelyik megállítja a vetések növését. Fönt az égen magasan, nagyon magasan — bárányfelhők ültek. Ezekből se lesz soha eső ... Szaggattam a konkolyt. Körülöttem volt a határ. Jobboldalt ovális félgyürű volt a falak sora, de messze, széles messze voltak a lakott helyek. Baloldalt folyott a folyó a gát mögött. Itt-ott határfa állt levelező lombokkal. De a földhöz görnyedve már több volt az élet. Itt-ott kapások, szántók, gyomlálok dolgoztak a mezőn. A friss zsigárdi szántás végében kocsi állt meg a dűlőúton. Parasztja lehányta a kocsi terhét, szerszámnak állította össze, aztán eléjefogta a lovakat. Aztán inát' kenetlen hömbölygő sikongása verte föl a csöndet a tájon. A hömbölygőn rajta ült a parasztja, kezeiben tartotta a gyöplöket és az ostort. Amikor mellém ért, lelépett a hömbölygőrő). Köszönt: — Hasznos munkát aggyisten. — Fogagyisten — feleltein fölegyenesedve. Feléin lépkedett, ötvenéves ember volt. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit. Hőt hogy sokáig ne töprengjen, én kezdtem a beszélgetést: — Beszáradt a szántása. Már szombaton köllött volna hömbölygőzni, hogy szétmenjenek a hantok. — Nem az enyém a föld — mondta védekezően, mint hogyha megvádoltam volna azzal, hogy hanyag gazda, aki két napon át bitangon hagyja főidet, holott már látszik: ártott a földnek a bitang sors, mert a hantjai beszáradtak és a hömbölygő nyomán se porladnak széjjel. — Nem az én földem. A szerencsétlen vejemé, aki most már olyan állapotban van, hogy éppen máma vitték el a tébolydába a szegényt. Belém ült az emberi részvét: — No! Mi történt vele? — Én Kis Simon vagyok. A vejemet Varga Jánosnak hívják. Hát az történt vele, hogy az esze megzavarodott, nem tud már gondolkozni. Néztem az embert, ahogyan ott állt a búzában. Görnyedett volt a háta és a barázdás arca kínlódást mutatott. Lám, a feleletében nem volt értelmes, de nem csodálkoztam ezen. Hogyan találhatta volna meg egyszerre azokat a szavakat, amelyekkel kifejezte volna magát? Bánat volt benne, félelem és szégyenkezés, de mindez kikívánkozott belőle és leszállt a hötnbölygőről, hogy szólam hozzám, a másik, ismeretlen parasztemberhöz. — Csapás az — mondtam lágy testvéri szóval. Megeredt belőle a magyarázó szó: — A nagybátyja volt a gyámja. A vejem akkor lett nagykorú, amikor hozzáadtam a lánykámat. Hát akkor tudódott ki, hogy a János nagybátyja megtartotta ugyan az árvának a földeket, de a százhúszezer koronát, azt bizony elgazdálkodta, hogy nyoma se maradt. — Nno?! ÉLŐ HAGYOMÁNY Sztttyú fáz&efi: KÉT FALU KÖZT mmmmmmmmmmmmmmm mammmmmmmmmmmmmmmmmmatmmmmmatmmmmam Ügy böktem ki magamból ezt a szócskát, olyan hangsúllyal, hogy érezze, hogy csodálkozni tudok ekkora elvetemültség hallatára, amelyik százhúszezer koronát lopott. Nem voltak a dolgok szétteregetve a zsigárdi ember szavai nyomán, de a vonalakat tneg lehetett látni ebből a szóból is. Emberi érzés bolygott bennem. Láttam, hogy fúrják őt a maga fajdalmai, hát úgy viselkedtem vele szemben, hogy egyetlen szóval se kérdezősködtem semmi felől, nemhogy még fölöslegesen is fájjon neki valami. Pedig láttam rajta, hogy még akar mondani valamit. Az ostorával a földet csapkodta. Az a perc volt ez a csöndes, amikor összeszedi magában a mondanivalót, hogy kirukkoljon velük a világosságra. Végül megszólalt: — A maga apja volt itt a múlt héten, amikor ez a föld szántva volt. Kérdés volt ez, de állítás is, megállapító állítás. — Nem — feleltem hirtelen, csodálkozva. De 6 közbevágott, hogy a csodálkozásom elröppenjen: — Akkor még a vejem szántott, a János. Mert csöndes volt másképpen, hát elengedtük, hogy szántsa föl ő a földjét. A fiam járt mögötte, az szórta a kukoricát a barázdába. Hát a fiam elmondott mindent. Szeretnék a maga apjával beszélni. Megmondani neki, hogy megkövetem szépen, nem köll szomszédi haragot tartani, be köll látni, hogy zavarodott ember volt. Talán nem tudta a maga apja, hogy zavarodott ember, hál megkérem magát, mondja meg neki. Megszántam ezt az embert és kirukkoltam az igaz szóval: — Nem volt itt az én apám. Nincsen apám. A szomszéd föld gazdája lehetett. Kicsit elszégyellte magát. — Maga nem szomszéd? — Másodszomszéd vagyok. Itt a barázda. És megmutattam neki a vonalat, amelyiken két tulajdonnak választódik az a búza, amit ő egynek gondolt. Most magyarázkodni kezdett előttem, mert szertefoszlott az a biztonsága, hogy én az első perctől tudom, hogy mlrevalók voltak az ő szavai és hogy mit akart tisztára mosni velük. — Az én földem ez pedig, de már négy éve, hogy hozománynak adtam. Hát azóta én nem is voltam rajta, elfelejtettem bizony, hogy kik a szomszédok, mekkora a főggyük. Most meg kisegítem a gyerekeimet, hogy a János úgy járt. Behömbölygőzöm, mert be köll, ha tébolydába is vitték. Ojra nagy kínlódást láttam. Azt is, hogy fáj neki, azt is, hogy nem ezeket a szavakat akarta mondani. — A földnek azért teremni köll — mondtam. — A múlt héten még ő szántott. De már akkor is rossz volt vele. Hát a fiam elmondta, hogy nagyon csúnyákat mondott a szomszédnak. Az el akarta kerülni, elhúzódott, de a János itthagyta és utána ment az országútig és még csúnyábbakat kurjongatott utána. A fiam utána szaladt és viszszahúzta, de már a szomszéd után nem tudott menni, hogy megmondja neki, hogy bolond kurjongatott, ne legyen azért szomszédi harag. Merthogy a János háborodott, csak azért volt az. Még görnyedtebb volt, amikor ezeket mondta, még megvertebb. Tisztán állott előttem egy becsületes paraszti lélek, aki igazolni akarja magát meg a rokonságát a háborodott veje viselkedéséért. És tisztaságában, holott nincsen bűne, meg is követné a szomszédot, ha itt volna. Melegség buzgott bennem, testvéri érzés. — Nem haragudhatik magára a szomszéd — mondtam vigasztalóan. — A vejére se haragudhatik. Nem is olyan ember, hogy meg ne látta volna a veje viselkedéséből, hogy ki ő. Nem hinném el a haragját. De nem lehetett a zsigárdit meggyőzni. — Nem tudom, hogy én mikor találkozhatok vele, mert egy földjén nincs ott mindennap az ember. De maga egy faluból való vele. Megkérem: szóljon a szomszédnak, mondja meg neki ... Örültem, hogy ebben a vergődésében ügy segíthetem őt, hogy a szomszéd megbékítését vállalom. Nekem nem nehéz, de őróla teher szakad le. Teher, ami még nem az egész tragédia, de bántja őt a tragédiában. — Megteszem, bátyám! — mondtam kézfogással. Fölült a hömbőlygőre, megnógatta a lovakat. Nyikorgott a kenetlen hömbölygő. Szétnéztem a tájon. Itt olvadnak össze a két falu határai, egymásba ölelkeznek, mint ugyanazt a sorsot cipelő szeretők. Észre se lehet venni a két határ jelét, s tnár át Is lépett az ember más falu határának az ölelésébe. Egyforma a föld. Egyformán kusza az élet rajta. LŐRINCZ GYULA RAJZAI